Kötelező-e a HIT?

S lehet-e hívő, aki hitetlen? Kell-e annak is reményt, partnerséget, társaságot, szolidaritást álmodnia, aki a HIT munkása? Hívő-e a HIT, avagy épp a hitetlenek gyűjtőhelye…?

Nem, nem a Hit Gyülekezetéről van szó. S nem is a Hitről, mint emberi remények, eszmények, értékek okos gyülekezetéről, ősvallásról vagy minden vallások és hitvilágok univerzumáról.

Amit csak túlbeszélő ismertetéssel lehetne itt pontosítani, kár elnagyolni. Elég a maga drámaiságában, a legfrissebb hírek között meglelni, ha máshol talán nem is, de alapítványi weboldalon és FB-megosztásban mindenképpen.[1] Túlírás helyett inkább idézem:

„Ma kaptunk egy hivatalos emailt... A HIT kötelező bevezetéséről, iskolatípustól és fenntartótól függetlenül. Azt jelenti a rövidítés, hogy Honvédelmi Intézkedési Terv. 2018. június 30-ig kell elkészíteni, beküldeni, és naprakészen tartani.

Új fogalmak vannak benne, amelyek a közneveléshez eddig nem kötődtek... pl. meghagyási jegyzék, védelmi igazgatás, megyei, fővárosi védelmi bizottság (MVB), helyi védelmi bizottság (HVB), gyorsított képzések elrendelése a köznevelésben, Szervezeti Irányító Csoport (SZICS), menekítés, dokumentummentés, jelentési kötelezettség..., beérkezési normaidő..., KMR (Különleges Működési Rend) ... stb. Megtudtam, hogy én, mint iskolavezető vagyok felelős az intézményre háruló honvédelmi és a válságkezelés katonai vonatkozású feladatainak a megszervezéséért és végrehajtásáért... – akkora dokumentum, hogy a végére sem értem...

Elképesztő... Tényleg ez a legfontosabb feladat most a köznevelésben?! Vagy lemaradtam valamiről, és világháború lesz? Így kívánjunk boldog új évet 2018-ra? Milyen évünk lesz? 
Ma mindenki megkapta... gondolom, hogy így készüljön közoktatási intézményvezetőként, 2018-ra”.

Nem több, csak ennyi a közlés. Ennyi egy intézményvezetőtől, aki az egyik leghátrányosabb magyar földrajzi térségben az egyik leghátrányosabb társadalmi csoport egyik leglenyűgözőbb intézményét tartja fenn, élteti sok-sok éve már, pénzt koldul a működés minimál-feltételeinek és a színvonal fenntarthatóságának többlet-kiadásaira, saját intézményi többlet-eredményeire, működési alapköltségekre, emberi jövőreményekre. Hittel, igazul, s ha nem is megváltó, de megajándékozó szeretettel, megértéssel, odafigyeléssel, bölcsességgel, tanársággal, barátságossággal. Azzal, amit a nyelvi és kulturális, történeti és szakmai konvenciók szerint pedagógiának, emberszolgáló nevelésnek, értéktartósító és értékformáló továbbadásnak, szeretetre épülő kommunikációnak, megértésben fogant átkarolásnak hívnak néhány évezrede, Európában és nemcsak itt, emberek közt, és nemcsak azért.

Hogyan szünteti majd meg a HIT a hitet, miként teszi várhatóan mozgásképtelenné a morális, kulturális, kisebbségi, emberségi hit intézményét a HIT főintézményi fennhatósága, deklarált embertelensége, fenyegető és militarizáló cinikussága, vérlázító provokációja? S mikor, kik révén, milyen tudás- vagy bizalmi tőkével lesz képes a magyar (és nemcsak magyar, nemcsak „újmagyar”, nemcsak európai magyar, nemcsak kompország-magyar, köztesmagyar, színesmagyar… stb.) kisebbségi lét egészségesen elutasítani, önmagát megvédeni, erre képesnek maradni – amikor épp a turulmagyaros intézményesség harsány trombitaszavát látja-hallja eluralkodni a tájon? S lesz-e egyáltalán, akinek még bármiben hite lesz, amikor a H.I.T. a lelkek fölött aratott diadalmámorában majd sortüzet vezényel a „hitetlenek” ellen…?

Sajnos alapkérdéseink nem próbatételek, nem válaszra érdemesített hezitálások, nem is védekező sikolyok. Csak bőszítő gyengeség nyüszítő félhangjai, közgondolkodás és köztudat felé küldött panaszok suttogott tétovaságai. Bennük van a kivégeztetés előtti remény képtelensége, a harsány félelem előtti félszek óvatos gyanúja, a segélyhívás eltompult hangja is. Kinek szól hát, ki hallja meg, ki adja tovább, s ki viszi át a reménytelenséget a túlparti menedékbe…? Meg aztán: átérhet-e a csalódott, az erejét veszítő hit a fölérendelt intézkedési terv akadályai fölötti remény terében arra a túlpartra, ahol talán még több hitetlenség, még erősebb kegyetlenség, még pragmatikusabb pusztító erő lakozik, de mellette, félreeső zugokban még talán megbújhat az ordas szándékok árnyékában a vakremény, a túlélés fohásza, a „van miért” esélye és a „… talán mégsem…” bizonytalansága is?

A választ ne tudjuk meg!

Inkább talán mégis higgyünk. Ha nem is épp a H.I.T. tökélyében.

A hit, remény és szeretet hármasából az újévi jelek szerint már csak a hit reményének szeretete maradt 2018-ra. Ez is már csak addig, amíg a „beérkezési normaidő” és a „jelentési kötelezettség” még lehetővé teszi ezt.