Éppen száz esztendeje, hogy a nemzetek közötti erőszak „világméretűvé”, világháborúvá, vagy az emlékezet szárnyán „A Nagy Háborúvá” váló eseménysorában a lelkes honfi-lelkesültség az első front-élmények nyomában óriási veszteségekkel, kudarcokkal, fájó sebekkel és hatalmas vérveszteséggel járó területrabló kalandba változott át. Az első sebesült-vonatok, a későbbi (még hatalmasabb és kiterjedtebb) vérveszteséget szimbolizáló gyászhírek, az életre szólóan sérült, leszázalékoltan hazaérkező katona-tömegek élményanyaga akkortól kedve kapott nemcsak média-érdeklődést, újságírási és fotó-témát, hanem a kollektív emlékezet számára is korszakosan új elbeszélési módokat. Keszeg Vilmos professzor (BBTE) hívja föl a figyelmet a 20. századról szóló közléstörténeti vázlatában arra, hogy „a hivatalos nemzeti történelem mellett a 19. század végétől kezdve gyakorivá válik a lokális történelem szerkesztése, letétbe helyezése, kiállítása, sokszorosítása, /…/ a lokális történelem kiemelődik a kommunikatív emlékezetből, szociális használatba kerül, a turizmus keretében anyagi és kulturális tőkét képez, a megemlékezési szertartások keretében (évfordulók, településünnepek) pedig fesztív jelleget ölt, lokálpatriotizmust, csoport- és személyes identitást termel. A történelmi emlékezet másik formája a közelmúlt eseményeiről (háborúk, 1956-os forradalom, 1989-es változások) szerzett személyes tapasztalatokat forgalmazó narratívum (memorat) … A folyamatot megnevező tudományos koncepciók az emlékezeti helyek (Nora 1986), a kitalált hagyományok (Hobsbawm – Ranger 1983), az emlékezési alakzatok (Assmann 1999:35-43), a történelem háziasítása (Fabre 2000), a rólunk szóló történelem (Bensa – Fabre 2001), a lokális történelem (Gyáni 2002) terminusokban fogalmazódtak meg… /…/ A mindennapi történetmondást, az aktualitások narratív megjelenítését és forgalmazását kedvezően befolyásolta az írott és a hangzó média. A média átveszi és forgalmazza a mindennapi történeteket, ugyanakkor témát, történetsémákat kínál fel a mindennapi történetmondás számára, jelentéseket rendel hozzá a forgalomban lévő történetekhez…” (Keszeg, 2014:7. old.)[1]

E folyamatot az uralkodó médiában és a kollektív történelem írott (elméleti, áttekintő, összegző, átpolitizált) verzióiban kötet-szám és tankönyv-sorozatszám szerint rengeteg verzió követi, a nemzeti hitvallások, revansok és ellenbeszédek egész nagy históriája áll össze ezek rétegeiből, képezi majdan politikai játszmák és tiltások, kitelepítések és büntetések, migrációk és retorziók mikrotörténeteit. E mikrovilágokban gyökeret eresztő verziók lesznek a közös múlt-képeket tartósító, az emlékezeti „tényanyag” vagy „nemzeti történelem” átélésének kulcsforrásai, minduntalan táplálói, nemzeti és nemzetközi kapcsolatok főbb szerveződési eszköztárát gyarapító „történelmi tények”, „nemzeti veszteségek” bázisai. De e bázisok sokszor épp az átélt história, a perszonális emlékezet, az élményvilágok és családtörténeti forráskészlet terén bizonyulnak kevéssé időtállóaknak, vagyis lesznek sokszor idegenné, átélhetetlenné vagy ideológiaivá, amennyiben nem áll mögöttük a megélt história szavatossága…

Anélkül azonban, hogy Keszeg professzor további (és bőséggel kínált!) munkáiban kecsegtető idézetek tömegét önteném itt az Olvasóra, inkább néhány olyan opuszra hívom föl a figyelmet, melyek bár eltérő tudás- és tudomány-területeken, de megannyi aspektusra, helyi és folklorizálódott, populárissá vált, a történeti néprajz vagy a kortárs szövegkutatás számára is tudományos válogatás anyagát kínáló művekbe tömörültek. Ezek egyike – az azóta megannyi alapműben is sűrű hivatkozással értékelt, a kollektív identitás vagy a nemzeti emlékanyag részeként minduntalan citált mű – még a nyolcvanas évek közepén jelent meg, s ide-idézni azért érdemes, mert alapokat adott, egy akkoriban megindult szemléletváltást tükrözött.

Kovács Ákos néhai néprajzkutató-múzeumigazgató,[2] aki Néray Katalinal közösen egy kiállítás-sorozatot formált egykor „szociológiai szemléletű művészeti és környezetkultúra-kutatások eredményeként létrejött” válogatásból, az első világháborús hősi emlékművek vizuális antropológiai értelmezésére vállalkozott. A budapesti Népművelési Intézet és a Műcsarnok közös tárlatán a „bizonyos tárgyféleségek – olajnyomatok, üvegképek, madárijesztők, lőtáblák, falvédők stb. – gyűjtéséről és feldolgozásáról ugyanis a hagyományos, ’szelektáló’ muzeológus-szemlélet” szinte elfeledkezett, ezért ezek ellenében létrehozott, illetve fölfedezett objektumok újraértelmezését kezdeményezte, ugyanis az esztétikai vagy szűken vett gyűjtemény-szervezési érdeklődés mellőzte mindezek folytonos gyűjtését. „Százezrek, milliók által használt tárgyak dokumentálását, feldolgozását mulasztotta így el a néprajztudomány, mikor önként leszűkítette gyűjtőkörét, és csupán a paraszti kultúra reliktumait vizsgálta” (írják a kiállítás katalógusának bevezetőjében).[3] A kiadvány teljes ismertetését ebben a keretben nem fogom tudni vállalni, mivel azóta a tizenkét fejezetbe tagolt szöveg- és képválogatás részint közismertté lett, részben pedig majd’ mindegyik jeles szerző műve megérne egy közelítő esszét. Sinkó Katalin, aki a nemzeti emlékmű és a nemzettudat változásainak áttekintésével korszak-meghatározó írást közöl itt, Kovács Ákos maga is az emlékmű-állítás korrekt tipológiáját adja, Hankiss Elemér a „nemzetvallás” szociológiai tüneményéről közöl fundamentális írást, Voigt Vilmos a közlésformák és történeti üzenetek átmeneti műfaját és szimbolikus eszköztárából is főként a turul jelenségét kiemelve alkot a „történeti explikáció” szempontjából korszakos elméleti vázlatot és példatárral ékesített elemzést, a jeles történész Szabó Miklós a magyar történeti mitológia és az első világháborús emlékműveken megjelenő szimbólumtár jelentéstanához komponál fontos adalékokat, Beke László művészettörténész pedig a kiállítás fotóihoz fűz kortárs nézői-elemzői interpretációkat… – de nem feledhetjük említeni Nagy László egysoros vers-üzenetét és Tandori Dezső „…itt voltam a világon” című emlékmű-poémáját, Polonyi Péter szobrász-interjúját, Nagy Ildikó történet-ideológiai vázlatát, vagy akár csak az akkori községek—falvak igazgatási és múzeumi szerveinek levélváltását bemutató emlékmű-állítási dokumentációt sem. Mindezek kétrétegűen és sokjelentésűen tükrözik azt az átalakuló értékelést, világkép-módosulást, sok ezer kérdőíves felmérőlap szétküldésével dokumentált hőseszme-nimbuszt, amely a társas lét és történeti közgondolkodás mindennapi kultúrába ágyazott formáiban akkor is túlél, ha erre nincs éppenséggel ideológiai engedélye, nincs intézményes védelem a szobrok, kegytárgyak, szertartások, létképzetek, esztétikák és perszonális emlékezeti örökség területein sem. A kétrétegűség talán éppen ebben a fedettségben, fél-illegalitásban, rejtekező nemzettudatban és lopakodó revans-vágyban megmaradt máskéntgondolkodás révén áll elő és marad fönn fél-évszázadosan is. A „nemes büszkeség”, mellyel az 1920-as évektől mindegyre fölállított emlékművek „a nemzetnek az igazság erejébe és végleges diadalába vetett hitét, azt a ’nemes haragot’ fejezi ki” művészi formában, „amelyet a ’reánk erőszakolt békeparancs’ miatt érzünk, és azt, ’hogy ez így nem maradhat. Nem, Nem soha!’ – írja az 1927-ben meghirdetett háborús emlékmű-pályázat ismertetőjében a korabeli miniszter, miután hatvan művész 300 alkotással jelentkezett a klasszikus allegóriák és korszakos ízlésvilág patetikus kivitelezését vállalva (79. old.). A meghatározóbb dualitás (Hankiss Elemér szavait olvasva) „a társadalom és az egyén, a társadalmi érdek és az egyéni szabadság, a közérdek és az emberi élet autonómiájának kettőssége. Ez az intézmények síkján az állam és az egyház, a társadalom és az egyház kettősségében, nem-azonosságában jelentkezett” (36. old.). Tehát az eredetmítosz és a választott ünnep kategóriái, a mennyei birodalom és a sorszerű végzet párviadalából vesztesen kikerülő emberi szenvedéstörténet lenyomatai, az evilág és a túlvilág határain megfogalmazható üdvtörténet a háborús légkör Patrona Hungariae, Magyarok Nagyasszonya, Mária-kultusz, Védelmi Liga és biblikus-metaforikus üzenetek bombasztikus univerzumaiban leli meg „nemzetvallási” lényegét, önértéktudatát (38-48. old.). Erre rímel a kötetben Kovalovszky Márta emlékmű-történeti dolgozata is, mely a kegyelet-szolgáltatás intézményeit, ideológiáit, élményhátterét a gyász és az áldozatvállalás nemzeti szimbólumokba öltöztetett (huszár, ősmagyar hőstípusok, Isten ostora, sisakos asszonyfigurák, angyalok karjába hanyatló sebesült), nyers formákba szuszakolt verzióit gyűjti csokorba (48-54. old.).

Pergőtüzek rabságában

Érdekes, és megfigyelésre is érdemes e kötet tónusában a nyolcvanas évek közepének értelmiségi diskurzusa, a szolid politikai kényszer szülte „ideológiai igazodás” a kimondhatatlanságok, személyes átélések, egyéni narratívák egyik oldalán, a fájdalom és kényszerek öröksége terén, szemben a másik, az árnyaltan és mélyértelműbben politikus, ideológia-kritikus látószöggel, melyet a kutatók és értelmezők mutatnak föl írásaikban, a képek nyomán vagy a közbeszéd és a látvány-egész kommunikációjából. E közlésmódok kommunikatív mivolta, a látens ellenzékiség vagy hatalomkritika bujkáló cselezései egy másik mélyrétegben ugyanakkor mégis föltárhatónak bizonyultak régebben is, ma is azok. Ilyen metódus és kereső szempont a kollektív emlékezet lenyomatainak keresése, megnevezése, a folklórban fönnmaradt emlékanyag gyűjtése, bizonyos klasszifikálása, csoportminőségek vagy téma-egységek szerinti tálalása. Kitűnő példa erre a háború és a hadifogság emlékezetének neofolklorikus megközelítése, az új folklórkutatás egyik lehetséges irányzatának művelése. Az MTA Néprajzi Kutatóintézete egyik ilyen izgalmas, tárgyunkba ékelődő kiadványa a Szilágyi Miklós által szerkesztett válogatás, mely a címlapján feszengő honvédkatona arcára írva is érzékenyen tükrözi a címben fölidézett problematikát: Finesszel köll élni. A háború és a hadifogság a szóbeliségben.[4]

Az öt nagyobb tematikus fejezet (természetesen a még élő, „mellébeszélésre” és adathű visszaemlékezésre vállalkozni merész adatközlők) magnós interjúkra épülő gyűjteménye, a Szerző még 1940–50 közötti korszakból, nagyszülei korából megmaradt „háborús- és hadifogoly-történetek” mese-repertoárjáig megy vissza, s egyúttal a konvencionális folklórkutatás alap-dilemmáját is tükrözi: a „mesebeszéd” igaz vagy konstruált, kaland-mese vagy tényközlés, „szó szerint igaz” vagy rátelepedett szórakoztatási rutin és tanúságtétel-szándék mellett is elfogadható, évfordulós tisztelgésként vagy faliújság-szövegként gyűjthető mivolta mennyiben folklór-értékű, s ki tartja annak, vagy akár miért véli kevesebbnek, mint egy életforma- vagy tárgykultúra-örökséget. A Szerző olvasóival megosztott dilemmái a bevezető tizenöt oldalán végigvezetik a hitelesség kérdését a személyesség és tényszerűség, a „hitelesítő” adatok és momentumok vagy a realizmus-igény szerinti tagolás momentumaival összefüggésben (7-22. old.). Szilágyi e vallomásos emlék-idézés késztetéses, beszélgetéses módszerét választotta, melyben a személyes bizalom, a hitelességre törekvés, a mérlegelhető igazságtartalom is a „szelektív felidézés” és a válogatott emlék-mozaikok szerinti verziók mentén látszik elfogadhatónak vagy rögzíthetőnek is. Az ismétlődések, újramondások, tódítások, rendezhetetlennek tűnő mesélőkedv-megnyilvánulások ugyanúgy részei a folklór-műfajnak, mint a hiteles dokumentumokkal, fotókkal igazolt élethelyzetek. Ebben az sem mellékes, hogy a Szerző egyben bírálója is lehetett az 1989/90-es rendszerváltási periódus után született hadifogoly-sorsról szóló pályázati anyagnak, melyben az anekdotizálás, a fölszabaduló politikai légkör, a félelmektől immár mentes narratívák éppúgy megjelentek, mint saját adatközlői portréi vagy faggatódzásai során. A gyűjtő és közlő, a válogatást elvégző és az emlék-mozaikot összeállító kutató itt a „valóság-igényű elbeszélés” mibenlétét, a háborús emlékanyag időbeni módosulását, a megélt-megszenvedett valóságok és a szóbeli megformálás harmóniáját egyaránt figyelembe kell vegye. Ekképpen a hihetőség mint tartalmi sajátosság, az elhallgatások mint körülmények, a „nem jó elbeszélő” mint adottság éppúgy szerepet játszik e kollektív emlékezeti anyagban, mint az ezt tematizáló, szövegrendszerbe, közlés-korpuszba illesztő közzétevői attitűd. Másképp szól a „hiteles”, ha „a románok kimentek, csehek jöttek be” korszakról ejt szót, mintha a „Hála Istennek, nem vettem benne ríszt” az alapja a háborút övező emlékanyagnak, az erőszaknak, a megbecstelenítésnek, a rablásnak és áldozatsornak (23-52. old.). Éhezés és orosz front, meglógás és hazatérés, katonaszökevény-sors és hátországi életmód, szerencse és hadisérülés, valóságmese és megélt valóság váltakoznak sztorikon belül és a történetek között is (53-118. old.). Sebesülés és civil lét, hátország és segítség, jótétemények és kudarcok, együttérzés és szenvtelenség, pusztító véletlen és emberi elvakultság tarolása oldalak tucatjain át – ha folklór, ha öregmese, ha emlék, ha örökség, mindegy is. Átélt világok, sebesülések és kiszolgáltatottságok, cselezések és vigéckedések, bajtársiasságok és fájdalmak hömpölygése akkor is, tehát a kollektív emlékezet része, ha nincs rajta erős szűrő, mely csakis a történeti tényeket (…, hm, mik is azok…?) engedné át az írásbeli emlékezet kapuján… (119-184. old.).

Szilágyi nem egyszerűen „leközöl” szövegeket, hanem jelentéses kontextusba helyezi, lábjegyzetei pontosító értékűek és aprólékosak. A szakirodalmi vagy hivatkozási mutató is igen kiadós, bárki későbbi felhasználó kezében kincset érő forrásanyag. Valahol a kötet sorai, lapjai, fejezetei között pedig ott honol a sors-szerűen megélt, de a túlélés hosszan tartó örömével vegyes nyugalom, az elbeszélő kedv közvetlensége, a „katonadolog” folklórja és a kortárs életvilágban is átélhető, továbbadható örökség-mivolta. S ha a néprajztudomány mindig is kurrens feladata volt a mentenivalók mentése, itt és így a mentés másként élménye is mintegy „keretezi” a folklór-jelenségek háborús és katona tematikáját a táborok, a fogság, a lágervilág nyelvével, belső történetével, átörökített ismeretanyagával.

Háborús epizódok, nagy kutatási témák

Évente több tanulmánykötet, tematikus gyűjtemény vagy szerzői életmű-válogatás kerül kezem közé, melyekről hírt adni nemcsak fontosnak tekintett feladat, de mindannyiszor problematikus közlés is. Mit kiemelni, kit értékelni, mire fókuszálni, hangsúlyokat hol és miért épp ott elhelyezni… – az ismertetők írásának egyik alap-dilemmája. Méginkább az olyan esetekben, ahol a közlési felület nem vaskos monográfia, ünneplő Festschrift vagy életmű-válogatás, hanem folyóirat, melynek több írásból álló terjedelme szokványos esetben is szelíd kötetre rúg, mégsincs akkora becsben tartva, mit megérdemelné. Magam ezt úgy oldom meg néha, hogy kötetek közé emelem a kötetnyi vastag folyóiratot is, becsben tartva a közlés kényét és kellemét, a tartalom fontosságát, a tematikus profilt is. Így teszek most is, lévén épp a Nagy Háború a tematikája a Pro Minoritate folyóirat 2014. nyári számának,[5] melyben nemcsak a tanulmányok java része, hanem szakmai interjú, sőt a könyvismertetők is a háborús kutatási témakört részletezik. A számot ugyan Bíró Gáspár akkor friss halálhírére közzé tett két emlékező írás és egy kisebbségi ügyeket érintő ENSZ jelentéstevői tapasztalati elemzés vezeti be, de ezt négy nagyobb tanulmány követi a háborús visszaemlékezések, nemzetközi politikatörténeti események, térség-tanulmányok és harci cselekményeket vagy fogolytábori állapotok verzióit ismertetve, végül két recenzióval zárva a tematikus összeállítást Markovits Rodion Aranyvonatáról és Roland Clark Vasgárdáról szóló könyvéről.

A háborús tematika mindjárt egy „leitmotívval”, a háborús időkben egymásra találó magyar és francia hadifoglyok emberi-társadalmi, osztályhelyzeti és mentális „szomszédságával” vezeti be a harci állapotok s az azokat megelőző rendi társadalmi párhuzamok kérdését Jeney Éva írásával (23-47. old.). A győzelem és a legyőzöttség, az internálás és a fogság, a „megosztó és megosztható múlt” közössége, a háború társadalomtörténetének közgondolkodásban, szaktudományban és szépirodalomban megmutatkozó változatai a „felügyelet és büntetés” logikájával kezelt idegenség egész pszichózisát tükrözik, beleértve a foglyok szórakozásait, ismerkedéseit, identitás-közösségét, német-ellenes alapbeállítottságát vagy egymásról alkotott nemzetfogalmait is. Kiemelt gondolati vezérfonalként kezel angol, francia és magyar szépirodalmi élményforrásokat, jelesül Kuncz Aladár Fekete kolostorát, mint a francia internáltságban eltöltött idők emlékanyagát. Izgalmas fejezetekben világít bele a fogolytábori társadalmi rangsorok, a perszonális ideológiák, a világképek és félelmek, jogi státuszok és cenzúra, a „fogolyüzem” és az életmód-minták sajátosságaiba, nevezetesen a mintegy tízezer monarchiabeli katona franciaországi és ugyancsak tízezer francia katona német fogolytáborokban töltött időszakát illetően. Persze, sem „összefoglalni”, sem kivonatolni nem igazán lehet az ilyen írásokat, de fontosságuk bizonnyal felér egy kötet-fejezettel, így a részkérdések iránt érdeklődőknek készséggel ajánlom…

Orosz és szibériai fogolytáborokba vezet Elsa Brändström írása is, aki az 1914 és 1920 közötti időszak áttekintő forrásművét kínálja (eredetileg 1922-ben jelent meg Berlinben), amely a csehek, szerbek, délszlávok, osztrákok, németek, magyarok, olaszok, törökök, lengyelek és más népcsoportok büntetőexpedíciókba küldötteinek, kémkedés-vádak, rejtegetés vagy dezertálás miatt száműzöttek, a vörös internacionalisták vagy a fehér-orosz kozákok által elűzöttek, csehek által őrzöttek és a keleti frontról elhurcoltak alkalmi közösségeinek problematikáit, a körülöttük dúló belháború egyes következményeit, a pusztító hadjáratok halottainak emlékképét tárja elénk. A rövid tanulmány (48-58. old.) valójában a „kelet és nyugat” felhorgadó konfliktusát, ezen belül a szibériai hatóság és a cseh rendfenntartók túlkapásait, a központi hatalmak és a szövetségesek betolakodó stratégiáit, a foglyok „mentális tipológiáját” is tartalmazó áttekintést ad a svéd Vöröskereszt legendás tagja, „Szibéria angyala” tolmácsolásában, akinek írásában mintegy visszhangzik Markovits Rodion Szibériai garnizon-ja, mely a memoár-részlet számos pontján a hadifoglyok katonai morál alapján kezelt képtelenségeit is tükrözi. A legnépesebb magyar csoport volt a legtöbb szörnyűséget elszenvedő, a szabadság hiányának átélésében a legkiszolgáltatottabb, életkörülményeiket tekintve is az egyik legrosszabb helyzetben lévő ebben a fogoly-világban. Sajátos módon környezetüket alig alakították át, „emiatt a többi fogolynál kedvezőtlenebb materiális és higiénikus viszonyok között éltek” (50. old.). A törökök például társkapcsolatokat formáltak a tatárokkal és a kirgizekkel, munkát vállalhattak és vendégként élhettek az őket bérlő munkaadóknál. A seftelők azonban, kis számuk dacára, rossz példájukkal a bajtársi szolidaritást is csökkenteni tudták, „amit az egész közösség megszenvedett” (51. old.). Ám „akinek ötlete, ’tőkéje’ volt, rendfokozatától függetlenül munkaadója lett korábbi elöljáróinak, parancsnokainak” is (50. old.).

Hasonlóképp, egyén és közösség viszonya, az oroszokkal folytatott harcok élményanyaga vált témakörévé Kulcsár Beáta portréjának, aki Foris Géza tordai születésű asztalos naplóját, leveleit, emlékiratait vette fókuszpontba, hogy az 1914–15-ös harci állapotokat elbeszélje (59-84. old.). Frontélményeinek csak töredékei, az 1914. évi feljegyzések maradtak fenn a galíciai térségből, verseket is írt sebesülése után a gyulafehérvári „lábadozóban”, s emlékezéseiben bár egyes szám első személyűnek mondta őket, a csapattal közös orosz ütközeteket meséli el – „személyes sorsa és a közösség élete” a hadműveletek közben mindig többes számú: „a Mi története egyben az Én történetévé is vált” (61. old.). E közösségi emlékezet s elbeszélésének a „társadalmat konstituáló” mivolta sem kétséges, az egyén emlékezete a társadalom által teremtett valóság keretén belül értelmezhető, az egyénről pedig feltételezi, hogy valamely közösség Mi-tudatát hordozza, „önmagát nyilvánosan határozza meg”, hogy ezáltal hasonlítson önmagához, önvallomásával megszilárdítsa a vállalt önazonosság formáját, a megélt tényleges történésekkel a szélsőséges körülmények között is ráeszmél, hogy lelke is van, s a hiányérzeteknek, a borzalmak megjelenítésének ezért is ad verses tónust (63-64. old.). A hadműveletek részletei, a háborús élmény, a visszaemlékezés szövegi változata a búcsútól a kínhalálig, a felejtés félelmétől a haza sorsáig megannyi érzelmi tónust megjár. Pár oldalnyi naplója, tematikus programversei vagy heroikus lelkesedései pedig a szenvedés és az életigenlés feszítő kontrasztjaival díszítettek. A küzdelem, a szabadságért és az „orosz medve”, a túlerő ellenében vívott háború megnemesül mint búcsú a végső pusztulás árnyékában, majd a „szeretett Juliska” előtt kimondható ígéret: „Nem lesz senki olyan boldog soha, /…/ mint mi ketten: új-Tordában” (81. old.).

Ez a személyes tónus, az átélés, megfigyelés, hallomásgyűjtés és forráshasználat komplex eszköztára szolgál alapul Muharem Bazdulj írásához is, mely „az ifjú Bosznia” címen a történelem iróniájának nevezett helyzetképet, Gavrilo Princip merényletét és az ezt megelőző délszláv térségi vallási folyamatokat, nacionalista kezdeményeket, a muzulmán identitás épülésének elemeit, Szarajevó utcaneveit, a toleráns multietnikus berendezkedés és a közgondolkodásban legkülönb formákat öltő nagyszerb identitás, terrorista szektásság, emlékezet-politika, s mindezeknek az írók munkásságában tükröződő lenyomatait követi átéléses históriává formálva a narratív időt (85-96. old.). Princip emlékképe, a bosnyák muzulmánok szektás mozgalmának historikuma, Gavrilo egykori mindennapjai, majd a széteső jugoszláviai polgárháború és bombázás víziója és magyarázata az, amit Ivo Andrić a nyomok, 1914 emlékezeti emlékműve kapcsán fogalmazott meg: „szépnek és nagynak nézett ki, akár a századok és a korszakok közötti határ, és ami lassan eltűnik és kifakul, mint az a dal, amelyet már nem énekelnek, vagy a nyelv, amelyet egyre kevésbé beszélnek”… Bazdulj, aki emlékeiben őrzi, hogy gyerekként odament az emlékezetes helyre és talpait Princip lábnyomaiba helyezte, mintegy „olvasta” már később „a Principnek szentelt emlékművet: mint amely a szabadság emlékműve, és mint amely Princip börtönbeli szenvedéseinek az emlékműve. Gavrilo Princip fogságban halt meg” (93-94. old.). Csupán a tovább írt történet, a tovább mesélt história, a közös emlékezetben megmaradt mindenkori háborús emlék teszi, hogy a szerzői én, ugyancsak menekült társaival együtt a bécsi kocsmák és hideg utcák légkörében hirtelen ráébred: „Mi vagyunk az Ifjú Bosznia. /…/ Egymásra néztünk, és tudtuk, kinek oldalán állunk, kinek az oldalán álltunk volna 1914-ben és kinek az oldalán fogunk állni 2014-ben”.

Princip kultusza lehetne akár bosnyák magánügy, szerb nemzeti dicsőség vagy titkos-társasági kultuszépítés kérdése is. A történés-közelieknek vagy tájtestvériséget érzékelőknek mégis elsősorban morális pátosz tárgya és eszköze. Pedig a „Minden nagyon szép…, minden nagyon jó…!” szentenciát röviddel követően elkezdődött a Nagy Háború, s megmaradt a nagy veszteség, a nagy szétesés, a nagy válság, a nagy hidegháború és a nagy revánsok megkövült frusztrációja is.

S mégis…, vajon tudjuk-e már valóban is, hová állnánk 1914-ben, hol álltunk 2004-ben és hol fogunk állást foglalni 2024-ben…?

Vagy talán ezt már csak finesszel fogjuk tudni megválaszolni…?