Amikor az első világháború olasz hadszínterein az első nagyobb veszteségek fenyegetővé váltak, egyre többször formálódott átírt változata a nemzetközi viszonyok és német nemzeti érdekek sikeréért korábban Carl von Clausewitz által örökérvényűnek szánt gondolatnak: „A háború a politika folytatása más eszközökkel”. E stratégiai szentencia II. Vilmos átformálta szólama már így hangzott: „…A politika tartsa a száját mindaddig, amíg a stratéga ismét meg nem engedi, hogy szóljon…”. Így aztán a 19. század hetvenes éveitől a politika egyre kevesebbet szólhatott bele mindabba, ami a politikák részeseit, a társadalmakat, népeket, embereket tette kiszolgáltatott helyzetek és nemzetközi viszonyok aktualitásainak elszenvedőivé. A Piave-front veszteségeit és győzelmeit taglaló kötet, Bencze László munkája éppen e konfliktusos és kudarcos hónapok—évek eseménysorát követve vezeti be hadászatpolitikai gondolataival mindazt, amit a hadseregek, vezérkarok és harcosok helyzetérőla Nagy Háború olasz frontjának, leghírhedtebb csatáinak leírásával később részletezA Piave-front című kötetben.[1]A könyv négy nagyobb fejezete és adatközlő függeléke a német vezérkar, az osztrák haderő és a caporettói áttörés döntés-előkészítési és stratégiai okait keresi bevezetőként, a Piave-frontvonal katonaföldrajzi jellemzőit és folyamatait részletezi folytatásként, az offenzíva felkészülési és hadszervezeti részleteit ismerteti a haditervek születése és a támadások megkezdése előtti szakaszban, majd végül magát az alpesi áttörési kísérleteket, továbbá az offenzíva során elszenvedett vereség következményeit is ismerteti.

Talán a közérdeklődés számára „kissé hadászattörténeti” ez a munka, mégsem tekinthetjük pusztán a hadtudomány termékének. A katonai—katonapolitikai érdekek, a hátország politikai és militáris irányítási befolyásolási trendjei, a személyes felelősség és a bonyodalmas vezérkari hierarchia-viszonyok is azt a belátást erősítik, hogy bizony a politikai befolyás nemcsak esetleges, gyengécske, kiszámíthatatlan volt és maradt, de maga a hadjárat, a fegyveres harc haditechnikai, hatalompolitikai és hadszervezeti irányítása pedig végképp bénult maradt számos esetben. A vesztes hadakozás tehát akkor is politikai kérdés maradt, ha a politikusoknak nem sok beleszólása lehetett, s a Piave-csaták mintegy következményei lettek „a megelőző hadműveleteknek, a szövetségi erőfeszítéseknek, amelyekért Ferenc József és Tisza István közösen voltak felelősök. Az egész kataklizmáért őket kellett volna elsősorban bíróság elé állítani, mert – 1918-ban még nem létező fogalmak szerint – tetteiket a népirtás, a háborús bűnök elkövetése kategóriájába lehetett volna sorolni” (152. old.). Ugyanakkor azonban, ha már a felelősséget, a Nagy Háború veszteségeinek és a résztvevő országok egyes népcsoportjainak szenvedéseit kellő eréllyel számon kérni később meg is próbálták, az 1922 tavaszáig tartó parlamenti vizsgálóbizottsági tevékenység szükségképpen elakadt a részletkérdések tisztázásánál, mivel a hideg teleken a Kriegsarchiv kiszolgáló személyzete eléggé szorgosan fűtött a vaskályhákban mindennemű tábori irattal és dokumentációval, ezért azután a képviselők érdeklődése és a közvélemény „számonkérő” szándéka a napi politika zaklatottságával kiegészülve lehetetlenné is tette az Osztrák Köztársaság Nemzeti Tanácsa elé kerülő bizonyítékok teljes körű értékelését. Ahogyan ezt azegyikkorabeli képviselő is kiemelte, mintegy értékelő aspektusként és magyarázatként, de az utókornak szóló figyelmeztetésképpen is: „…A törvényi határozat azonban megérdemli az általános elismerést, mert elegendő mértékben megteremtette az alapokat a történészek objektivitásának biztosításához. Megbízhatóbban ábrázolhatják ezt a háborút és a Monarchia összeomlását. Valamennyien tudjuk, hogy hadtörténetírásuk lehetőségét mindenkor a vezérkar által teremtett összefoglalók gondolatainak átvétele miatt vonták kétségbe, amelyeket nem kötelezett a történelmi tények és összefüggések valósága, amelyeknek mindenkor csak a katonai érdekeknek és a katonai tradícióknak kellett megfelelniük…” (153. old.).

A Szerző a vereség következményeit egy egész alfejezeten keresztül ismerteti: rövid kivonatban csak annyit itt, hogy egy 1938-ban kiadott összefoglaló mű (7. kötetében) az 1918. június 15—25. közötti napok emberveszteségét mintegy 140.000 főben határozza meg, az antant (és az amerikaiak) más frontokon elért sikerei és veszteségei szintúgy drámaiak voltak. Az egész háború évekig tartó volta, a hátországokat érő pusztítás, éhezés, járványok, kiszolgáltatottság és szétziláltság további hatásai is sok-sok évi regenerálódási folyamatban voltak csak kezelhetők a későbbi évtizedek alatt. E kötet, ha tehát alaptónusában főképp a hadászat históriájának forrásanyagát gyarapítja is, már esetleíró mivoltában, a politikai és stratégiai hibák listájával, továbbá a diplomáciai és belpolitikai manipulációk áttekintésével nem kevesebbet „üzen”, mint a háborúellenes politika folytatását a megismerés, megértés és jogos ítélkezés eszközével. Clausewitz szentenciájaakár az ellenkezőjére is fordulhatna, ha az utókor politikái, a két világháború közötti revans-törekvések, a második háború előkészítése és lefolyása nem lenne épp oly drámai fejlemény, mint az első világháború volt. A frontharcokat és a vereséget követően, az önvizsgálatra képtelen katonai elit magatartására tekintve, továbbá Ausztria-Magyarország katonai elitjének „emlékműveként” fölállítható emlékezeti objektum legfőbb tanulságaképpen kimondható talán, hogy a „ragyogó hőstettek” nemzeti tömegeket fölemésztő eseménysora, a frontok és hátországok vérvesztesége nemcsak A Nagy Háború rangját adták meg utóbb, hanem az elszámolás kötelezettségét is. Ezt azonban az utókor már nem tudta teljesíteni. Az értelmetlen áldozatok, a vérengzések, állóháborúk és területi pusztítások évei nemcsak Európa népeinek bármifajta büntetőszék előtti egyértelmű ítéletét érdemlik ki, hanem a máig tartó indoklását is annak, miért lehetetlen utólag „a lakosság megnyugtatása az eddig még fel nem tárt bűntettek megtorlásával, hanem egyúttal a jogkövető magatartás erősítésével…” (151. old.). A Monarchia 51 millió lakosából 1917 őszéig 11,5 millió főt rendeltek sorozásra…, /…/ a haderőbe beosztottak közül a 7,4 millió katonából a teljes veszteség elérte a 7,3 millió főt… (25. old.). Lehet-e, értelmes mérlegelés-e a hadsereg mozgósításából, a csatákban elszenvedett vereségekből és veszteségekből listákat vagy statisztikákat összeállítani, amikor a minden elképzelhetőt felülmúló veszteségek nemcsak birodalmak, országok, nemzetek, kisebbségek, közösségek, települések és iparágak, városok és vasútvonalak, hidak és hegyek közötti kíméletlen pusztulásával járt, de utóbb már jóvátehetetlen európai értékválsággal is. Lehet-e egy háború mérlegét, egy csatahely áldozatait, egy időszak „eredményeit” és kudarcait a hadtörténetírás vagy akár a nemzetközi politika utólagos kiadványaival elrendezni? Lehet-e nem gondolni a századik évforduló előtt és után arra, hogy a ma már korántsem oly „szelíd” haditechnika mire lenne képes, ha akár politikusoknak, akár botcsinálta stratégáknak, akár hadivállalkozóknak vagy pökhendi politikusoknak hasonlóképpen sikerülne katonai érdekeket előtérbe tolni a politikai, társadalmi, emberi értékek és érdekek ellenében…?

A válasz költőien lakonikus: aligha. Korunk napi eseményei ugyanakkor messze nem az utókor bölcsességét, a megfontolások időszakát, a mérlegelni képes partnerek egyensúlyát és kiegyezés-képességét tükrözik. Hanem épp a frontok és futóárkok újraásásának sunyi ideológiáit, erőszakos ideáit, hamiskás alkuit és politikai egyensúlyok kialakításának egyre gyengülő esélyeit…