(Heti jegyzetek)

2013. január 30.: Gondoljuk meg!

Óriási dolog a megbékélés! Bebizonyították ezt a franciák és a németek. Az ő jó viszonyukból egy új földrész született: az Egyesült Európa. Új földrész a régi Európa helyén, amely a viszály, a háború, a nemzetek közötti gyűlölködés kontinense volt; két ízben is lángba borította a világot. És ezek a katasztrófák, többek között, mind a hajdani francia–német viszály következményei voltak. De a két nemzet végülis tanult a maga előidézte bajból. Rájött, hogy jobban jár ő is és a világ is, ha kibékülnek. Ha az erejüket – amely nem csekély – együtt használják, valami hasznos dologra összpontosítják. És találtak ilyen tennivalót. Együttes erővel helyreállították Európának a világháborútól lepusztított gazdaságát. E célból hozták létre előbb a Szén és Acél Közösséget, majd a Közös Piacot – s amikor látták, hogy megy a dolog, akkor az Európai Uniót.

Mindennek az alapja egy ötven évvel ezelőtt megkötött francia–német megbékélési szerződés, amely közös foglalkozásokat ír elő a két ország számára politikai, gazdasági valamint oktatási és ifjúságpolitikai téren. Közös kormányülések, rendszeres csúcstalálkozók, testvérvárosi kapcsolatok – ilyesmit még láttunk errefelé is; csakhát a mi térségünkben alig vezettek ezek valami eredményre. Franciaország és Németország esetében viszont eredményesek – mert nem szemfényvesztésként, a látszat kedvéért művelik azokat, hanem azért hogy konkrét, nagyon is égető kérdéseket oldjanak meg velük. Mint láthatjuk, most is a francia elnök és a német kancellár rendszeres találkozóinak köszönhetően az európai közösség lassacskán, lépésről-lépésre valahogy csak kilábal a válságból. A kelet-európai vezetők, Orbán és Băsescu is például, hogy most ne említsünk másokat, eltanulhatnák ezt.

De a legértékesebbek, a legfigyelemreméltóbbak a francia–német ifjúsági programok. Ezek kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a megbékélés jövőt épít. Ötven év alatt 8 millió francia és német fiatal látogatta meg egymás országát; és ha ezelőtt ötven évvel még a két nép közötti gyűlölködés megszüntetése volt a fő téma, jelenleg ott tartanak, hogy a franciák 80 százaléka legjobb barátjának tekinti a németeket – az egykori halálos ellenséget. És a németek 60 százaléka is barátjának vallja a franciákat. Ők ugyan kevesebben, de ez feltehetően annak tulajdonítható, hogy Németország lakosságának az egyharmada, az egykori NDK állampolgárai csak nemrég kezdték el a megbékélést.

Ha elgondoljuk, hogy Európának ezen a felén is lett volna egy ilyen, mondjuk: magyar–román megbékélés, akkor most nem itt tartanánk. Sokkal jobban élnénk, kevesebb gőzt állítanánk a dudákra, és nem okozna gondot az, hogy önálló régió legyen-e, vagy sem a Székelyföld. Tehát nincs más hátra: béküljünk meg végre!

2013. február 6.: Ha nyelvet tanítanának román órán

Egyik barátomtól – aki mellesleg oktatási szakember, többször volt államtitkár a Tanügyminisztériumban – tőle hallottam azt, nem is egyszer, hogy „nálunk az iskola alattvalókat nevel". Ez a fő baj. Emiatt olyan, amilyen a romániai oktatási rendszer. Mert a tanulókba hasznavehetetlen ismereteket és rögeszméket sújkolnak be, no meg viselkedési sztereotípiákat – azért, hogy ne gondolkozzanak, hanem tegyék azt, amit az állam kíván; amit a nemzeti-kommunista állam kívánt, vagy amit a román nemzetállam kíván most, itt, Európa peremén. Met hát erről van szó!

Mindkét esetben, az 1989 előtti és az 1989 utáni megrendelőnél egyaránt a tekintélytisztelet és a hazugság kéz a kézben, egy úton jár. És az oktatás lényegében beavatás. Az iskolában lényegében az történik, mint Eugen Ionescónak A lecke című darabjában, amelyet nemrég egy dél-koreai társulat előadásában láthattunk Bukarestben. A tanár hasznavehetetlen ismeretekkel, közhelyekkel tömi a tanulólányt, majd magáévá teszi és végül elpusztítja. Jellemző eset: dél-koreai színészek kell hogy rádöbbentsenek bennünket arra, hogy mi is történik errefelé.

Mint ahogy a román nyelv oktatása esetében is egy hazánkba telepedett angol üzletember kellett hogy rádöbbentse többségi honfitársainkat arra, hogy a székely iskolások miért nem szeretik és miért nem tanulják meg a román nyelvet. Hát azért, mert hasznavehetetlen ismereteket s velük együtt alattvalói magatartást próbálnak beléjük sújkolni, ahelyett hogy valódi nyelvoktatást végeznének a román órákon; ahelyett hogy a székelföldi iskolákban úgy oktatnák ezt a nyelvet, ahogy más anyanyelvűeknek oktatják például az angolt, a franciát vagy a németet. Mert csudák csudája: a székely gyermek képes megtanulni az angolt és a németet is, sőt jól beszéli, amikor szükség van rá. És ugyanígy megtanulná a románt is, ha nyelvet tanítanának neki – nem pedig alattvalóságot.

2013. február 13.: Húzzuk a zászlót a fejünkre!

- legalább megóv a széltől, az esőtől. Így valami hasznát vesszük. Egyébként csak arra jó, hogy összevesszünk miatta, hogy a halálba meneteljünk, miként a magyar katonák tették Doberdónál vagy a Don-kanyarban.

Azért jut eszembe mindez, mert már kezdem unni a székel zászló körüli nacionalista acsargást. Mert kik is fújják fel nap mind nap a székely zászló ügyét? Azok, akiknek nincs egyéb mondanivalójuk. Akik egyebet sem tudnak, csak kérkedni a nemzeti érzéssel. A nemes és mély érzéssel senki sem kérkedik, hanem érzi, átéli – becsületesebb, jobb, több lesz általa. Hát ez egyáltalán nem mondható el sem a román, sem a magyar nacionalistákról; de semmilyen macionalistáról... Ők nem lesznek jobbak, sem pedig többek a nemzeti érzés által – hanem egész egyszerűen úszítókká, mások becsmérlőivé válnak, sőt odáig mennek, hogy egyetemes emberi jogoktól akarják megfosztani a más nemzethez tartozókat.

Két Szatmár megyei román politikus – Valer Marian szenátor és Octavian Petric képviselő – nyelvtörvényt akar elfogadtatni a Román Parlamenttel, A román nyelv iránti lojalitás törvénye címmel. Ennek a törvénynek az alapján pénzbírsággal sújtanák azokat, akik a közintézményekben, az iskolákban, de a gyógyszertárakban, az üzletekben, az utcán stb. más nyelven beszélnek, mint románul. És a két politikus kezdeményezésére megvonnák a román állampolgárságot azoktól a románoktól, akik magyar állampolgárságot is szereztek maguknak.

Lám, a nacionalisták szerint ezek az igazi nagy gondok! Nem pedig az, hogy a gazdaság rosszul működik, hogy az egyetemet végzett fiatalok menekülnek az országból stb. A magyarországiak pedig nem gondolnak arra, hogy a székely zászló lobogtatásával – jellemző, hogy ők lobogtatják legjobban – mennyit árthatnak nekünk, romániai magyaroknak, akik a nacionalisták által ránk úszított román többség ellenséges gesztusait élvezve kell hogy éljünk itt, a szülőföldünkön, ahol egyébként nagyon jól meglennénk.

Persze nem értem, hogy a románoknak mi kifogásuk lehet a székely zászló ellen, amikor például Mihai Viteazul elfogata azt. A Székely Mózes vezetésével tömegesen Mihai Viteazul segítségére sietett székely katonák e zászló alatt harcoltak Călugăreni-nél, az erdélyi hadjárat során, majd pedig a moldvai hadjárat idején is. És Mihai Viteazul mindezekben a hadjáratokban a székely katonák segítségével győzött. Ő nem utálta a székely zászlót. De tett is valamit, nemcsak ugatott, mint a mai nacionalisták.

Zsehránszky István