Vas és acél országa láttán

Sokszor és régóta várt, megannyiszor keresett, de ekként egyberakva még sosem talált albummal lepte meg olvasóit az 56-os forradalom 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság, melynek ezúttal nem a szabadságküzdelem és elnyomás amatőr képei, nem is a hivatalos sajtófotók, hanem éppen a helytörténeti gyűjteményekben rejlő pillanatfelvételek adják zsánerét. Az Így éltünk a vas és acél országában című könyv Farkas György szerkesztésében, bevezetőjével és képaláírásaival kínálja a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény, a Pesterzsébeti Helytörténeti Múzeum és számos más magántulajdonban lévő fotóanyag válogatását arról az eposzról (hogy e klasszikus jelzőt idézzem meg nemcsak a korszak, hanem a jelentéstartalom kedvéért), melyet köznapiasan „az ötvenes évek” névvel illetünk.[1] És nem éppen áldunk, hanem ellenkezőleg… Ez a nyolc esztendő ugyanis kíméletlen korszakossággal nyomta rá bélyegét arra az átmenetre, melyet a Horthy-korszakra következő továbbiak, s ezek között is elsősorban a Rákosi-korszak szimbolizál. A korabeli, s azóta is jelképes tartalommal megmaradt eposzi jelzőjű időszak „a vas és acél országaként” idézi a hősiesített építkezési-újraépítési időszakot, melynek életmód- és viselet-, munka- és közléskultúrája egyaránt sokkal tovább tartott, mint maga az ötvenes évek periódusa. Két-három újabb generáció lépett a mindennapok színterére, melynek már csupán poros fiókok mélyén maradt néhány, keretezetlen, felületi feszültségtől kunkorodó fényképe idézi ezt a korszakot, s idézi jobbára a személyesben, a közvetlen közlésben, a magánérdekűben azt is, ami közfontosságú volt, vagy épp a közhaszon oltárára emelt magánhozzájárulás pompájában teljesedett ki. A szerkesztés-válogatás és megjelenítés szempontja is épp ez volt: megidézni, részben tartósítani is hatvan-hetven év távolából néhány sarkos momentumot, melyek AZT az időszakot írják le, Azt a korszakot teszik emlékeink tárgyává, s azt a világot segítenek memorizálni, mely már talán a regényekben sem létezik korabeli könyvjelzőkkel.

A szerkesztési elv a rendszertipikus hívószavakkal tagolt üzenet lehetett. A történeti tudat, a korkép vagy az időszak historiográfiában szereplő etapja ennek megfelelően sokféle mutatkozási módot kínálna, vizuális emlékezet szimbólumaitól a kortörténeti házimoziig, nemzeti elnyomottságtól a háborús újjáépítés lázáig, ipari civilizációtól az egyenirányított haj- és divattörténetig, nélkülözéstől a korai panelproliságig bármi. Itt egy rendezett/rendszerezett intencióval találkozunk, mely nem szükségképpen követi az iskolai történelem-tankönyvek képanyagát, a köztörténet látványvilágát, de áttekinthetővé teszi a létezés formalitásait – a fejezetcímekben (egyenként is rövid bevezetőkkel) úgy épül a kötet, mint felkínált olvasat: A rendszer, A munka világa, A pesti fiúk városa, A város peremén, Nyomortelepek a szocializmusban, A család, A magánélet, Életképek. Mindezek már úgy konstruálódtak, hogy felhívás készült a korszak hétköznapi világát idéző, eddig publikálatlan fotóalkotások gyűjtéséről, a mindennapok pillanatképeiről, a személyes sorsokat tükröző vagy kifejező vizuális kincsek leletmentéséről.

Az eseménytörténet – amennyiben már önmagában is köztörténet – egyúttal az átélhető történelem szuverén interpretációjának terepe szintúgy, s persze ama szállítható kép-örökségnek is albuma, melyben a lét nehezen elviselhető kisszerűsége savanykás menyasszonyi mosolyokból, az optikára szégyenlősen leső ovisokról, álkalocsai mintás gimnáziumi tablóképről, lerombolt kisvárosi ruszki emlékművön csúszkálókról, bomló házfalak háborús sebeiről, fonógyári sportkörről, nyaralási miliőről vagy világvevő rádióról készült fotókból áll össze. Az akkori életvilág személyes körképe a magánfotókon és a helytörténeti gyűjtemények egyedi alkotásain is átsugárzó szellemiségen, a létezés egzisztenciális függésrendjén épül. Valahogy ilyen, „…ilyen is volt…”, „…hát ez volt az…” élménnyel készült ez a kötet, melyben valójában nehéz eldönteni, kinek és mije kapott főszerepet. Szinte egyensúlyba kerül a kor körképe – a létezés, a munka, a kicsiny életek, a snassz megoldások, a reménytelen léthelyzetek, ócska körülmények, sikerhiányos életpótlékok meglehetősen széles köre – azokkal az átélési drámákkal, melyeket még a fotó sem tükröz igazán, csakis a belevetítő képzelet, az állóképet megindító és időbeliségét kiteljesítő fantázia, a „hogyan is volt ez még” variabilitása. Valamiképp nem válik optikai távolságunkká az esztétikum öröme, nem lesz tárgya vizuális kánonoknak, amit látunk, s nem támad igény a jobbantudásra: egyszerűen az „ez volt” lakonikus gesztusával lapozunk, talán még kiegészítve mások fotóit a magunk emléktöredékeivel, az ismeretlenek (akkor még nem ilyen körbeszéd részének szánt) lenyomatait a magunk mentális-materiális íz-emlékeivel.

Kérdés persze, kell-e bizonyos korra fókuszált emlékanyag mellé (helyébe) más korok másfajta interpretációja, s lesz-e így együtt a kétezres évek ötvenes-évképekről megőrzött vizuális emlékezete majd további generációk számára is beszédes…? De ez már a további generációk értelmezési öröksége legyen. Itt és most ennek a „vas és acél országának” (amúgy nem hozzáférhetetlen, de erősen helyi érdekű) képi felmutatása már láthatóan nem a jelen múltbeli olvasóinak, hanem a jövő emlékezőinek készül. Ezt tükrözi a képsorokat, tematikus fejezeteket övező történeti magyarázat, a képek mellé komponált szövegközlések tónusa és maga a válogatás-merítés kutatói aspektusa is. (Példaképpen: deli úrhölgyek korhű ünnepiben egy régi autómobil mellett, s alatta képen deli ifjak Rábakovácsiból, öltönyösen, csillogós cipellőben – hátuk megett a falnál pár bringa látható. A két kép kapcsolata talán csak a négy hölgy és öt úr, a fotózkodásra kiöltözöttség, a vidékiség tüneteinek foltjai a képiség egészén vagy a szituáción. A kísérő szöveg az ötvenes években leadandó autómobilokról szól, mintegy kortanulságként, színes folthatásként. Itt most szöveg szolgálja a képet, ha lehet nem szűkítően, a korszakra érvényes pontosítással, de nem elemeltebben). A szöveg pedig ugyanúgy a korbeszédet tükrözi, a mait, a válogatóét, mint a fotóbeszéd tükrözte az „Így éltünk…” időszakát.

Album. Lapozz hát. Tiéd is…!

Mint sejthetjük – ha nem is mindig „tudhatjuk” teljes bizonyossággal… – a narratív történetmondásnak is van egy mélyen rétegzettebb alakzata: a vizuális emlékezet kínálta személyesség, a jelentéses kódokba öltöztetett énkifejeződés. Ez mint üzenet, mint a kollektív emlékezet perszonális része is hordoz olykor pontosabb lenyomatokat, árnyaltabb tónusokat, miként a levelek históriája vagy az illatok emlékezete. A „belelátás”, beleértés, a teljesben a személyes többlete vagy a perszonálisból is kihangzó közérthetőség látszata veszi körül mindama képi lenyomatokat, melyek napok s percek hordalékaként a jelentés-telítettség felé segítenek. Még inkább így lehet ez ott, ahol a köztörténeti emlékanyag a magánmegfogalmazásokkal ékes, a korokat idéző fotókon, ahol a látószög privát mivolta is a közgondolkodás részévé, a fölidézhető emléktöredékek is a teljesebb világ elemeivé válhatnak.