A marosvásárhelyi Csehov-előadásra csak úgy léphettünk be – mi is és a színészek is -, ha lehajtottuk a fejünket, a szinte teljesen leeresztett függöny miatt másképp nem lehetett. Színésznek, nézőnek így hát közös a sorsa – a nézőtér is a színpadon van. Tudomásunkra hozták ezt már az első pillanattól.

De azt is észrevehettük már az első pillanattól, hogy a hagyományos Csehov-előadás sallangjai eltűntek. Megjelent viszont a groteszk. Fülöp Erzsébet, a főszereplő – az időnként falun lebzselő befutott színésznő -, Arkagyina alakítója lába közé veszi még a haldokló vénséget, öreg testvérét is – akit Makra Lajos alakít -, de bármelyik férfit: az írót, az orvost stb., akivel el kell intéznie valamit, mert ez az ő eszköze, ez az ő eszköztára a dolgok rendezéséhez… S az író urak – Trigorin, Trepljov -, de néha mások is gyakran mikrofont használnak, még magánbeszélgetéshez is, hogy jobban odafigyeljenek rájuk. Vagyis csak hangerőre telik a létező, vagy nem létező tehetségükből?

A Kollokviumon látott marosvásárhelyi SIRÁLY tehát – minden bizonnyal lemondott a hagyományos Csehov-előadás sallangjairól. Keresztes Attila rendező irányításával új, más színházi nyelven szólaltatták meg az orosz klasszikust. Mai nyelven – mert mai ő, ha valóban látni akarjuk.

A Kollokviumon látott másik marosvásárhelyi előadáson Székely Csaba, az író és vele együtt Sebestyén Aba, a színész azt kérdezi tőlünk, hogy SZERETIK A BANÁNT, ELVTÁRSAK? És joggal teszik fel a kérdést, mert újra és újra bejuttatjuk az elvtársakat a parlamentbe – többséget szerzünk nekik egy kis banánért. Hát már megint politizálunk? A Színházban is?! Nincs jobb dolgunk ennél? Megérdemeltük, hogy ezt kapjuk – maradjunk ebben.