Fél évtized europaizáció, közpolitika, mesterek útmutatása

Mindannyian benne élünk, s mindegyikünk érdekelt a belső harmóniákban és egybehangolt partnerségben… Mindünk látja a kilátásokat, mégsem tudunk egyensúlyosan és igazságosan cselekedni. Vajon miért…?

Ha nem is ezzel a retorikus felütéssel, de végső kihangzásában, olvasatában lakozik alaptónusa annak a kötetnek, mely szinte már pontosan négy évvel ezelőtt felkiáltójeleket tett olyan korszakos regionális problematikák mögé, mint amilyen az EU és a regionális együttműködés súlyos hiányérzetének, a kooperációk esélyeinek, az uniós bővítés sanszainak, a gazdasági fejlesztések és beruházások térségi piacon fölmerülő kihívásainak, végső kicsengésében a fejlesztési hatékonyság és a civil társadalmak támogatottságának alapvitája – nem is szólva itt a legfőbb kísértésről, a migrációs problematikáról. A könyv Tarrósy István és Susan Milford szerkesztette tanulmánykötet, Challenges for the European Union in the Next Decade. A View from the Danube Region címmel látott napvilágot,[1] s mint egyetemközi konferencia-kiadvány is pontosan tükrözi ma már, mekkora sodrásban él ez a földrész, ha a migrációs trendekkel kezdve, de nem befejezve is roppant komoly csalódás érhet még az eurokraták felől nézve is mindenkit, aki a könyv négy nagyobb tematikus fejezetét, tizenhárom előadását végiglapozza. E csalódás (ugyebár az egyetemközi maribori konferencia, mely a „Dunai térség”, tágabban a kelet-európai csatlakozott és aspiráns államok kutatóiról van szó) szinte féléves ciklusokban is túl- s felcsapott hullámzásokat enged észrevenni, azoktól fuldokolni és rémüldözni, ha a négy fejezet fő tárgyköreit vesszük: migráció és európai válasz, bővítési kérdések, energiapolitika és civil képviselet, oktatási és nyelvi stratégiák meg nyelvpolitikai trendek, városfejlesztési és építési projektek, valamint ezek tükröződése a kísérletezési, köznyelvi, irodalmi színtéren. Hol állunk ezekben ma, öt évvel, épp egy ciklus után, hogy a tervezési, értelmezési, fogalmi, érdekegyeztetési platform bármely kérdését nézzük is…? Ha lehet szkeptikus vagy morózus konklúziót, összegző értékelést adni: hát az ekképpen fölvetődött kérdések szinte mindegyikében riasztóan romló állapotokat figyelhetünk meg…!

Nem lehet tisztem – talán semmiféle ismertetőnek nem az, ha reklámoz, akkor annál is kevésbé, ha meg ellene kritikai hangon szól, akkor talán még annyira sem – tucatnyi előadást és sok-sok kiváló elme gyülekezési, önmegfogalmazási szándékát egyetlen rövidke mondatban minősíteni, ám ha súlyán mérem az alapos, konferencia-előadásként is izgalmasan érdekes, majd utóbb letisztultabb tanulmányként még jelentőség-teljesebb üzeneteket, talán önkritikusan is azt kell mondjam: idejét múlta, elavult e szemléletmódok legjava. De mert ez így éppen ellenkezője lenne, mint amit megírni, hírelni, közrebocsátani egyáltalán érdemes lenne, igyekszem pontosítani. A 2013-as kiadás lehet, máris lekörözte a 2012-es összegzéseket az időben, a kihívások sorjázásában, a nyári egyetemet követő őszi lamentálásban és téli kidolgozásban azokon a területeken, amelyeken maga a korszak sodrása erőteljesebb: a migráció jogi kereteinek szemléje (például Mohay Ágoston kitűnő összegzésében, 17-27. old.), az integráció mint népmozgások kerete és lehetősége Bánáti Áron írásában (29-42. old.), a látható és láthatatlan népmozgások Ausztria felszínén Silvia Nadjivan tanulmányában (43-57. old.) nemcsak hogy az Unió felelősségének kérdésévé vált, de egyenesen a közösség létének alapproblémája lett. A bővítés perspektívái és a belső határproblémák nagyívű vázlata Schmidt Andrea diverzitás-szemléjében (61-76. old.), a keleti bővítés és szomszédságpolitika kihívásai Tetyana Malyarenko dolgozatában (77-86. old.), vagy az energetika (Svetla Boneva), a gazdaságfejlesztés non-profit szektorra kiható tüneményei (Kákai László), vagy a fenntartható egyetem-stratégia és a tömegoktatás utáni felelősségteljes fejlesztési trendek (Gál Zoltán) egyaránt kihatnak a nyelvi univerzalizálódás és többnyelvűség  feladataira (Aneta Skorupa, Melita Aleksa Varga, Gabriela Cretu), s ugyanígy a városfejlesztések fenntarthatósági, térformálási vagy építészeti örökség-jegyeire, lakosi érdekeltségeire (Biljana Oklopcic, Zuzanna Dziuban), s mindezeknek hallatlan intenzív belső változás-serkentő jelentősége nemcsak napi kihívásokkal és időleges válaszokkal terhelt, de szinte már másnap is azonnal újratárgyalható kérdéskör.

Azt mondom ezzel: elavult írásokat foglalt kötetbe a regionális mozgásokra érzékeny egyetemi oktatók, kutatók, a konferencián előadók sokasága? Azt üzennék talán, hogy mindez hiábavaló képzelgés volt 2012-ben, s öt év múltán már múlt időben kell szembesülnünk szinte mindegyik problematika aktualitásával…? Nem, erről szó sincs. Az írások java többsége alapos szaktanulmány, tematikusan megformált mondanivalón alapuló tudás bizonysága…, s a címlap szellemes útjelző táblái is hangsúlyozzák: egy választott, lehetséges, elágazó, de főirányban mégis az uniós partnerséget megerősítő úton járunk, melynek együttműködési pályái, szereplői, próbatételek és válaszkeresések érintettjei egyként haladnak a főirány felé. S hogy a Duna Régió kanyarulataiban, az összekapcsolódások és oldalazások közepette milyen mozgásdinamikák követése lehetséges, ezt épp a kutatók felelősséggel átlátták – sőt, számos trend várható hatásait előre is jelezték. Talán épp magunk, olvasók és érdeklődők vagyunk kevésbé serények a friss összegzések áttekintésében és komolyan vételében, ha iramodásaink közben épp lekéstünk erről az iránymutató útvonaljelzésről, amit a kötet képvisel.

De, miként nincs az az eltévesztett kanyar, amely súlyosabb baleset nélkül ne vezethetne fordulópontokhoz, s nincs az a visszatérési, „újratervezési” lehetőség, mely ne segítene azután a megfelelő irányt venni, ezek az elemzések is azt a felelősséget hordozzák, amely jószerivel a bővülő Európa minden polgára számára szükségképpeni iránymódosítással kecsegtet: meglátni, megérteni, összehangoltan cselekedni, előre látni és tervezni, s nem menni főárammal szembeni sávon… – talán ez a legevidensebb alaptudás, melyet minden közlekedő kénytelen megtapasztalni. Enélkül ugyanis (akár migráció, akár várostérségi problematikák, akár jogharmonizációs hiányok, akár civilitás-deficit…) voltaképpen minden ellene hat magának az alapmozgásnak, főiránynak, s egyáltalán: a harmonikus jövőnek. Ezt pedig a kötet előadói—szerzői, s még hangsúlyosabb bevezetővel a két szerkesztő pontosan érzékeltetni volt képes.

Közpolitika – doktorszinten

Imént visszafogottabban méltattam a napjainkra néhány évvel ezelőtt óta hatványozott súllyal ránehezedő civiltársadalmi perspektívák mozgásirányait jelző Kákai László írását. Nem másért tettem, csak mert a soron lévő további két kötetben főszereplőként is jelen van, nem utolsó sorban mint a Pécsi Tudományegyetem Doktori Iskolájának Politikatudományi tanszékvezetője, kinek jeles szakember kollégája, Pálné Kovács Ilona volt szerkesztő társa, midőn az alábbi „évfolyamkötetet” kiadták. Kettejük szerkesztésében látott napvilágot a Ten Public Policy Studies, melyben doktorandák és doktoranduszok munkáit válogatták egybe a közpolitika tágabb tudásterületén keletkezett elemzésekből.[2]

A pécsi egyetemi szférában a bölcsészettudományi terület doktori iskolájának egyik fő programja A kormányzás területi, történeti és társadalmi dimenziói című főirány, mely a földrajzi nagytérség, a regionális tervezés és politikatudományi aspektusainak oktatásával, elemzésével, megismertetésével vállal speciális feladatot. A fejlesztési politikák közötti helykeresés, a politikai tudományok eltérő területei közötti összhang, a makro- és mezo-szintű irányítás lehetőségeinek, feladatainak vagy kényszereinek körvonalazása olyan vállalás, mely épp a „kulturális főváros” cím elnyerése, épp egy sok szempontból elmaradott térség regenerálása, valamint épp egy határok (Szlovénia, Horvátország) közötti kooperációk lehetőségében gondolkodás „mediterrán perspektívái” szempontjából ró kiemelkedő szerepet Pécsre, a tervező és térségfejlesztő elmékre, továbbá a legkülönfélébb civil policy-k, integrációs technikák, fejlesztési pólusok terén is felelősséget ruház a kutatókra. Ezt a tudatos szerepvállalást tükrözi immár jócskán évtizedes törekvése annak a tanszéknek, amely a politikatudományi doktori képzésben egyike a legkiválóbbaknak (ha ugyan nem a legméltóbb erre a rangra!). Egyike és legfőbbike talán azért is, mert profilja nem csupán a mikrorégió fejlesztésében, a kistérségi civil szerveződések támogatásában, az önkormányzati szféra felelős szereplőinek képzésében, oktatás és kutatás sokszálú irányainak összefogásában nevezhető meg, hanem mert mindezt nem puszta regionális üzemmódban teszi, vagy nemcsak abban. A doktoriskola kutatói akár csak ebben a kötetben is kitekintenek Felső-Szilézia (Baranyai Nóra), Dél-Tirol (Oppe Orsolya), Kuba (Szarka Evelin), Kína (Vörös Zoltán), Görög- és Törökország felé (Kacziba Péter), figyelmet fordítanak a Vajdaság politikai pártirányzatainak (Pap Tibor, Sarnyai Csaba Máté), a paksi beruházás (Nagy Roland), az európai kisebbségjogi feltételrendszer (Brucker Balázs) és a környezeti, energetikai, vízügyi szolgáltatások lengyelországi esetei felé (Małgorzata Kantor, Horváth Norbert) is, de a hazai fiatal jobboldali radikalizálódók sem maradnak ki témaköreik közül (Kovács Tamás). E tíz dolgozat nemcsak fiatal kutatók vagy életútjuk meghatározó pontján sok-sok évnyi kutatási anyagot fölhalmozó alkalmazott szakemberek iránymutató témaköreit reprezentálja, hanem a doktoriskola mintegy kötelező publikációs „kényszerességén” túl azt a roppant széles tudástartományt is, melyet a társadalmi alapkérdéseket és igazgatási főirányokat tájolni képes közpolitika felelősségként ró rájuk.

A kimérten rövid és alapos tanulmányok egyenkénti ismertetésére nincs itt most tér, viszont a tudástartalmak harmonikus „transzferére”, mint szállítható politológiai örökség egységének fölfedezésére annál inkább. Ezek az írások a maguk (utóbb doktori értekezés formájában megjelent vagy megjelenő vaskosabb változataiból) kimunkáltságával ha röviden is, de roppant izgalmasan körvonalazzák mindazon tudástereket, melyek nincsenek föltétlen összhangban a közgondolkodás tematikus vagy rész-ismereti /ágazati/ környezetében, mégis kihívásként késztetik az olvasót a belső összhangok fölfedezésére. Míg például a regionális autonómia-program Szilézia esetében (Baranyai Nóra dolgozatában) épp az államszocializmus utáni modellváltás és területi tagoltság egy új időszakában válik kulcskérdéssé, a Horváth – Kántor szerzőpáros várostérségi ivóvíz-gazdálkodásának és energetikai fejlesztéspolitikai kihatásainak kulcsválaszaiban kap igazgatástudományi ellenpontot… Az Európai Parlament kisebbségpolitikai érdekmegjelenítő szerepkörének vázlatrajza (Brucker Balázs) izgalmasan ellenpontozódik Oppe Orsolya regionális pártpolitikai részletrajzával a dél-tiroli igazgatás aspektusából, s mindezek vajdasági „tükre” (Pap – Sarnyai) vagy Myanmar és Kína közötti külpolitikai huzivonák kontrasztjában (Vörös), vagy a vatikáni változások és a kubai katolikus érdekérvényesítők közötti nyílt társadalmi viszonyrendszer dinamizálódása kérdésében (Szarka) egyszerre teremt a roppant lokális nézőpontra globális méretekben rímelő ellenpontokat.

Túlírható, aprócska részleteiben is cizellálva megjeleníthető az írások többsége, s nyilván a politikatudományi szakmai kritika is találhatna fogást némelyiken. Ámde ami a részkutatásokból kihallik, s nem csupán a doktoriskola sikeres működésének tónusa, hanem a közpolitikai rendszerszemlélet szemléletes példáinak összhangja, a lehetséges tematikai irányok és tudományos kérdésfelvetések vállalásának merészsége összességében is komoly súlyt ad ez írásoknak. Nem először, s nem is utoljára…

Tanok, tudások, mesterek

Nem is először, s nem utoljára…, hogy mondolataimat rögtön egymásba szőjem…, ugyancsak a Pécsi Politikai Tanulmányok sorozatban jelent meg a doktori program 10 éves fennállásának konferenciakötete is, melyből a fennebb utalt összhang és multiplicitás ugyancsak látványosan megmutatkozik. A könyvet Kákai László és Glied Viktor szerkesztették Mesterek és tanítványok címen.[3] Miképp az előző munka, ez is híven tükrözni képes ebben a szellemi műhelyben, intézményben, valóságos központban is rangos oktatók és érdemdús tanítványok közötti kapcsolat eredményességét, a problematizálások és megoldanivalók széles spektrumát, no meg azt az évtizedes „szellemi tőkebefektetést”, ami ebben a partnerségben értékesülő tudástőke formáját kapta.

Az egyes írások (akár oktatóké, akár hallgatóké) nem bizonyosan tükröznek áthallásokat, egymás munkáinak ismeretét, kölcsönös hivatkozási érdeket, „citációs játszmákat”…, de ennek egyik nyilvánvaló oka a doktoriskolai működésmód, respektusok és korosztályok, rangok és tudásterületi (pl. jogi, igazgatási, politikaelméleti, külpolitikai, kisebbségtudományi stb.) elköteleződések kérdése, másik szempont talán a hasonló intézményeket mindenütt fenyegető hajszoltság és teljesítmény-kényszer, de ezeken felül is a roppant sokszínű tematikai hangoltság is. Ha csak azt nézem, tizenhat írás, előadás-formán tálalt, de utólag publikáció-érett formára igazított mű, melyek témakörei egyenként vagy témacsokorban nézve is eltérnek egymástól, s köztük az öt oktatói dolgozat ugyanúgy felszerelt hipotézissel és konklúzióval, mint a tanítványi kör írásai, s ugyanúgy a vezető témakör vagy pálya-meghatározó problematika fontosságát tükrözi, mint a „tanulókör” esettanulmányi vagy áttekintő kompozíciói. Talán meghatározó, hogy a „Mesterek” (Ádám Antal, Hargitai János, Kákai László, Kiss László, Pálné Kovács Ilona) az igazgatás- és jogtudomány, külpolitika és nemzetközi kapcsolatok, alkotmányosság és jogállamiság, civil szervezetiség és területi politika főirányát viszik, a diákok szélesebb köre pedig a részkérdésekkel, eddig nem méltóképp elemzett vagy esettanulmányi szférában még nem kellő mélységig végigtárgyalt problematikákkal jelentkezik.

A pozicionális előny okán, minthogy a Mesterek köre jobbára szélesebb körű és számosabb publikációval rendelkezik, alább inkább a Tanítványok munkáiból szemezgetek… – na nem mintha a kötet mintegy háromnegyede könnyebb fölvonultathatóságot biztosítana, mint a jubileumi konferencián elhangzott oktatói előadások kisebb száma. De az oktatói kör alaptémái közül is érdemes kiemelni Pálné Kovács Ilona decentralizáció-problematikáról szóló előadás-verzióját, Kákai László civil társadalmat modellezni próbáló útkeresését, és Kiss László jogállami hagyományokra, örökségre, magyar politikai kultúrára érdemben kitérő eszmefuttatását. A diákok köréből a mindétig kihívó problémákkal foglalkozó (egyébként itt is társszerkesztő) Glied Viktor globális ökológiai szervezetekről adott körképe a zöldek „árnyalatait” festette föl, Tarrósy István a regionalizáció intézményi feltételrendszeréről és kelet-afrikai változatairól szólt áttekintően és megannyi aprólékos ábrával, Nagy Gábor Dániel a magyar régiók területi tőke-hátteréről formált komplex körképet, Koller Inez pedig az alkotmányozás nyelvi összefüggéseit, politikai eseménytörténetét és 2010 óta használatba került „újbeszél” szótárát mutatta be új politikatudományi terület értelmezési problémájaként, politikai szemantikát és alaptörvényi citációkat villantva föl. Izgalmas még Grünhut Zoltán viszonylag rövid írása a „rurális Izrael” bevándorlók és térségfejlesztők kialakította világáról, de Brachinger Tamás, Schmidt Andrea és Péntek Eszter dolgozatai is jól tudják érzékeltetni a majdani doktori értekezésekben kimunkálandó alapkérdések fontosságát, ezek lehetséges válasz-alternatíváit.

Csupán jelezni érdemes, hogy e kötet megjelenése óta eltelt fél évtizedben a tanszéki kutatási fókusz nem húzódott össze, s ha lehet rámutatni: egyre több szakvégzett doktorképzős kap oktatási lehetőséget, egyre többen jelentkeznek tanulmány-válogatások szerkesztőiként vagy önálló monográfiák szerzőiként. A tíz év tehát már tizenöt, s az európaizálódási folyamatban a Duna-régióra tekintő Tanítványok érdemben követik, s olykor meghaladják immár Mestereik alapozó munkáinak árnyalt teljességét a maguk apróbb kérdéskörökre fókuszáló mélységi megközelítéseikkel. Csupán jelezni érdemes, hogy e kötet megjelenése óta eltelt fél évtizedben a tanszéki kutatási fókusz nem húzódott össze, s ha lehet rámutatni: egyre több szakvégzett doktorképzős kap oktatási lehetőséget, egyre többen jelentkeznek tanulmány-válogatások szerkesztőiként vagy önálló monográfiák szerzőiként. A tíz év tehát már tizenöt, s az európaizálódási folyamatban a Duna-régióra tekintő Tanítványok érdemben követik, s olykor meghaladják immár Mestereik alapozó munkáinak árnyalt teljességét a maguk apróbb kérdéskörökre fókuszáló mélységi megközelítéseikkel.