Megbocsátani a megbocsáthatatlant

Az 1994 április-májusi ruandai mészárlás 20. évfordulójára megjelent kötetben a szerző, Szabadi Klaudia tekint vissza eseményekre, emlékezőkre, tényekre és rettenetekre… A Halj meg, tuszi! című kötet[1] a „hosszú tavasz” alig száz napja alatt lemészárolt közel egymillió embernek állít emléket, úgy is, mint a huszadik század egyik legborzalmasabb, a Holokauszt rémségét is sokszor felülmúló történésnek, a világ akkori bénult némaságának és szégyenteljes közönyének, s úgy is, mint a Fekete Kontinens még sötétebb napjait idéző egyik legszörnyűbb eseménysorának. Ahol most már felhőkarcolók épülnek, tiszták az utcák és reménykedők az emberek, ott az emlékezetes napokban és hetekben végtelen patakokban folyt a vér, alig volt folyó vagy tó, amelyben ne hullák úsztak volna, s alig maradt család, melynek valamely tagja tényleges áldozattá, megkínzott vagy megcsonkított szenvedőjévé ne vált volna a bozótvágó-késes gyilkosságoknak. Ahogyan a kötet tizenöt fejezete tanúkat, résztvevőket, családtagokat, gyerekeket, sérült vagy megcsonkított embereket, végül is „mindösszesen” túlélőket idéz, újságírós aprólékossággal, tudósítói hitelességgel, háborús terepeket megjárt résztvevő megfigyelői pontossággal, az a Szerző élményközeli tapasztalatára vall. Ahol – mint például a ruandai Nyamata járás dombjai között – az 59 ezer fős tuszi lakosságból hétfő 11 óra és szombat 14 óra között 50 ezret lemészároltak a hutuk, ott szinte nincs is miről írni, hisz minden szó, emlékkép, interjú-részlet, vallomás-idézet csak újabb fájdalmak hullámait indítja el…, minden egyes mozdulat, képzet, rémálom, vízió vagy démoni emlékfoszlány az élet ezerszínű mivoltának elpusztításáról ad dokumentálható adatokat. Sehol egy civilizációs élmény, csak a rettenet időszaka, csak a fölidézhetetlen, a fölmenthetetlen valóság, a mindenkit művi kegyetlenséggel pusztító barbárság dühe, a fájdalom tengere, az elképedés kínja.

Valójában a legkegyetlenebb események szavakkal alig leírható módjairól szól ez a kötet, s azt sem igazán könnyen döntheti el az Olvasó, maradt-e értelme még a ténylegesen vagy képzelten, de egy rövid ismertetőben aligha fölidézhetően végiglapozható vallomások, fotók, a muzealizált maradványok emlékanyagáról írni anélkül, hogy a lét értelmetlenségébe és fölháborító mivoltába belenyugodva tennénk ezt. A kötet közel kétharmada fotóanyag, melyben kisebb hányad idézi a pusztítások eseményeit (a templomot, ahol egyetlen éjszaka alatt kétezer embert öltek meg, a folyót, amelyen egy héten keresztül naponta 700 áldozat sodródott tova, vagy a mementóként megmaradt Parlament-udvart, ahol ma is láthatók a belövések nyomai), a képek többsége a vallomások és visszaemlékezések tanúskodó portréiból, valamint a 20. évfordulón rendezett állami megemlékezés helyzetképeiből áll. Nem látjuk a kutyákkal széttépetett emberek maradványait a falvakban, sem a stadionban, ahol a négyezer hullát idéző jeleneteket adtak elő az évfordulón, sem ott, ahol a Hotel Rwanda filmen is megörökített pusztulása zajlott le, vagy az iskolákban és mocsarakban, mezőkön és falvakban leöltek tetemei voltak láthatók egykor. A helyszíneket és eseményeket idéző vallomások, a gyilkosok beismerő szavai éppúgy, mint az áldozatoké, az akkor életben maradt és egész családjuk pusztulását, fölgyújtott otthonuk lángolását végignéző kicsinyek mai visszatekintései aligha lehetnek egyebek, mint félelmes képzetek, rémítő élmények, traumatikus emlékek kénytelen hatásai. A nemlétre és a kimúlt életekre csakis a viszont-válasz bosszúja lenne csekély retorzió, ám ennek ma már nem lehet létjoga. Gyilkos és áldozat szavai, beismerés és tudomásulvétel, bűn és bűnbocsánat sem konzerválhatja AZT a múltat, melyet méltóképpen emlékezetbe ültetni mindennél fontosabb, de ami, ha bosszúvágy tárgya marad, akkor csak újabb genocídium lehet képes töredék törlesztésre… S ennek ma már „gyomorforgató és hátborzongató részletekkel” kiegészítése, bulváros tálalása nemcsak az események áldozataihoz lenne méltatlan, hanem a túlélők közérzetével szembeni gyalázat is maradna.

Nem kérdés, hogy az „Ezer domb országaként, valamint Afrika Svájcaként emlegetett térséget” a túlélés esélye, a kommemoratív hagyomány, az „élni kell” kötelékei átsegítették valamelyest a szüntelen revans időszakán, a megbocsáthatatlant is megbocsátani képes népet pedig a kénytelen belenyugvás érzetei töltik el: „lehet, hogy egy asztalnál ülünk, és nem tudjuk róla, hogy az, de akkor is ártatlan embereket ölt. Több tízezren még mindig a börtönben vannak, és az ítéletre várnak…” (50. old.). Az „afrikai Holokauszt”, a ruandai vérengzés pedig a nemzetközi közösség örök, lemoshatatlan szégyenfoltja marad! Ahogy a Szerző a kötet hátlapján összefoglalja: „Ruandában mindenkinek megvan a saját démona, borzalmas története – gyilkosnak, áldozatnak egyaránt. Mégis megbocsátottak egymásnak, az összefogásban, az újjáépítésben hisznek, együtt építik a közös jövőt.

De hogy ez milyen nehéz, azt ennek a könyvnek a szereplői saját maguk
mondják el.

Hogyan lehet megbocsátani a szüleink gyilkosainak?

Hogyan képes egy nő végignézni, hogy öt gyerekét agyonlövik?

Lehet-e még ezek után igaz szívvel szeretni?

Ruandában igen! Ruandában ma már mindenki békét akar!”