Történeti dimenziók és a kortárs folyamatok párhuzamossága, időbelisége és elbeszélhetősége mindig is alapfeladatot kínált a választott néprajzi tájak és környezet kutatása szempontjából, egyúttal a továbbélő múlt készletének és változatainak a néprajztudomány történeti antropológiai, kultúraelméleti és szakrális kommunikáció-beli sajátlagosságaira is figyelmet irányítanak. Ezek a Pócs Éva szerkesztette könyvsorozat nyolcadik opuszaként megjelent Vannak csodák, csak észre kell venni. Helyi vallás, néphit és vallásos folklór Gyimesben I. kötetben is ilyen többrétegű jelentéstérben mutatkoznak,[1] alapos vallásnéprajzi tanulmányok révén, jobbára mások által még föl nem dolgozott (vagy nem így interpretált) szemléletmódokat felmutatva. Az írások fókuszpontja Gyimesfelsőlok, Középlok (Hidegség) és Gyimesbükk sok hetes-hónapos-éves vallásnéprajzi kutatómunka, táborozás és adatgyűjtés anyagából alakult ki, szerzőinek többsége azóta már doktori értekezésben is önálló tudományos művet alkotott a Pécsi Néprajz-Antropológia Tanszéken megkezdett kutatásaiból.

A folklórszövegek, melyek a vallás helyi társadalmi funkcióját pontosítják, „a magyarság egyik legarchaikusabb vallási és folklórhagyományokat őrző területén” nem csupán „(a moldvai magyaroké mellett) a gyimesi magyarság kultúrájának, mentalitásának zárványszerűségét, archaikus mivoltát, ’középkoriasságát’…” gyűjtik össze onnan, ahonnan mások ezt még nem tették, hanem a visszahozhatatlanul eltűnő gyimesi, magyar, s ezáltal európai kultúra egy szeletét segítenek megőrizni: „egy egyedi, soha másutt, máskor nem létezett, máshonnan meg nem ismerhető” anyagát, melyet más kutatók is szövegközlések, változó színvonalú gyűjtések, bár korántsem minden folklórműfajból való válogatással tártak föl, de efféle szövegvariánsok kontextuális elemzését, funkcionális vizsgálatát, továbbá a változásra is érzékeny leletválasztékát ekképpen senki sem dolgozta föl. Hiánypótló mű tehát ez a kötet, az eltűnőben lévő hagyományok világából, melyről „nem hihetjük azt, hogy akár a régmúlt, akár a közelmúlt most feltárt maradék darabkái a gyimesieknek a kultúrát jelentik. /…/ A múltba leásó, az emlékeket feltáró hozzáállás mellett figyelmünket elsősorban a jelenre kell irányítanunk, fel kell mérnünk a kultúra, a vallási élet, a folklór ma működő jelenségeit (és azok mai kulturális kapcsolatait, társadalmi hátterét), akár ősrégiek e jelenségek, akár most, a szemünk láttára keletkeznek” (7—10. old.) – szól a témavezető Pócs Éva bevezetőjéből.

Mindezek komplex feltárást és értelmezést igénylő belátása, a gyimesi kultúra változásaira is figyelemmel lévő kutatások tükrözése (így a miskolci antropológusok, Biczó Gábor, Ilyés Zoltán tájföldrajzi, szakrális tájra vonatkozó vizsgálódásai, Bárth János Tatros-völgyi településnéprajzi—demográfiai áttekintése, Kallós Zoltán vagy Magyar Zoltán székelyföldi gyűjtései) alapvető feladatokat szab a kortárs szakrális néprajz kutatójának, hisz a zártként feltételezett, archaikusként bemutatott gyimesi életvilág sem „menekülhet” a globalizáció hatásaitól, mozgásaitól, csábításaitól, jelképeitől.

A kötetben Hesz Ágnes néphit és helyi vallás, lélek- és túlvilág-képzetek iránti érzékeny figyelme (15—75. old.) a halál utáni létezéssel kapcsolatos elvont világokat megjelenítő írásában a testi valóság, az érzékszervek szerepe, az önkép és a kapott „más-kép” kölcsönhatásai mentén indul el a „földies túlvilágképben az anyagi javakkal való ellátottság”, „a sok munka, valamint az ételben, italban és ruhában elszenvedett hiány”, a materiális túlvilágkép egyház által meghatározott módjai, az imádságok, misék, alamizsna, ajándékozás és az áldozat szerepe, tehát „a spirituális és materiális lélek- és túlvilág-elképzelések /…/ a konkrét fogalmakban való gondolkodás” és a hiedelemtörténetek, álomelbeszélések, rítusok és rítusmagyarázatok vallásfilozófiai szempontból eltérő típusainak szemlézésével felmutatható változások tipológiája felé. Hesz Ágnes tanítványi szerepe és önálló kutatási témakörei révén (az immár ebben a témakörben megvédett doktori disszertációja által is) érdemben jelzi a Pócs Éva megformálta hagyomány folytathatóságát.

Hárompataki gyűjtőútja során fedezte föl „a közösségben rejtett módon élő és érvényesülő szabályok felfedése, illetve az általuk kialakított és fenntartott társadalmi valóságkonstrukciók körvonalazása” egyes eseteit Czégényi Dóra, aki a kollektív hagyományok egyének hiedelemvilágában és hiedelemtudásában megjelenő egyéni elbeszélések, élményközvetítő tartalmi összetevők értelmezését kísérli meg. Emlékezeti folyamatra fókuszál tehát, ennek a szövegek által rekonstruált helyzeteket leíró mivoltát kezeli az elbeszélés meghatározó funkciójának, s az alkalmazkodás módjait, a körülmények kulturális magatartásokra kiható jellemzőit szedi egységes rendszerbe, a kosteleki hétköznapok társadalmi valóságát (a személyközi tapasztalatok révén megérthetni próbálva) világít rá az értelemadó, és a halál tragikumát az intimitás körülményeit fölülmúlóan interpretáló történetközlésekre. A saját tapasztalati tudás megosztása, kontrasztok közé emelése, nyelvben rögzült tudásként felmutatása egyaránt az eseményrekonstruáló narratívákba kerül, melyek „az elmúlás tényének társadalmi és kulturális kontextualizálását hangsúlyosabban igénylik”, s erre a sajátos halálesetek tipológiája kínálkozik értelmezési keretként (77—92. old.).

Túlvilági utakkal, a lélek tétova helykeresésével foglalkozik a gyimesbükki ortodox hiedelmek alapján írott tanulmányában Jankus Kinga is (93—112. old.). A lélek túlvilági útja a téma-keret, ebbe illeszkedik a Bákó megyei román hívőközösség képzeteinek tipológiája, mely a halál utáni léleksors változatait mutatja. Nemcsak önazonosítás, hanem a nyelvhasználat is szerepet kap a településre jellemző ortodox—katolikus vegyes házasságok kognitív tudatjelei között, a modern létforma és a tradicionális helyi kultúra viszonyrendszere épp az interetnikus kapcsolatokban lesz fölfejthető a vallási hiedelmek szempontjából. Nem „teljes halottkultusz” leírása ez, de a halál beállta utáni túlvilági lélek-út és sorsalakulás változatainak érzékeny tereprajza, ide véve a templomi ábrázolások, ponyvák, egyházi kiadványok, feltámadás-történetek, szakrális eszközök, temetési rítusok és szokásformák helyi tónusait – a gyertyák szerepét, a vizek szimbólumait, a pénz- és alamizsna-adás jelentőségét – és a gyászmunka egy részét is (93—112. old.).

A helyi vallás, vallási folklór és az életút átmeneti rítusai jelennek meg Csonka-Takács Eszter tanulmányában is (113—161. old.), aki valóságos kismonográfiát komponál e kötetbe a gyimesközéploki keresztelők egyházi, népéleti, szokásrendi és társas kapcsolathálót illető komplex rendszeréről. Az újszülött, az óvó—védő szertartások, a névadás—keresztelés szokásformái, továbbá az időbeli változások mindezen terekben, a születéstől a „benti világ”, a szimbolikus mozdulatlanság, a pólyák használati módjai, a gonoszelhárító rítusok, és a „kinti világ”, a környezet veszélyeket rejtő szférájának szereplői, vélt ártalmai, igézési félelmek, kereszteletlen gyermekre leskelődő veszély-képzetek széles körét vázolja föl, majd a keresztelő idejének, ajándékainak, szakrális folyamatának állapotrajzaival ugyancsak teljes értékű részletrajzával jól érzékelteti, mennyire árnyalt az apró elemekből álló teljes kép, s ennek alakulása, modernitás-kitettsége, konvenció-tartalmainak változékonysága, a „pogányt vittünk, keresztényt hoztunk” közös családi élménye a templomi szertartás után, meg a keresztszülők, a kölcsönösség, a komaság és kizárólagosság témakörei együtt. Szép és aprólékos társadalomrajz ez, sokkal több részletárnyalattal, mint a szakrális néprajz sok más irányzatában, hisz „egy közösség hiedelem- és rítusrendszerét a társadalmi viszonyok vizsgálata nélkül nem lehet teljességében értelmezni”. E normának a Szerző igényesen—szépen, fotó-illusztrációkkal együtt törekszik megfelelni.

Nemcsak tanítványi hivatkozásokkal, kollegiális utalásokkal vannak tele ezek az írások, melyek Pócs Éva iránymutató szerepét           tükrözik, hanem Ő maga is tanulmánnyal gazdagítja a gyimesi szakrális folklór áttekintő elemzését. Vízkereszt és Szent György napja Gyimesközéplokon címmel több évnyi helyi terepmunkája tapasztalatait összegzi itt két összefüggő tudásterületről: a két ünnepi idő és kapcsolatrendszerük, meg a pap és közösség viszonya, mely ebben kibontakozik. A január 6.-i vízszentelés római katolikus és ortodox változatai, ennek hagyományai és a házszenteléssel összefüggő hatásai, a vízkereszti szenteltvíz-használat normái, rituális szerzési és megőrzési—tartósítási szabályai, a világi és ördögi hatások veszélyei, a rontás és hárítás szertartásai, szakrális jelkészletei egészen a Szent György napi takarmány-áldásig fenntartott kultusz-elemek rendszerébe illeszkednek, melyekről fényképeivel illusztrálva elmélyült leírást ad, finom árnyalattal szőve tanulmányába a plébános, az ortodoxia és a más tájakon kínálkozó összehasonlítás példatárát (163—181. old.).

Ugyancsak Gyimesközéplok a helyszíne Kajári Gabriella terepkutatási tanulmányának, melyben a tradicionális gazdálkodás és a családszerkezet megfontolt, de biztos felbomlásával közvonalazza a különböző generációk közötti értéknormák, szokáselemek és tudáskészletek átalakulását, főképp a Hidegség-patakán megfigyelhető szocializációs folyamatok, s azokon belül is az imaéletbe belenevelődés témakörét. Az imádságok hagyományozódásának jelenleg is zajló módosulása párhuzamosan zajlik az életforma- és értékrend-változásokkal, az archaikus szöveg-elemek és momentumok kiegészülése az újakkal, a régi generációk örökségét mintegy „átírni” kész új szereplők (mint valami másodlagos szocializációt követő nemzedék tagjai) vesznek részt az új, átmeneti élethelyzetek, válságállapotok, informális közlések, egyházi és családi hatásformák kevertségére érzékeny egyének olykor elidegenítő hatásoknak kitett szerepformálódásában. Az imádkozás szóbeliségben, s kevésbé az írott szövegekben meglévő öröksége, az elszigeteltebb egyének térbeli tagoltsága és gyengébb „pasztoráltsága” (vagyis hívővé nevelése és megtartása), a szentekhez kapcsolódó történetek tudás-öröksége, az imák „érdemszerző ereje” és jelentéstartománya, vagy a szentáldozat szimbolikus tartalmainak családi értéke a közösségi identitás egyik legfőbb helyi alkotóeleme, szocializációs eszköze, s az imakultúra átörökítése is épp ezért nyer kivételes jelentőséget magában a változás korában (183—221. old.).

Még hasonlóképpen e szakrális tájon, a népi gyógyászat és az igézet hiedelemrendszeri kérdéseinek (pl. szemmel verés, megszólítás, ráolvasások, betegség-űző mondások, rontások, babonaság-beszédek stb.) rituális gyógyításban és betegségfogalmakban kimutatható jelei mintegy külön területet, kutatási témakört jelenthetnek a Gyimes-kutatás tanszéki programjában. Csörge Barnabás a racionálisan nehezen magyarázható betegségek és kezelésmódjuk nyomába eredt, hogy az igézet hiedelemrendszeri magyarázatait példák sokaságán okulva mutassa be. A csecsemőkre, kisgyermekekre, családtagokra és szomszédságra kiható rontás, ártás, igézés prevenciós stratégiái és babonasági aspektusai számos figyelemre érdemes változatot tesznek beláthatóvá, melyek a külső jegyek, képzetek, hitek, vélelmek érzelmi motiváltságát is éppúgy magyarázzák, mint a jószágra, állatokra, egészségi állapotra vonatkozó tudásokat. Ezek rendszerében, rendszerező leírásában a Szerző fontos, hiánypótló, inspiráló hatásokkal bánik érzékeny eszközként (223—253. old.).

Még e táji tagoltságon belül, de szerte Gyimesre érvényesen keresi Mikos Éva is a folklórkutatás jelenkori kulcskérdéseit és a hagyományos gazdálkodási módok közepette megörökölt, reprezentatív és életgyakorlati tudásanyagát, melynek hatása a viselet, életvezetés, folklorisztikai tudás is kiegészül olyan elemekkel, mint az ismert szövegtípusok változásai, a televízió vagy újságolvasás nyelvi hatásai, a szellemi táplálékok igénye és kielégítési formái, valamint mindezek révén az elsajátítás folyamatában az írásbeliség szerepváltozása, térnyerése és tömegkulturális kihatásai is számításba kell jöjjenek. Egyugyanazon szakrális térben hat Szent Genovéva legendájának csoda-elbeszélési módja és a mesélő szerepét a „tájékozottsággal” felülmúlni próbáló kortárs magatartási mód, a történeti felfogás, a retrospektív gondolkodásmód és a hagyományos műveltséget még kincsként őrző mentalitás. Mikos Éva a gyűjtés, az értelmezésmódok, kutatási technikák és érdeklődés-irányok kitűnő áttekintésével vezet be tehát a helyi közösségek változó szövegfolklór-tudásába, ennek koránt sem lineáris, hanem inkább sokdimenziós változásaiba, amivel a pályatársak szövegeit és kutatási tapasztalatait helyezi szaktudományos értékrendbe (255—278. old.).

A kötet írásai tehát a régmúlt jelei, lenyomatai és hagyatékai felől haladnak részelemzések és esettanulmányok során „a” kultúra múltja felől a folklór és vallási élet egész kulturális közegét felölelő, társadalmi és szakrális hátteret felmutatni képes összegzés felé, Hesz Ágnes írásától Mikos Éva összegzése irányába. A könyv záró tanulmánya a kutatásvezető és a létező csodákat észrevenni képes szaktekintély, Pócs Éva írása, aki a helyi vallás és a hiedelmek, a mitológia és a kultuszok összességét a folklorisztika egyik alapkérdése és a szakrális néprajz főkérdése felé vezeti tovább. Tanulmánya a démonvilág, a szövegváltozatok árnyalatai, a rítus-mozzanatok és hitvilág-elbeszélések felől kérdezősködik, voltaképpen a helyi vallások és hiedelmek narratív, elbeszélésmódokban megnyilatkozó sokrétűségét mutatja meg a gyűjtések révén összeállt anyag teljességében, s a természetfelettiről való tudás alaptermészetét illetően. Kisebb kötetnyi tanulmánya szisztematikusan tekinti át a kutató és a kutatás szerepét a hagyomány formálódásában, a gyimesi táji közösség narratív válaszait a vallásos elbeszéléskincs birtokában lévő reprezentációkkal és keresztény mitológia-lényekkel megidézett verziókban. Professzor-asszony írásának még kivonatos megidézése vagy „felülnézeti képe” is hosszas részletezést igényelne, melyre itt nem vállalkozhatok, de tény, hogy a vallási hitek és kultuszok terén újabb időkben megjelent szakrális folklórkutatás egyik legáttekintőbb vállalkozásának nevezhető (279—351. old.). A kötetet záró angol összefoglalók és a képanyag fennkölten illusztrálja, hogy a Pécsi Tudományegyetem néprajzos-antropológus kutatói a hosszú terepmunkán alapuló, öt éven át folytatott vizsgálódás eredményeivel nemcsak a „csodákat” és értelmezési köreiket, hívő-csoportokat és helyi kultúrát tárták föl sikeresen, de bizonyították azt is, miképpen lehet vallásnéprajzi szakkutatásnak a társadalomismeret részévé válnia, az etnológiának pedig a magyar társadalomtörténeti tudás nélkülözhetetlen részévé formálódnia.