Ha békés nyáridőben vagy rekkenő melegben épp forradalmat akarnál csinálni, első körben ne Bakunyint vagy Trockijt olvass, hanem igazi léhűtő irodalmat…! De ha nem hiszed, hogy az olvasástól bármi is változna, keress olyan szakkönyvet, amely nem a közvetlen világot, hanem alapállásodat, nézőpontjaidat, szemléleti rugalmasságodat teszi próbára vagy változtatja is meg egy csöppet. S ha korábbi lelkesültségeid már elpunnyadtak, ne is görcsölj velük, hanem inspirálódj. Most jelent meg, szerzőjéről korábban aligha hallhattunk, de bízvást remélheted, hogy az Útmutató a forradalomhoz igazi mozgalmár kötet, s példatára alighanem meglepi mindazokat, akik már túl vannak a teoretikus alapismereteken vagy történeti és világpolitikai alapképzésen.[1]

Szrgya Popovics alapkérdése és tanításai egyszerre szólnak a nagypolitikai híroldalak apró sorai, rejtőzködő mozgalmárok intim közleményei és a civil kurázsit elvonulási helyszíneken oktató ellenzékiek nyílt tézisei helyett. Jótollú publicisztika, bennfentes politikatudomány, akcionalista tréning, világszervezeti áttekintést és alternatívákat egyszerre kínáló közpolitikai „tankönyv” ez, mégpedig olyan szerzőtől, aki a Milosevics idején eluralkodott belső terror részbeni kárvallottja, részben pedig a túlsúlyos államgépezet fölényét az ellenállás erejével, a kitartás humorával és a praktikus ötletek tömegével tudta megkérdőjelezni az Otpor! (Ellenállás!) mozgalma révén.

Kulcskérdése is kettős: akarsz-e tényleges változást és bírod-e majd szuflával, van-e víziód és rájössz-e, mivel lehet hatni Másokra, akik elvben társaid lehetnének óriási tömegek nevében – valamint lesz-e türelmed, kitartásod, szervezettséged, közeli és távoli célod, megoldási útiterved mindahhoz, amit elindítasz…?! „A kicsi, megnyerhető és világos célért folyó kezdő meccsek fognak segíteni abban, hogy felkészülj az eljövendő nagyobb kihívásokra…” (216. old.). Vagyis, ha makropolitikai céljaid vannak, menj inkább hamiskodó politikusnak, de ha emberi igényeid, társaságod, céljaid és bátorságod, akkor inkább gondolkodj el, mire mennyi energiád és kitartásod juthat a belátható jövőben…! Az alaplecke pedig viszonylag egyszerű: ha lemondasz a kísérletről, hogy magad min és mit tudsz módosítani, akkor vesztettél. Ha belenyugszol abba, hogy semmi változás nem épp rajtad múlik, akkor is a szenvedők helyén találod magad.

A kötet egyszerre tanít százezreket a mozgalmi szemléletmód alapjaira, idéz föl helyenként több földrésznyi aktuális példát (kínait, filippínót, egyiptomit, tunéziait, burmait, indiait, ukránt, amerikait, dél-afrikait, moszkvait, Maldív-szigetit, dél-koreait, szerbiait, és tucatnyi mást is) a sikeres és az elbukott rendszerkritikai törekvésekből, s vitatja el tartózkodó hangnemben a „nagypolitikai” fenekedések mindenkori sikerét. De úgy, hogy egy fölmutatott ököl a legerősebb és legagresszívabb érv, amely a civiljogi platformon megjelenik, egyetlen csendőrpofon visszaadása sem hangzik el, semmiféle nyilvános kivégzés és bombarobbantás igénye meg nem fogalmazódik, még a vallási vagy etnikai konfliktus-mezőből sem jön elő terrorfenyegetettségi komponens. Nincs ideológia, nem kísértenek a régi és bevált erőszak-módszerek, senki nem kap késztetést robbantásra vagy veszélyes akciókra, melyek a hatalom erőszakjára viszont-erőszakkal válaszolnának. Ötletek, jó praktikák, bevált javaslatok vannak, szinte tanmeseként és meglehetős számban. Tejberizs-forradalom, San Franciscó-i „kutyaszar-mozgalom”, Lego-figurák vagy Kinder Surprise játékkatonák, idegenforgalmi hírek, életminőség-kampány és tankok elé álló civil kurázsi, belső szervezettség és ügyesen kihasznált alkalmak sokszínű köre az, ami az uralmi rend merevségét a jókedvűség és közlékenység eszközével lehet képes lebírni.

Popovics egyike a szerbiai háború nemzedékének, az Otpor! pedig egyik fő iskolája a gondolkodó, viccpárti leleménnyel cselező, a hatalmi ostobaságot önnön eszközeivel fölülmúló mozgalomnak. A kötet hol távolságtartóan végzi el rendszertipikus jegyeket tartalmazó elemzéseit, hol intim találkozók lefolyását meséli el, hol tegezve hoz zavarba az érdektelenség és válasz-erőszak szükségességét hirdető szemléletmódok kapcsán, hol pedig ironikus és bölcselői rutinnal ismerteti a közös cselekvés feltételeinek és az erőszakmentes ellenállás technikáinak verzióit. Nem kell és nem is jó, ha van erőszak, első körben elég még a „Nálunk ilyen nem történhet!” fejezet néhány kételye és tanulsága is, azután a legbarbárabb diktátorok vereségeinek hosszú sora következik a kötet további fejezeteiben: „Álmodj nagyot, kezdd kicsiben!”; alkoss Jövőképet; „Nevess, egészen a győzelemig!”; fordítsd az elnyomást az elnyomók ellen, akár meztelen lányokkal is!; vedd észre, mennyire „Egységben az erő!”; tervezd meg és kövesd végig a győzelemhez vezető utat, önelégültség nélkül!; „Fejezd be, amit elkezdtél!”, anélkül, hogy elbíznád magad vagy végső sikert képzelnél oda, ahol ez még csak a jelen…!; s ha kellően kreatív vagy, épp Rajtad múlik! mindaz, ami történhet…! „Csak” ennyi a recept, csakis ilyen szelíd és szolid a program, s nem több a tét, mint a léted és közösséged létének jobbrafordulása…!

Mindig vedd észre, hogy nem világmegváltó mozgalomra van szükség, hisz akár a szerb titkosszolgálat, a putyini kivégzések, a burmai szerzetes-bebörtönzések, az izraeli túró-kereskedelem, a maldív nyugdíjreform és egészségügyi piac, a szíriai női sport, valamely tüntetésen csókolódzó párok, Monty Python-jelenetek analógiái, non-verbális gesztusok a hatalom csicskái ellen…, mind-mind alkalmasak lehetnek arra, hogy majmot csinálj belőlük, kiforgasd őket hamisságukból, lealázd nagyképűségüket, elbizonytalanítsd szolgáló bíráikat, virággal kedveskedj a terrorelhárító rendőrosztagnak, s tudatosítsd a Hatalmasokban, hogy egyszer mindennek vége lehet, s valamikor mindenki a vesztesek közé kerül, csak idő kérdése ez is… „Indulj ki abból, hogy a legtöbb ember érdektelen, motiválatlan, közömbös vagy kimondottan ellenséges. Aztán vegyél elő egy papírt – akár egy szalvéta is megteszi –, és rajzolj egy vonalat. Rajzold oda magad a vonal egyik oldalára, és gondold végig, ki állna ott melletted. Ha a válasz csak néhány ember, akkor kezd elölről a tervezést, függetlenül attól, hogy mennyire vagy elkötelezett az ügy iránt, vagy mennyire nyugtalanít a probléma. Ha sikerül magadat, barátaidat és nagyjából az egész emberiséget a vonal egyik oldalán elhelyezned, a másikra pedig egy maroknyi gonosz fazon került, akkor nyertél…” (55. oldal).

A megoldásra váró feladatok, mint ahogy a konkrét társadalmi térből jövő kérdések és problémák sem, nem a „copy-paste” technikájával kezelhetők. Nincs másolás, nincs „bevált” metódus. Csak figyelés van, tanulás, ötletelés, kreatív készségek mozgósítása, a befogadó társadalmi világ ismerete, az érdeklődés csiholása és fenntartása, az apró jelek tömege, kitartó és elszánt vállalás lelkiismeretes képviselete, állandó mozgalombővítés, együttműködés, s főképp a jövőkép hite, forgalmazása, elfogadtatása, közössé tétele, meg a reflexiók minduntalan újraelemzése… A részgyőzelmek még nem valóságok, hanem körülmény-változások, jelek egy jelrendszerben, melynek folyamatos önreflexiója a legfőbb feltételek egyike. S a kötet nem is „mintagyűjtemény”, nem „good practice” valamihez, hanem agyserkentő, fantáziára késztető, s a zsarnokságokkal, mint létezhető valóságokkal számolni képes rutinok előképe. Nem „A zsarnok” van ellenünk, nem „A Diktátor” mindenkori buktatását elősegítő tanmese-gyűjtemény ez a zsebkönyv, hanem az erőszak ellen és nélkül lehetséges túlélés, rezsimdöntés, boldogulás készsége, nyitottsága a fő üzenet.

„Ha ezt a könyvet olvasod, feltételezem, hogy legalább egy kicsit törődsz azzal, hogy a világban jó irányú változások történjenek. Életed során valószínűleg próbálkoztál már petícióírással, felvonulással, szervezéssel, esetleg más módjával annak, hogy az emberek figyelmét felhívd valami nagyon fontos témára. Lehet, hogy csak egy barátot vagy egy szülőt próbáltál meggyőzni arról, hogy a politikai nézetei teljesen hibásak. Fogadjunk egy kanál izraeli túróban, hogy tudom, mi történt: szenvedélyesen beszéltél a veszélyeztetett lazac megmentéséről vagy arról, hogy iPhone-okat kell venni a krónikusan szomorú bolgár árváknak, de az emberek csak udvariasan bólogattak.

Persze cinikus vagyok, de csak azért, mert tökéletesen érthetően akarom elmagyarázni az erőszakmentes aktivizmus egyik rendkívül fontos alapelvét: nevezetesen, hogy az emberek kivétel nélkül és teljes bizonyossággal fütyülnek ara, amit mondasz.

Nem azért, mert rosszak. A legtöbben tisztességesek, kedvesek és szerények. Ők azt hiszik, mindenki csak arra vágyik ebben az életben, hogy valahol békén üljön és szendvicset egyen. Pedig igazából nekik is sok minden jár a fejükben, munka, gyerekek, nagy álmok és kis sérelmek, kedvenc TV-műsorok, amikről nem szabad lemaradni, és kacatokkal megtöltött dobozok, amiket vissza kell küldeni az internetes áruháznak. Talán azt gondolod, hogy ezek hülyeségek. Talán önzéssel, vaksággal, sőt erkölcstelenséggel vádolod azokat, akik csak a napi gondjaikkal foglalkoznak és a kertjüket gondozzák. Az általam ismert legrosszabb aktivisták legalábbis így gondolkodtak. Nem is jutottak sehova, mert nem reális elvárni az emberektől, hogy elkezdjenek több dologgal törődni, mint amivel már eddig is törődtek. Minden próbálkozás, ami ezt veszi figyelembe, bukásra van ítélve. Benjamin Franklin állítólag egyszer megjegyezte: ’Az emberiség három csoportra osztható: a mozdíthatatlanok, a mozdíthatók és azok, akik megmozdulnak’. Úgy képzelem, hogy te, kedves olvasó, olyan vagy, aki megmozdul. Ha így van, nincs más feladatod, mint megtalálni azokat, akik mozdíthatók, és rávenni őket, hogy csatlakozzanak hozzád” (48-49. old.).

A kötet persze nem attól jó, hogy leíró elbeszélés egy-egy eseménysorról, vagy hatalomkritikai megerősítés az uralmi ostobaság egyetemességéről. Talán legfőbb erénye mindezek mellett is az, ahogyan nem kíméli önmagát, saját mozgalmukat, párhuzamosan zajló kontroll-példákat, sikertelen vagy felfuvalkodott kísérletek bajgyűjteményét, elvakultságok és tévképzetek „rossz példáit” sem.[2] Célja nem a forradalom exportja, sem a tankönyvi magabiztosságú civilitás-tudományi alapozás, sem a névtelen mozgalmári sikermenedzselés propagandája. Egyszerűen csak tanácsokat ad úgy, hogy élő és életképes példák eszköztárát mutatja föl, akár nemzetközi összehasonlításban, akár globalizáció-kritikai összefüggésekben, akár csoport-tréningek ismertetésével, akár analógiás változatokban – de mindig az emberre, a létező, gondolkodó, kérdező, tétova és bizonytalan lényre is koncentrálva. Mintegy írásos cáfolatát adja annak is: ha lehet egyáltalán megváltoztatni a világot, s lehet diktátorokat megbuktatni, akkor azt csakis erőszakmentesen, humorral, életvidáman lehet, mert másképp nem is érdemes…