Erőszak és politika jegyesek – minden külön értesítés helyett (…hogy József Attila pénztelen állampolgár korszakos kifejezését kölcsönözzem rokon szándékú közlésemhez…). Korszakos „bon mot” ugyancsak maradt a magyar bankelnöktől is, aki számára az állam lakosainak adó-, jövedelem- és közpénz-hányada erőteljesen elveszíti alapvetően közadóztatásból és banki kamatszedésből származó funkcióját, amikor jegybanki alapítványokba osztják, porciózzák, maszatolják és csorgatják szét, nem feledve az államkassza hasznát és a társadalom állam-eltartó jószándékának elegendő hányadát is. E mindenkori „közhaszon” egykoron, amikor még Hobbes alapműve vagy a civil társadalom állammal vívandó küzdelme volt soron elméleti vitákban és kora-kapitalista állampolitikákban, valahogyan kitermelte azt a „jellegét”, amely a mindenki hasznára beállított öko-gazdaság és pénzügypolitika keretein belül végbement, vagy másképpen szólva végülis csúfosan befuccsolt. Becsődölt mint állampolitikai eszme a polgári társadalom építésével, a lenini gazdaságpolitika alap-stratégiájával, a „fejlett szocializmus” ideológiai elveivel, majd a privatizációs korszak delelőjén is, s egyáltalán, mióta az állam és társadalom viszonya aktuálisan tele lehetett tétekkel és befutókkal, vállalkozókkal és elbukókkal, fölhalmozókkal és ügyeskedőkkel – hisz maga az „álladalom” (ahogyan a reformkori magyar közjog nevezte) még fő funkciójában a feudális előjogok és kiváltságok polgárosodást gátoló hatásait igyekezett lefaragni a fennálló hierarchiákról, de immár feledte ezt a feladat-tudatát is. Azóta a polgári lét a kiszolgáltatottság antropológiájának témaköre lett, a mélyszegénység esélyeinek perspektívája, a re-feudalizáció terepe és a globális kapitalizálódás egyes nemzeti szférákra lebontott variánsa immár. Továbbá az erőszak, mint politika kapott legitimitást, az erőhatalom mint állampolgárok elleni stratégiai eszköz vált „eszélyessé”, s az alárendelés művészete mint kortárs közpolitikai vállalkozás mindezek okán talán már egyre kevésbé okoz meglepetést. Az állam mint közhatalom hordozója, az államfenntartó állampolgár („államalkotó tényező”) mint végső soron önmaga és társadalma ellen uralmat létrehozó szereplő (mint választópolgár) ma már ismét csak sápad, megkésve ébred, vagy oppozícióba szorul, midőn konstatálja, hogy az állampolgárok már körülötte is rádöbbentek: saját vállukon a magas-politikába fölkapaszkodott egyedek élnek és visszaélnek a bizalmi tőke immár kihelyezett adományával, s a „köz” hatalma mint elidegenült eszközhatalom mutatkozik a magasabb szférákban, erődökkel és fegyveresekkel védett társadalmi övezetekbe vonul vissza „közfunkcióként”, s megüli a közpénzen és közérdekből létrehozott intézmények közpolgárok elleni bástyáit, szertartásait, felhalmozási ünnepeit, törzsi osztozkodási rítusait.

E körvonalak között most kíméletesen nem indulok nyomába a makropolitikai, mezo- és mikropolitikai világoknak, mert e föltételezett feloszthatósággal már eközben úgy kellene számolnom, mintha közmegegyezésesen tudni kéne bánnunk egyúttal a „politikai” jelzővel, fogalommal, tartalommal is. Pedig ez (is) épp olyan, aminek az ókori fogalomkeresések óta sem alakult ki egynemű és egyértelmű definíciója. Annyi azonban biztosan közmegegyezés tárgya lett, hogy a köz-ért csak közös megoldás, csak képviseleti eszköztár és közhasznú intézményesültség működhet jogérvényesen. Ámde a KÖZ mibenléte, a KÖZÖSSÉG egyezményes meghatározása, a TÁRSADALOM alkalmazott definíciója épp oly lebegővé lett, mint az Emberiség és az emberség meghatározása, amelyek hiába többé-kevésbé egykorúak az Ember önmeghatározásával, mint kísérlettel, további jelentés-árnyalatokban immár annyiféle pontosításra érdemesültek, ahány torokból csak előbukkannak. Az emberlét „abszolútuma”, az Ember kiteljesedési perspektívája vagy önmagában vett „tökéletessége”, sőt „társas lény” mivolta és kooperációra képes hajlandóságai immár nem csupán az ember és természet kapcsolatrend egyensúlyos részei lettek, hanem tagolt összképek formájába simultak, melyeken túl már a család, a törzs, a nemzet, a beláthatóan lakott tér kisebb univerzumai mint társas viszonyok, rokonságok, szomszédságok, kapcsolathálók egész hatalmas rendje/rendszere találhatók meg, s valahol az elméleti közelítések „magasában” ezek formálják a társadalom képét, majd ezek rendszerező „tagolásába” kapcsolódik be a társas lét makro-rendszereinek (emberiség, összlakosság, élővilág, „társadalmak”) összefüggés-tartománya is. Ámde egykor, a 18—19. századi modellek formájában az Állam maga is ide tartozott a közfelfogásban! Emlékezzünk csak a „természetjog” fogalmára, mennyi átértelmezésen ment át pár száz év alatt! Sőt, majdan a 20. század során az ember tanulmányozása az ősök létformáinak összefüggés-rendszere értelmében számos kísérlet formájában szolgálta a mélyebb, árnyaltabb megértést, no meg azt a kérdéskört is, miképpen tagolódnak a kortárs társadalmak, egymás között milyen szférái lépnek kölcsönhatásba, mi módon formálnak határokat, együttműködéseket és konfliktusokat. E kapcsolat- és konfliktus-történet azután a társadalomkutatók révén immár nemcsak a makro-univerzumok, hanem a kis terekben zajló nagy jelentőségű változásokat is méricskélni, belátni képes közösségkutatások, szociálpszichológiák, pedagógiák, filozófiák részévé is vált, nemegyszer önnön társadalmi—szervezeti előzményeit kutatva az előtörténet, az egyértelműen államiasított körülmények, részben meg az állam-alatti szintű szerveződésmódok tanulmányozásai révén. Ez a társadalomtörténeti, szociológiai, szociálantropológiai vagy szociálpszichológiai szféra lett idővel a közösségkutatások fő terepe, s ugyanez maradt a politikai világok kutatásának szférája is. Ehhez pedig klasszikus ókori, modern polgári vagy épp ősi kisközösségi ideák kapcsolódtak, nem utolsósorban a demokrácia-kutatások és a közpolitikai gyakorlat mai kulcsproblémái mentén.

A hatalom, az uralom és uralkodás, ellenoldalán pedig a KÖZ-ért való cselekvés alapmodellje, a demokrácia immár évszázadok óta nemcsak tárgya a politikai gondolkodásnak, célja és tétje az emberek közötti együttműködésnek, de korunk alapkérdéseinek olyan súlyú döntéshozatali kockázata lett, amelyet nem épeszű immár a „szaktekintélyekre” bízni vagy a közpolitika fő manipulátorainak gondjaiba ajánlani. Időközben viszont a démosz-felfogások klasszikusaitól makró- és mikró-térben is oly távolságokra szorultunk/sodródtunk ki, hogy az elvont és közbeszéd-szerűen pontatlan demokrácia-fogalomhoz, vagy annak hatékony és várva várt működéséhez túl sok és túl tárgyatlan remény kapcsolódott. A politikai rendszerváltó, illetve az átmenetet elősegíteni próbáló közviselkedésben időközben nagyon érdekes magatartás-elem kapott hangsúlyt, valamiféle pozitív elvek és szabályok értelmében, mi több, a KÖZ „képviseletében”. Ez az interaktív kapcsolatra, ugyanakkor folytonos változásra nyitott attitűd a közjó filozófiáját követi elvileg, s beleértődik közéletünk, társadalmunk, megváltozott intézményrendszerünk, nyilvánosságunk egész demokratikus arzenálja, a „minden jóban osztozunk” illúziója, a „merhetünk magunk lenni” bátorsága, vagy a „Tied a világ, Magadnak építed” tévképzete és evidens csalódása is. De mert a társadalmi közjó értékképzete régtől fogva rokonságba került a demokratikusan szervezett társadalmak kollektív érdekminőségével, majd ennek elszánt keresése és mindenkori normaként pártolása szinte azonossá vált a társadalompolitikával, a politikai közgondolkodással, ezért a közszabadságok rendszere és alapelvei (mint amilyen a szólás- és vallásszabadság vagy a félelemtől és nélkülözéstől mentesség) több évszázados karriert futottak be a nyugati demokráciákban, sajátos uralmi normává, hatalompolitikai értéktartalommá váltak közben. Volna is kitől tanulnunk az előzményeket, a folyamatot, az értékelveket és normákat illetően... Csak hát épp e „volna” ne volna olyan biztosan reménytelen…! Mily tüneményes lehetne, ha bizonyosak lehetnénk abban, hogy a társadalmi közjó képzetéhez nem társult (szinte kezdeteitől) valamiféle szkeptikus kritika, ügyeskedő visszaélések egész rendszere, megtévesztések és becsapások korszakos ideológiája is többféle, amely egykor már ismert is volt sok helyütt a világban, hisz példaképpen a legharsányabb és legősibb „demokráciában”, az athéniban, vagy az Egyesült Államok alapító atyáinak teremtő gondoskodása idején is a demokratikus illúziók ellenében fogalmazódott meg. Mindkettőben látványos volt a démosz kisebbségéből kimaradó többség csalódottsága, az erre következően már „többséginek” nevezett döntéshozatalban lehetetlenné váló kisebbségi máskéntgondolás joga és a csalódottak szub-köztársasága, alávetett életvilága. Majd a 20. század második felében a közjóról vallott nyugati felfogások kritikái oly mértékben megszaporodtak, hogy nyugodtan beszélhetünk ennek alapján már a nyugati társadalmak válságáról, a tételezett vagy tervezett társadalmi közjó lehetetlenségéről, a kiszolgáltatottság egyetemessé válásának új, de a korábbiaknál még totálisabb korszakáról is. Illetőleg, beszélnek ők maguk is épp eleget, a társadalmi felkelések egész új történetírási adattárat alkotnak, a pártoskodók vagy mozgalmárok alternatív valóságokban léteznek, a filozófusok ’68-ban, a közgazdászok a ’70-es években, majd a politológusok a nyolcvanasokban, fejlődéskutatók a kilencvenesekben, a Római Klub-osok az európai felelősség-gondolat kezdeteitől, a konzervatívok rendszeresen, demokraták hektikusan, néppártiak lekezelően, populisták harsányan szólnak mindezekről az elmúlt egy évszázad során is. Fényesen kiderült tehát ezekből a gondolat- és értékrendi törekvésekből, árnyalatokból, vehemenciákból is, hogy a szabad intézményeket eredetileg olyan emberek gondolták ki, akik hittek a korlátozások ama racionális rendszerében, amelyet a közjó filozófiájának nevezhettek a polgárosodások kezdeteinél. Mintegy párhuzamos történeti gondolkodásmódok révén időközben azonban (például a brit Bill of Rights 1689-es jogok nyilatkozata, vagy a francia felvilágosodás és az amerikai államok első, 1787-es alkotmánya óta) a nyugati liberális demokráciák kudarcai, hovatovább a legdemokratikusabbnak tartott kormányzatok bénulásai is fölhívták a figyelmet arra, hogy a végrehajtó hatalom gyengülése és a kormányzati tevékenységnek társadalmi presszió alá kerülése olyan merevségekhez és manipulációkhoz vezet, amelyek miatt ma már a demokráciák számos tipikus betegsége is megfogalmazható. Nem utolsósorban épp az elnyomó, vagy elnyomás új módjait kiépítő politikai hatalmak és „közpolitikai” tartalmukat sajátlagosan elveszítő erőszakpolitikák kapnak lábra emiatt. Tehát ha létezik vagy létezhet is demokratikus fejlődés elvére épülő közgondolkodás, legalább annyira létezhet és formálódó állapotában, megbújtan is egzisztál az antidemokratikus „közjó”-felfogás, amely egyúttal megváltó erőpolitikai stratégia, az önmagát felhatalmazó/felkenő elnyomás társadalom- és politikatörténete is.

(Folytatjuk)