(Elbeszélések)

Halotti beszéd

A rokonok rohantak a pöfögve induló vonat mellett. Minden lépésre lengették a karjukat, búcsút intettek.

Egy ifjú állt a fülke ablakában. Hónaljáig ért az ablaküveg. Melléhez szorította a csokornyi fehér vágott virágot. Arca megmerevedett. Az állomásról kifele lépkedett egy fiatal nő s egy unatkozó gyermek. A nő púpos volt.

A vonat a frontra ment.

Kikapcsoltuk a tévét.

Apa ott feküdt kinyújtóztatva, koporsóban, a szoba közepén. A falakon számtalan kép csüngött – nem is lehetett látni tőlük a vakolatot.

Az egyik képen apa feleakkora sem volt, mint a szék, amire csimpaszkodott. Ruhácskájából kilátszott a lába, görbe volt és dagadt rajta a háj.

A feje körte alakú volt és kopasz.

Egy másik képen apa vőlegény volt. Csak a fél melle látszott. A másik fele egy csokor fehér vágott virág volt, amit anya tartott a kezében. A fejük olyan közel volt, hogy egymáshoz értek a fülcimpáik.

Egy másik képen apa vigyázzban állt a kerítés mellett. Hó volt a cipője alatt. Olyan fehér hó, hogy apa a semmiben úszott. Kezét a feje fölé emelte, tisztelgett. A zubbony gallérján rúnák jelentek meg.

A mellette a másik képen apa kapát tartott a vállán. Háta mögött az égig szökött a kukorica. Apa fején kalap volt. Óriási árnyékot vetett, eltakarta az arcát.

A következő képen apa a teherautó volánjánál ült. A kocsi marhával volt tele. Minden héten marhákat vitt apa a városba, a vágóhídra. Arca megnyúlt, vonásai kiéleződtek.

Apa minden fényképen belémerevedett egy gesztusba. Minden fényképen úgy nézett ki, mintha nem tudná, mit kell tennie. Pedig apa mindig tudta, hogy mit fog csinálni. Éppen ezért mindegyik fénykép hamis. A szobában hideget áraszt a hazug képek sokasága, fagyaszt apám ezeregy hazug arca. Fel akartam kelni a székről, de a szoknyám az üléshez tapadt, odafagyott. Ruhám átlátszó és fekete volt. Ha megmozdultam, csikorgott. Úgy ültem benne, mint akit üvegből öntöttek. Aztán felálltam és megérintettem apám arcát. Hidegebb volt mint bármelyik tárgy a szobában. Kint pedig nyár volt. A legyek reptükben hullatták lárváikat. A falu elterült a széles, homokos út mentén. Az út felforrósodott, gesztenyebarnára sűlt, szemed égették a szikrák.

A temető mint a sziklagörgeteg. A sírokon kövek feküdtek.

Mihelyt odanéztem, azt láttam, tótágast áll a lábbelim talpa. A cipfűzőn jártam egész idő alatt. Hosszan és vastagon kúsztak utánam. A végük a fűzők egymásba gabalyodtak.

Két remegő lábú kis öreg leemelte a koporsót a halottaskocsiról, és kopott kötéllel a gödörbe engedte. A koporsó himbálózott. Az emberkék karja és kötele egyre hosszabbra nyúlt. Bár szárazság volt, a gödör színültig megtelt vízzel.

- Apádnak sok halott szárad a lelkén – mondta az egyik emberke, kissé becsípettt már.

Azt válaszoltam:

- Háború volt. Huszonöt halottért adtak egy kitüntetést. Apámat többször is kitüntették.

- Megerőszakolt egy nőt a répaföldön, másik négy katonával együtt – folytatta az emberke. - Apád répát dugott az asszony lába közé. A nő vérzett, amikor otthagytuk. Orosz nő volt. Attól kezdve heteken át répának neveztünk minden „fegyvert". Késő ősz volt. A répa levele fekete lett, megcsípte a dér.

Rögött dobot a sírra. A mesélést pedig a másik kisöreg folytatta, aki szintén be volt csípve.

- A következő évben operába mentünk egy német városkában. Az énekesnő ugyanolyan élesen rikoltott, mint az az orosz fehérnép. Kimentünk a termből; szépen, sorban. Apád ottmaradt végig. Aztán heteken át répát mondott, valahányszor énekszót hallott, vagy ha nőt látott.

Az emberke húzott egyet a pálinkásüvegből. Korgott a gyomra.

- Annyi pálinka van benne, mint víz a sírgödörben – tette hozzá a kis öreg.

Aztán dobott egy rögöt a koporsóra.

A gyászszertartás szónoka a fehér márványkereszt mellett állt. Majd hozzám jött. Mindkét kezét mélyen a ruha zsebébe dugta.

Tenyérnyi nagy selymes fehér rózsa volt a szónok gomlyukában. Mikor odakerült hozzám, egyik kezét kihúzta a zsebéből. Ökölbe volt szorulva. Ki akarta egyenesíteni az ujjait, de nem sikerült. Szeme dülledt a fájdalomtól. Halkan sírni kezdett.

- A háborúban sohasem tudsz kijönni a honfitársaddal. Nem szereti, ha parancsolnak neki – mondta.

Aztán rögöt dobott a koporsóra. Közben mellém jött egy kövér ember. Feje, mint a bendő, arca nem volt. Azt mondta:

- Apád állandóan a feleségemmel hált. És ivás közben zsarolt. Ellopta a pénzem.

Leült egy sírkőre.

Odajött hozzám egy asszony, ráncos volt és aszott; köpött egyet, majd azt mondta: - Pfuj!

A gyászoló közönség a gödör túlsó végén állt. Lesütöttem a szemem, a ruhámat fürkésztem és megijedtem, mert kilátszodtak a melleim.

Fáztam.

Mindenki engem bámult. Üres tekintetek. De a szemhéj alól szúrt a pupillájuk. A férfiak mind puskát hordtak, a nők rózsfüzért morzsoltak.
A szónok a rózsájával babrált. Tépett róla egy vérző szirmot és befalta.

Intett a kezével. Tudtam, most nekem kell beszélnem. Rám bámult mindenki.

Egy szó sem jutott eszembe. Torkomon át a szemem felmászott a fejemre. Számhoz emeltem a kezem és haraptam az ujjam. Kézfejemen látszott a harapás nyoma. Fogaim égtek. A szájam szélén vér csepegett, le a vállamra.

A szél leszkította ruhám egyik ujját. Úgy lebegett az égen, mint a megfeketedett gőzfelhő.

Az egyik férfi kőhöz támasztotta a botját, szeméhez emelte a puskáját, célzott és rálőtt a ruhám ujjára. Elém hullott a ruhaujj, és csupa vér volt.

A gyászoló közönség tapsolt.

A szónok intett. Végetért a taps.

- Büszkék vagyunk a közösségünkre. Talpraesett közösség – mondta -, és ez megment bennünket a pusztulástól. Nem hagyjuk magunkat sértegetni. Nem hagyjuk magunkat becsmérelni. Német közösségünk nevében téged halálra ítélünk.

És mindannyian rám szegezték a fegyvert. Fülsiketítően ropogtak a puskák a fejemben.

Összeestem, de nem hulltam a földre. Ott csüngtem a gyanakvó fejük fölött a levegőben. Aztán lassan kinyitottam az ajtót.

Anyám kiürítette a házat.

A szobában, ahol apám Szent Mihály lován ült, hosszú asztal állt most – a vágódeszka. Rajta fehér tányér, üresen, és egy váza, fehér vágott virággal.

Anyám átlátszó fekete ruhát viselt. Kezében nagy kést tartott. A tükörhöz ment és a nagy késsel levégta megőszült, dús hajfonatát. Aztán a két kezében fogva belehelyezte azt egy tányérba az asztal végén.

- Feketében járok ezentúl, egész életemben – mondta.

Meggyújtotta a fonat egyik végét. A haja az asztalfőtől a végéig nyúlott és égett mint a gyújtózsinór. A lángok nyaldosták, majd elemésztették a hajfonatot.

- Oroszországban kopaszra nyírtak. Ez volt a legkisebb büntetés – mondta anyám. – Olyan éhes voltam, hogy remegett a lábam. Éjszaka kilopóztam a répaföldre. Az őrnél fegyver volt. Nem látott meg, különben lelőtt volna. A mező nem árult el. Késő ősz volt, a répa levele fekete és dértől csípett.

Anyám eltűnt a szemem elől. Hajfonata még égett. A szoba megtelt füsttel.

- Téged megöltek – mondta anyám.

Nem láttuk egymást, akkora volt a füst a szobában. Pedig hallottam a lépteit, közvetlenül mellettem járt. Kezemet nyújtottam, feléje tapogatóztam.

Csontos kezével hirtelen a hajamba kapott, a fejemet rángatta. Ordítottam.

Kimeredt a szemem. Forgott velem a szoba. Fehér vágottvirág-gömbbe voltam zárva.

Úgy éreztem, összeomlik az egész ház és a földbe süllyed.

Csörgött az ébresztőóra. Szombat reggel volt, félöt.

(Fordította: Zsehránszky István)

Sváb fürdő

Szombat este van. A fördőszobában forr a kazán. A kis szellőztető ablak be van csukva. A múlt héten a két éves Arninak megfájult a torka a hideg levegőtől. Anya a kis Arni hátát mossa, egy fakult színű nadrágocskával dörzsöli. A kis Arni rugdalózik, vergődik. Anya kiveszi a kis Arnit a kádból.

- Szegény gyermek – mondja nagyapa.

- Ilyen kicsi gyermeket nem fürdetnek – mondja nagyanya.

Anya belép a kádba. Még forró a víz. Habzik a szappan. Anya a nyakát dörzsöli, szürke korpa jön le róla. Anya korpái a víz színén úsznak. A kádon sárga csík jelenik meg. Anya kilép a kádból.

- Még forró a víz – kiáltja apának.

Apa belép a kádba. A víz meleg. Habzik a szappany. Apa a mellét dörzsöli, szürke korpa jön le róla. Apa korpája együtt úszik a víz színén anya korpájával. A kádon barna csík jelenik meg. Apa kilép a kádból.

- Még forró a víz – kiáltja nagyanyának.

Nagyanya belép a kádba. A víz langyos. Habzik a szappan. Nagyanya a vállát dörzsöli, szürke korpa jön le róla. Nagyanya korpája együtt úszik a víz színén anya korpájával és apa korpájával. A kádon fekete csík jelenik megf. Nagyanya kilép a kádból.

- Még forró a víz – kiáltja nagyapának.

Nagyapa belép a kádba. A víz jéghideg. Habzik a szappan. Nagyapa a könyökét dörzsöli, szürke korpa jön le róla. Nagyapa korpája együtt úszik a víz színén anya, apa és nagyanya korpájával. Nagyanya kinyitja a fürdőszobaajtót. Benéz. Nem látja nagyapát. A fekete loccsanó víz túlcsordul a kád fekete szélén. – Nagyapának odabent kell lennie a kádban – motyogja nagyanyó. Becsukja maga után a fürdőszobaajtót.

Nagyapa hagyja, hogy lefolyjon a víz a kádból. Anya, apa, nagyanya és nagyapa korpái együtt keringenek a lefolyónál.

A frissen mosdott sváb család a tévé előtt ül. A sváb család frissen mosdva várja, hogy elkezdődjék a szombat esti film.

(Fordította: Zsehránszky István)

Az én családom

Anyám magába zárkózott.

Nagyanyát megvakította a hályog. Egyik szemén a fehérhályog, másikon a zöldhályog.

Nagyapának sérve volt.

Apának gyermeke van, még egy másik nőtől. Nem ismerem a másik nőt és a másik gyermeket. Nálam nagyobb az a gyermek, és azt beszélik, hogy másik férfi az apám.

Karácsonykor apám ajándékot vesz a másik gyermeknek, anyámnak pedig azt mondja, hogy a másik gyermek másik férfitől van.

Újévkor mindig száz lejt hoz nekem a postás, borítékban, és azt mondja: ez az angyaltól van. Anyám viszont azt állítja, hogy én nem vagyok másik férfitől.

Azt beszélik, nagyanya a földért ment hozzá nagyapához, pedig mást szeretett, és jobb lett volna, ha vele házasodik össze, mert nagyanyám és nagyapám nagyon közeli rokonok, s amit művelnek, vérfertőzés a javából.

A világ szája szerint anyám másik férfitől van, és nagybátyám is másik férfitől van, de nem ugyanattól a másiktól, hanem egy másik másiktól.

Ezért az én nagyapám másik gyermeknek a nagyapja, a világ szája szerint nagyapámnak másik gyermek az unokája, de nem ugyanaz a másik gyermek, hanem egy másik; dédnagyanyám korán elhunyt, úgymond, hűléstől; valójában a halála nem volt természetes, dédnagyanyám öngyilkos lett.

Sőt van, aki azt mondja, hogy másról van szó: nem betegségről, sem pedig öngyilkosságról –dédnagyanyámat feltehetőleg meggyilkolták.

Dédnagyanyám halála után dédnagyapám azonnal megnősült újra; a nőnek, akit elvett, volt már gyermeke házasságon kívül, jóllehet férjnél volt; aztán a dédnagyapámmal kötött házassága idején is szült egy gyermeket; a világ szája szerint ez is házasságon kívüli gyermek, mert más férfitől van, nem dédnagyapámtól.

Dédnagyapám éveken át minden szombaton egy kisvárosba ment, egy üdülőhelyre.

A világ szája szerint dédnagyapám ott, abban a kisvárosban egy nővel űzte az eszét.

Látták is őt nyilvános helyen, kézenfogva egy gyermekkel, akivel más nyelven beszélt.

Viszont sohasem látták azzal a nővel; a világ szája szerint a hölgy időszaki kurva lehetett azon az üdülőhelyen; dédnagyapám ugyanis sohasem mutatkozott vele nyilvánosan.

A világ szája szerint csak megvetni való az olyan férfi, akinek a falun kívül is van másik nője és másik gyereke; amit művel, semmivel sem különb a vérfertőzésnél; sőt még a tiszta vérfertőzésnél is rosszabb: a legnagyobb szégyen.

(Fordította: Zsehránszky István)