Egy civil monográfia, kurázsival

Amióta a Váltás, változás, átmenet, s a közélet mindennapi értékei új kihívásokkal feszülnek a mindenkori jelennek, kutatás és együttes élmény közösen szolgálja azt az impressziót: ha egyáltalán van, ami lehet, az nem adomány, nem állami ajándék, nem épp lehetővé tett esély, hanem ellenkezőleg: a civil kurázsi eredménye leginkább. Amíg arra vársz, hogy megengedik, épp a kurázsi vész el, épp az érdemes lehetőségek szűnnek meg, s épp a saját befektetés merészsége enyész el valahol közbizalom hátsó raktárában. Nos, amint valaki ezt a kezdeményező-készséget és tenniakarást fölfedezi, megnevezi, ábrázolja és dokumentálja, rögtön bizonyossággá lesz: magad uram…!

A magyar könyvpiacon számos hasonló került kirakatba, de most csupán kettőt emelnék ki az önerős törekvésekből, melyekben kétségtelenül jelen van a ma jelképes tartalmú és jelentéses értékű élményanyag, melyet Bibó István egykoron „a szabadság kis köreivel” illusztrált, s tudatosította, hogy demokrataként a nem félés alapszint, erre kell épüljön azonban a szabadságfeltételek egyike: a képviseleti közösség is. Mármost épp ilyen törekvések históriája és egy intézményesülő értékrend lett főszereplője a település-, oktatás- és közösségtörténeti monográfiának, melyet T. Kiss Tamás és Tibori Timea jegyez.[1] A kötet négy nagyobb szövegtömbje közül három T. Kiss munkája, ebben főképp az intézményesülés előzményei, históriája, kapcsolathálója dominál, de jelen vannak a közösségkutatás, a népiskolák, az 1945 és 1949 közötti civil kezdeményezések, a hálózatosodás és nemzetközi kapcsolatrend szervezeti feltételei is, a negyedik blokkban Tibori Timea nyomozza szakmai életút-interjúk során, miként s miért épp úgy alakult a népfőiskolai mozgalom elköteleződése, a civil szervezetté válás, a közösségi formációk révén elérhető társadalmi hatások, a megváltozó társadalmi közpolitika önszervező gyülekezetekre hagyott megannyi színtere, ahogy annak nyomait a dokumentumok és interpretációk tükrözik – a megszólalók itt Szigeti Tóth János elnök és Mihályfi Márta főtitkár, akik a Társaság lelki gondnokai, organizátorai, értékrendjének és sikereinek őrei, pályázatainak és eredményeinek megalkotói voltak az eltelt évtizedek során.

A jelenkori (és talán mindenkori) magyar társadalmi változások egyik kihívó, régóta súlyponti, s ma már egyre égetőbben szociális, oktatási és morális problematikája a lokális, szerves alapú közösségek alapvető kihívása – szemben a társadalmi Nagy Embergéppel, mely termeltet, besorol, korlátoz, mozgat, szabályoz és ural. Másképp közelítve: az önszerveződő civil közösségek, a helyi igények és vágyak, autonóm egyedek érintettségéből fakadó késztetettségek köre nemcsak magát a társadalmi tagozódást, tudástőkét, kapcsolati hálót és lehetséges belső kapacitásokat élteti vagy nyomja el, de a mindenkori kezdeményezések korlátozottsága, az életminőséget, partnerséget és perspektivikusságot, sőt magát a politikai kultúrát és a társadalmi magatartást is alapvetően befolyásolja. E kötet jelentősége a hazai könyvpiacon bizonnyal korlátos, a publicitását tekintve eléggé szűk körű is – épp ezért kiemelkedően fontos a társadalom- és közösségszervezés e fontos színterének, intézményének figyelem körébe emelése. A magyar Népfőiskolai Mozgalom, s annak működését szervező Magyar Népfőiskolai Társaság rendszerváltástól napjainkig terjedő történetét dolgozzák fel a Szerzők elemzések, dokumentumok és interjúk segítségével, ki- és visszatekintve a társadalmi és történelmi előzményekre, a formálódó demokráciák autonóm közösségeinek értékkövető magatartására, a személyes hitvallásokból fakadó kollektivitásra, támogatók és sorsrontók visszafogott jellemzésére, a 87-től már esélyesnek tetsző rendszerváltási folyamat mélyben rejlő kapacitásait dokumentumokban felmutatva.

Civilség, civilitási késztetettség, az érintett társadalmi szereplők bevonódása és munkavállalása jellemezte az utóbbi harminc esztendőt ebben a sokféle kurázsival telített miliőben. T. Kiss Tamás állapotrajza nemcsak leíró dokumentáció, hanem áttételesen kontextualizáló hatású is. Kiviláglik belőle, miként épül önállóvá a kultúrakutatás állami intézményéből lassan leválni képes, saját erőit és energiáit mozgósítani tudó kezdeményezés, mi módon korlátozzák vagy épp segítik rendeletek és törvények, szabályzatok és belső megosztottságok is a Népfőiskola intézményét, nemzetközi rangúvá vált közösségét, erőit és céljait. A népfőiskola és az egyesületi élet régebbi (egyházi, helyi, szinte parókiális vagy kistérségi) mintái ebben hol előképek, értéknormák lehettek, máskor a világképi korlátok és feszültségek hátterei, de civil szervezeti mivolta nemcsak mint polgári kezdeményezés kapott erőre, hanem az alattvalók helyébe lépő cselekvőképesség letéteményese is. A pluralizálódás társadalmi, értékrendi, intézményi és oktatási vagy direkten individuális részvételre épülő folyamataiban mindenesetre a népfőiskolai hagyományápolás, önfejlesztő és ön-polgárosító hatások sora maga is a régebbi paternalizmusok elleni kiállás, sorsvállalás és eredményesség kritériumává vált, így a civil szervezeti létformák strukturális lehetőségei, kényszerességei is meg-megjelenhettek a Társaság akut küzdelmeiben. Tibori Timea szakmai életút-interjúi épp ezt a belső vívódási, függési—függetlenedési, partnerségi és kapcsolatháló-építési folyamatot világítják meg, három évtized és a szellemi örökség megannyi ellentmondásosságával, kudarcával és látványos sikerével együtt.

A Szerzők kimondott alapállása a dokumentálás. Ez a kötet nagy erénye is, kritikusan bírálható pontja is. Ha nem lennének maguk is a hazai művelődés- és oktatáskutatás, települési közösségvizsgálat, felnőttképzés és közösségkutatási módszertan szakemberei évtizedek óta, talán mélyebb intertextualizálással beljebb férkőzhettek volna e fontos hazai civil intézmény konfliktus-históriájához, megannyi szervezeti és emberi szerepének halványodását is konkretizálhatták volna, képviselőinek olykor kudarcos vállalásait lamentációk tárgyává tevő szerzői attitűdöt is vállalhattak volna. Láthatóan ez nem volt feladatuk, dokumentálni, leíró módon feltárni, összegezni kívántak – így hát a civilitás mibenléte, a Népfőiskola mozgalmának értékszempontú mérlegelése épp a forrásmunka révén lesz majd a jövő szakembereinek és a jelen olvasóinak átadható saját eredményük. Sok évnyi munkájuk, mely a leggyakoribb esetben megszűnt könyvtárak, fölszámolt adattárak, szétmállott dokumentációk töredékeiből, rengeteg személyes búvárkodás eredményeiből mutathatta fel e közel félezer oldal anyagát, talán épp azáltal is hasznosul, hogy nem a személyes értékszférában próbáltak kritikai tónust keresni, hanem magát a még úgy-ahogy működő intézményt, képviselőin és tagságán túli vállalásos személyiségeket, a mozgalom mozgásában is érdekelt feleket hallgatták meg, direkt fókuszfénnyel kiemelve a hangadókat és értékmentőket. A kötet több száz lábjegyzete, fotómellékletei, mutatói, kiadványlistái, eredeti szövegközlései is tükrözik, hogy nem a hazai nyilvánosságtörténet egy marginális közösségéről van csupán szó, hanem állami oktatási feladat vállalása helyetti alternatív képzés, beszélőközösségek közötti kapcsolatépítés és művelődési szolgáltatás latens intézményéről inkább, melynek eddigi ismeretlensége (vagy kevésbé ismert mivolta) időarányosan fog változni e könyv szakmai befogadása és a kortárs civil kurázsi lehetséges éledése kapcsán is. A könyv megrendelhető utánvéttel: tunde@nepfoiskola.hu címen.

Szülőföldközelből, érzületetikával

A fenti kiadvány itt nem részletezett kiegészítő—kísérő társkötete volt a Szigeti Tóth János 70. születésnapja ürügyén önálló életút-naplóba formált, Tibori Timea által szerkesztett kötet is, Szigeti Tóth János hetvenéves címen. Ebben 176 oldalon Maróti Andor születésnapi köszöntése és a Szerkesztő ajánlása mellett az a kiegészített, fotó- és dokumentációs anyaggal ellátott hosszú életút-interjú szerepel, mely Szabad szellem nélkül nincs művelődés címen a Szigeti Tóth Jánossal készült személyes beszélgetést tükrözi, a végén SZTJ életművének teljes bibliográfiájával.[2] Mondhatni „konvencionális” Festschrift, tisztelgő kötet a nevezett szülinapjára, de mégsem csupán az. Főképp azért is nem, mert a narratív interjúkészítés egyik előnye épp itt mutatkozik meg: az önmagára is reflektáló, énjének változásaira is rálátó, tónus- vagy szándékváltozásainak e visszatekintő tükörben kontrasztot is állító Ünnepelt izgalmas önképét adja magának a vállalásnak, a kompromisszumoknak, a támogató neveknek és az ellenlábasoknak, az intézményeknek és a sodrásoknak, érdekeknek és értékeknek. De meg azért sem, mert ritka az olyan példázat, ahol az intézmény nemcsak jóváhagyott vagy támogatott képviselet, célrendszer, normatartó jelkép is, aki egymaga lesz intézménnyé. S ennek, szabadságainak és sorsfordulásainak, lehetőségeinek és alkuinak teljesebb-vallomásosabb körképével mintegy visszahatóan az is kirakatba kerül, ami a Civil Kurázsi kötetben néha csak rangrejtve jelent meg. Így többek között az a vállalásos feladattudat, a morális késztetettség, az elszánt és kitartó kurázsi, amely a civilség talán leglényegét adja. S hasonló, ha nem épp ugyanez jellemzi azt a tónust is, melyben az erdélyi civil társadalmi cél- és értékrend egyik jelképes és valóságos hordozója az ünnepelt. Civil jóság – civil hatékonyság. Somai József 85 éves címet kapott az a szerkesztett kötet, mely Bodó Barna jóvoltából a Székelyszentistvánon született, közgazdász, egyetemi tanár, RMDSZ-es politikus, minduntalan közéleti ember Somai Józsefet köszönti.[3]

Az ilyen forrásmunkák és üdv-kötetek eléggé változó küllemben, de sokszor hasonlatos szellemben mutatkoznak. Baráti kézfogások, emlékek, bajtársi üdvök mellett a méltatások, értékelő mérlegelések, rámutató és ráébresztő gesztusok, hálák, elköteleződések sorjáznak. Függően persze alkotók, pályák, időszakok, távolságok, rokonszenvek, hívőkör részkérdéseitől is. Somai József ebből tengernyit kaphatna, s kap itt is, huszonkét szerzőtől, kiket nem is fogok tudni mind fölsorolni, de ami lényegesebb: a Festschrift műfaja a személyesség, az emlék, az egyén lakozása a közösségben, a pályatársak belátásai, a küzdőtársak sportszerű vallomása, a távolságtartóan elhivatott értékelés és a pozíciókat is rögzítő álláspont. És Somai jelen van a gazdaságban, a gazdaságtudományban, egyetemi oktatásban, folyóirat-szerkesztésben, magyar érdekképviseletben, megyei közigazgatásban, civil egyesületi életben, tehetséggondozásban, kisebbségvédelemben, pártpolitikai háttérben, a magyar közösség végtelen számú ügyeinek szervezésében, tehát mindazon civil törekvésben, melynek feltétele a civil szándékok jósága, és tesztje e jóság hasznossága, eredményessége. Somai lehetett egyik alapozója az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltját föltáró köteteknek, Széchenyi és Erdély kapcsolatát áttekintő tanulmánykötetnek, román—magyar gazdasági szakszótár kialakításának, Brassai Sámuel életmű-feltárásnak, a közpolitika és közgondolkodás erdélyországi öröksége széleskörű bemutatásának, s emellett szerzője ötven könyvekben megjelent tanulmánynak, másik nyolcvannak szaklapokban megjelenő írást sem feledve. Mint egyetemi főtitkár, Brassai Líceumi óraadó, polgármesteri hivatal főjegyzője, alpolgármester, RMDSZ országos titkára, sporttámogató civil, Vitézi Rend tag, Nemzeti Tehetségsegítő Tanács díjazottja, érmek és kitüntetések viselője megannyi további jóságot és hatékonyságot elmondhat magáról – de ezeket inkább Róla mondják el hívei. Bakk Miklós (a kötetnek egyik társszerkesztője Csatlós Pál és Szenkovics Dezső mellett) e civil „jóság” politikai hatékonyságát mérlegeli írásában,[4] Bodó Barna az RMDSZ helyzetállapotáról értekezik, Cseke Péter a szülőföld és Somai kapcsolatát tekinti át, Duray Miklós a boldogulás eszközeit keresi esszéjében, Egyed Ákos a gazdaságtörténetírás egy fejezetére építi dolgozatát, Kolumbán Gábor a helyi közösségi fenntarthatóság kulcskérdését feszegeti, Szabó Zsolt a politikai érdekképviselet morális és érintettség, Brassai szülőföldjén teret kereső civil kezdeményezés felé kalauzol, Székely Tünde elsőrangú politológiai tanulmányt szán a kötetbe a romániai kisebbségi magyar civil társadalomról és a civil politika modern elméleteiről, Szenkovics Dezső ugyancsak a civil szféra mozgástereit méltatja, s akkor itt még nem szóltam lapszerkesztők, folyóirat-gondozók, tudományos társaságokat éltetők, a Magyar Kisebbség, a Civil Fórum, az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság képviselőiről, újságírókról, közfeladatokat ellátó gondolkodókról…

Az üdv-kötetek erénye a közös hangzás, az alaptónus, a harmonikus megszólalás. Ebben azonban, mint oly sok más nagyzenekari produkcióban, számos szólamvezetés, hangszertípus, hangnem és konszonancia is minduntalan jelen van. E „közös koncert” címe és alaphangoltsága itt most a tanítómesterre, életműve és alkotásai hatására, fogyhatatlan tempójára és kitartására van beállítva. Úgy is, mint aki a civil jóságot a hatékonyság eszélyességével volt képes összehangolni, s az eredményességet mindvégig a közösségi hasznossággal tudta mérni. A legtöbb írás tónusában, lábjegyzetében nyilván a legőszintébb jókívánság a további eredményességre késztet, de egyúttal a hála, a partnerség, a civil kurázsi megtartásának fontosságára is hangol. Nem ok nélkül – Somai Józsefnek ez immár 85 éve sikerül…, s eztán sem lehet másképpen.

https://mini-web.ro/rmkt/somai-jozsef-betoltotte-85-eletevet/