1. Általános vonatkozások

Az átfogó képhez én az erdélyi magyar nyelvű közoktatás néhány sajátos jellegzetességét szeretném hozzáilleszteni. Olyanokat, mint a törvényhozás, az iskolahálózat és a beiskolázás mutatói vagy az oktatás szervezésének tartalmi vonatkozásai.

Induljunk ki abból, hogy az erdélyi magyar nyelvű oktatás szerkezete nagyjából megegyezik a román nyelvű oktatáséval, de a tanítás nyelve a magyar. Ez a lényeges különbség a két oktatási forma között. Sajátos tantárgyai pedig az anyanyelv, a kisebbségi történelem és hagyományok, az ének—zene és az állam nyelvének az oktatása (Lásd erről bővebben az 5671/2012-es miniszeri rendeletet. Monitorul Oficial al României. Partea I. /Románia Hivatalos Közlönye. Első rész/ 657/2012). Ezeket a tantárgyakat sajátos, magyar nyelvű tantervek alapján tanítják, amelyeket erdélyi magyar szakemberek dolgoznak ki. Csak a román nyelv és irodalom tantervek koncipiálói között vannak román ajkú pedagógusok is. A sajátos tantervek alapján sajátos tankönyvek látnak napvilágot, amelyeket az iskolák számára, akárcsak a többi tankönyvet, az oktatási szaktárca biztosítja. A többi tantárgyat (matematika, fizika, földrajz stb.) egységes, román nyelvű tantervek alapján tanítják. A tankönyvek ez esetben lehetnek anyanyelven írottak vagy a román nyelvű könyvek fordításai. A tantervek és tankönyvek kérdéskörére később még visszatérünk.

2. A törvény és vonzatai

Ez az oktatási forma a Kárpát-medencében a versailles-i békediktátum közvetlen hatásaként jött létre. A törvényhozást Románia államiságának kialakulásától, azaz Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülésétől számíthatjuk. Az első román tanügyi törvény 1864-ben jelent meg.

Az oktatási szerkezet kialakulását időben a XX. század második—harmadik   évtizedére tehetjük. A román oktatási törvényhozásban a nemzeti kisebbségi oktatás szabályozásáról először Az állami elemi iskolai és az elemi szintű pedagógiai oktatás 1924-ben kihirdetett törvényében olvashatunk hét szakaszt. Lényeges, hogy a törvény engedélyezi a kisebbségi iskolák létrehozását és működését az ország azon területein, ahol nemzeti kisebbségek (is) élnek. A két világháború közötti időszakban, abban a négy kihirdetett oktatási törvényben, amely a kisebbségi oktatást szabályozta, az engedményeket csak a tiltások múlják fölül. Példának okáért: iskolákat lehet indítani, de kötelező a román nyelv tanítása, bizonyos tantárgyakat csak románul szabad tanítani. Széleskörű negatív hatást fejtett ki az a szabályzó, amely a magyar pedagógusok kötelező román nyelvvizsgájáról rendelkezett (1/7-es cikkely). Eszerint, azok a magyar pedagógusok, akik nem tettek sikeres román nyelvvizsgát, elvesztették állásukat.  Ennek a rendelkezésnek az eredményeként sok pedagógusnak búcsúznia kellett a tanügytől, sőt Erdélytől is. Hányan tudtak/tudhattak a húszas-harmincas években pl. a székelyföldi vagy a pártiumi pedagógusok közül olyan szinten románul, hogy sikeres nyelvvizsgát tehessenek? Legtöbben az első román szavakat az érkező román állami alkalmazottaktól hallották.

Az 1944-es hatalmi változás után az ország oktatásának „szocialista” átalakítását az 1948-ban kihirdetett Dekrétum  (Decret nr.175 pentru reforma învăţământului, 1948. - a 175-ös Dekrétum, a tanügy megreformálására, 1948.)  tartalmazta. Az 1989-es rendszerváltásig még 1968-ban, illetve 1978-ban hirdettek ki új oktatási törvényt. Demokratikus fejlődési folyamatot egyik sem indukált. Ellenkezőleg: a tanügyre ideológiai és politikai nyomást gyakoroltak. Főleg az 1978-ban kihirdetett törvény az oktatás erőltetett politechnizálását szorgalmazta. 1948-tól 1977-ig a romániai középiskolai oktatás nagyobb méretű átszervezést nem szenvedett. Azonban ettől az évtől kezdve a reál és a humán gimnáziumok sorra ipari, technikai iskolákká alakultak anélkül, hogy az anyagi alapjuk, humán erőforrásaik erre megfelelőek lettek volna. 1977-ben a szaktantárgyak tanítására még tankönyvek sem voltak. A Tankönyvkiadó a szakprofiloknak megfelelő politechnikai egyetemek tanárait kérte föl a tankönyvek megírására. A fölkért mérnök tanárok, természetesen a saját „egyetemi” jegyzeteiket „alakították át” tankönyvekké. Így készültek a 400—500 lapos „szaktankönyvek” a szakközépiskolások számára. Természetesen tele olyan elméleti ismeretekkel, amelyeket nem az iskolában tanítanak. 1977 szeptember 15-én úgy indult a tanév, hogy több középiskolában csak a cégtábla változott.

Az általános trend érvényesülésén túl a sajnálatos vonatkozás ebben a periódusban az volt, hogy az ötvenes évek végén a magyar tannyelvű középiskolákba egy, sőt esetenként két párhuzamos, román tannyelvű IX. osztályt telepítettek, amelyek aztán szép lassan, de biztosan mind az iskolán belül, mind országos viszonylatban, gyarapodtak. Ez azt jelentette, hogy a tanórákon kívül a legtöbb iskolai vagy iskolán kívüli tevékenységet román nyelven kellett szervezni, mert azokban román és magyar tanulók egyaránt részt vettek. Az előbbiek viszont általában csak románul értettek.

1968-ban a csak magyar tannyelvű középiskolák újra zöld utat kaptak. Az 1965-ben kinevezett diktátornak ekkor még bizonyítania kellett, többek között a kisebbségi kérdés megoldásában is. Pontosabban nem minden magyar nyelvű iskola nyert zöld utat, mert Aradon, Brassóban, Marosvásárhelyen és Zilahon a helyi vezetés nem engedélyezte azokat. Az indok erre általában az volt, hogy a helyi lakosok egy része jogainak megsértését véli fölfedezni ezekben az iskolákban. Az sincs kizárva, hogy a “helyi ellenállásra” szintén felülről jött az utasítás.

Maradtak a román és magyar tagozattal működő iskolák. Pozitívum volt viszont, hogy 1977-ig még mind a tíz alapprofilú középiskolában folyt magyar nyelvű oktatás. Aztán, pár éven belül előbb a magyar tannyelvű osztályok száma csökkent, majd a filológiai, az egészségügyi, a közgazdasági, a képzőművészeti vagy a zenei profilú magyar osztályok teljesen eltűntek.

Egyetlen kivétel akadt. Mivel Romániában ebben az időben a pedagógus képzést középiskolai fokon szervezték (Lásd erről bővebben Murvai László: Kulcsok és zárak. Corvin kiadó. Déva, 2005. 190—198.), ezt a profilt magyar nyelven sem lehetett megszüntetni, mert ez a magyar tanítóképzés végét jelentette volna. A diktatúra ezt nem vállalta be. Viszont a beiskolázási számok az oktatás igényeitől messze elmaradtak. A nagyenyedi és a marosvásárhelyi tanítóképző osztályok a beiskolázási számok megvonása miatt fokozatosan megszűntek. Maradt a székelyudvarhelyi és a nagyváradi képzőben egy-egy sor magyar osztály. Pedig, még a folyamatos lemorzsolódás ellenére is, az 1988—1989-es tanévben 929 óvodában és 408 elemi iskolában szerveztek magyar csoportokat, illetve osztályokat.  Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szakminisztériumi statisztika a fent említett tanévben 44 837 magyar óvodást, illetve 74 000 magyar elemistát tartott nyilván (Forrás: a szakminisztérium archívuma.). Ekkora igénynek a kielégítése az évi 90—100 végzőssel különös gondot jelentett.

A szomorú időszaknak (1978—1989.) az lett az „eredménye”, hogy az 1968-ban újraalakított, csak magyar nyelvű középiskoláink sorra tagozatokká zsugorodtak vagy eltűntek. Az 1988—1989-es tanévre Romániában csak 107 magyar nyelvű középiskolai osztályokkal is rendelkező tagozatunk maradt.

Elgondolkodtató, de még inkább a nemzeti memóriánkba vésendő ez a folyamat: ilyen többet ne történhessen! Az is érdekes, hogy a diktatúrában ezeket a diszkriminatív intézkedéseket az akkori törvények nem tartalmazták. Azokban az állt, hogy a magyarok által is lakott területeken szervezhető magyar nyelvű oktatás, hogy a kisebbségi kérdés megoldása Romániában példaértékű. Viszont a törvényeknél erősebb hatásúak voltak a pártdirektívák. Ha azok kimondták, hogy példának okáért, Romániában „a nemzet homogenizálódása” az egyik legfontosabb feladat, a pártszervek, mind országos, mind megyei, mind helyi szinten, tették a dolgukat.

 Az 1989-es változás új hatalmat és új törvényhozást jelentett. Az oktatást 1990 és 1995 között kormányrendeletek mentén szervezték, amelyeket évente adtak ki. Természetesen, ezek az egész román oktatást szabályozták., mert, amint már említettük (lásd az 1-es alcímbe foglaltakat), a magyar nyelvű oktatás szerkezeti szempontból megegyezik az országos struktúrával.  A „reformok” mindkettőt érintették. A foganatosított intézkedéseket én inkább reparatórikusaknak nevezem, mert a tanügy alapvető megreformálása csak az átfogó társadalmi reform keretében teljesedhetett (volna) ki. Erre pedig a kilencvenes évek Romániájában sem politikai akarat, sem idő, de főként pénz nem volt. Ez utóbbi mintha ma is egyre kevesebb lenne. Ezekkel együtt vagy ezek ellenére a törvényes keretekbe iktatott változtatások az 1989 előtti oktatáson sokat javítottak. Ami nem volt különösebben nehéz.

Melyek voltak ezek a változtatások? Megszűnt a pedagógusok röghözkötöttsége. Azaz már nem az állam akarata szerint helyezték ki őket, hanem a munkahelyüket önmaguk választhatták meg. Hátrányai ennek az előre mutató intézkedésnek is voltak, hiszen az emberek a nehezebb körülményektől igyekeztek szabadulni. Ebből kifolyólag számos vidéki iskolában azon mód pedagógus hiánnyal lehetett/kellett számolni. A tanárok kötelező heti óraszámát 22-ről 18-ra írták át. Az egyébképp pozitív intézkedés szintén a humán erőforrás biztosítását nehezítette meg, mert egyik napról a másikra több tanárra lett szükség. Kisebbek lettek az osztálylétszámok. Ezek 1989 előtt - főként a keresett, városi középiskolákban - 38 és 41 között mozogtak, de az általános oktatásban sem volt sokkal jobb a helyzet. Az új kormányrendelet a középiskolákban az oszálylétszámot 25-ben határozta meg. Az alacsonyabb oktatási fokozatokon az osztálylétszámok ennél kevesebb gyereket jelentettek (10 és 20 között). Reformintézkedések feszegették a hermetikusan zárt, régi oktatási szerkezetet. 1990-től újra lehetett magánoktatást vagy egyházi oktatást szervezni és működtetni. Megjelentek a posztliceális osztályok, alternatív oktatást is lehetett indítani. A lehetőséget a leggyorsabban a Waldorf oktatás használta ki, de a Step by step vagy a Montessori is gyorsan követte a Waldorfot. Történelmi egyházaink is hamar léptek (Lásd Murvai L. (2008). The Place of Denominational Schools in the Hungarian Education of Romania. In Pusztai G. (ed.): Education and Church in Central and Eastern Europe at First Glance. Debrecen, Center for Higher Education Research and Development, 105–115.).

A magyar nyelvű egyházi iskolákkal volt egy sor gond, mert az ortodox középfokú oktatás vidéki papokat képez, a magyar egyházi középiskolák pedig csak az egyházi nevelés szempontjából különböznek a világi társaiktól. Ezt mind az egyházi, mind az állami vezetők sokáig nehezen tudták vagy akarták megérteni.

A pozitív változásokból a magyar oktatás is hasznot húzott. Mindenek előtt a régi jogok visszaszerzését emeljük ki: a magyar nyelvű, évszázados történelmi háttérrel rendelkező középiskoláink újra alakulását, a szintén nagy hagyományokkal rendelkező egyházi iskoláink újra indítását. Emellett viszont egy sor diszkriminatív szabályzó maradt a rendszerben. Ezeket most nincs terünk részletezni, mert az egy másik tanulmány tárgya lehetne.

Régi-új iskoláink, kisebb-nagyobb erőfeszítések eredményeként, többnyire működni is kezdtek. Azonban a kilencvenes években is voltak olyan fékező hatások, amelyekről már a hatvanas—hetvenes évek elemzésekor említést tettem. Így például a marosvásárhelyi Bolyai, szintén igen kemény politikai ráhatás eredményeként, a kétezres évek elején alakult fokozatosan egynyelvűvé úgy, hogy a román osztályok nem kaptak IX-iket. Így a romántagozat fokozatosan felszámolódott. Az RMDSZ és az akkori tanügyminiszter(nő) hosszas kötélhúzása heteken keresztül híranyaggal szolgált a román és magyar sajtó számára. Az aradi magyar középiskola is csak a kilencvenes évek végére indult újra. Vagy 1990-ben a bukaresti magyar iskola visszaszerzése nyílt konfrontációhoz vezetett a magyar tanügyminiszter helyettes és az elhíresülten román nacionalista, bukaresti szenátor és pártvezér között. Azok számára, akik nem ismernék/ismerhetnék ezt az „incidenst”, fölelevenítem, hogy Demény Lajosról és Corneliu Vadim Tudorról van szó. A dolgok jobb megértéséhez szükség van némi háttérismeretre. A bukaresti magyar iskola és óvoda, amelyet ma Ady Endre neve fémjelez, olyan épületben működik, amelyben civilizált körülmények között csak az óvodai csoportok és egy sor I—XII. osztály fér el. A nyolcvanas évek végén ennek ellenére még bezsúfoltak nyolc román középiskolás osztályt. Nem annyira a bukaresti gyerekek túlnépesedése, mint okult politikai és ideológiai szempontok miatt. Ilyen körülmények között a román tanulók is rosszul érezték magukat. Nemkülönben a magyar osztályok tanulói. Vagyis 1990-ben jogos volt az az igény, hogy a román tagozat más iskolába kerüljön. A politikai közbeavatkozás sem a román, sem a magyar diákoknak nem használt. Olyannyira, hogy ez utóbbiak egy ideig, amíg a felkorbácsolt hullámok el nem símultak, a bukaresti Calvineumba voltak kénytelenek “iskolába” járni. Viszont a konfliktust másként nehezen lehetett kezelni.

Ennek az időszaknak az a jellegzetessége tehát, hogy az 1989—1999-es időszak végére visszaszereztük nagymúltú iskoláinkat. A 107 magyarul is beiskolázó középiskolánkból 136 lett. Ezeknek több, mint a fele csak magyar osztályokkal szerveződött. Magyar nyelvű képzésben részesülő óvodásaink és iskolásaink összlétszáma 231 893-ra növekedett. Tanulóink a következő tanévre még többen lettek. A statisztikák 236 708 magyarul tanuló ifjút mutattak, annak ellenére, hogy az országos diáklétszám az 1990—1991-es tanévre 5,3 millióról 4,8 millióra csökkent.

Sajnos, pár év elteltével a magyarul tanuló fiatalok száma is csökkenő tendenciára váltott. Az 1998—1999-es tanévre már csak 197 279 tanulót tartottunk nyilván. (Lásd erről bővebben Murvai László: A számok hermeneutikája. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága kiadásában. Budapest, 2000. 180—183.)

(Folytatjuk)