Székely László

SORSFICAMOK

(Részlet)

Igazmondó

13.

            A rendőrtiszt sokáig várakozik feketébe öltözötten, hosszú, fehér égő gyertyával a kezében. Kopottas ruhájával nem kelt feltűnést. Szeme viszont éles, mint a sasé.

            Mikor a behantolást követően a jelenlevő három—négy ember szétszéled a sírkövek között, odalép az összekulcsolt kezű, sovány asszonyhoz. Gondolatban fölteszi magának a kérdést: „Vajon a harminc és egynéhány éves, májfoltos arcú nő átérzi nyomorúságát?” Először csak fürkészget, méregeti a cérnavékony özvegyet, aki gyászruháján átlátszó, fonnyadt melléhez csenevész csecsemőt szorít. Cipőhöz nem szokott lábát egyre emelgeti. Olyan szegény – cikázik át a tiszt agyán a gondolat -, mit a koldus tarisznyája. Nyáron nagy, csillogó szemű rajkóival együtt bizonyára fosósszilván, télen csupasz puliszkán él. Nyakán nem csüng több aranypénz, ahogyan a cigány nőkön szokott lenni lakodalomkor, avagy  temetésen. Ráncos, visszeres lábú, deszkamellű, ám egymás után szüli a gyermekeket, akik közül a ganédomb mellől bölcsődébe, óvodába egy sem kerül. Pedig eszesek. Az egyik, a nagyobbacska megkérdezi anyjától, de úgy, hogy ne hallják a sírásók:

            - A temetőben mikor csönd van, tollászkodnak-e az angyalok?

            - Tudom is én, fiam?

            A rendőrtiszt odalép az özvegyhez:

            - Nyugodjon békében!

            - Isten nyugtassa! – válaszol az asszony.

            - Rendőrtiszt vagyok, de most nem hivatalosan érdeklődöm. Maga a férjével volt, amikor látták a kocsit, amely – az ő kijelentése szerint – elszállította a csomagtartóba behajított, láncra kötött kutyát?

            A kérdésre meghűl a vér a girhes asszonyban. Beleremeg.

            - Nem, nem voltam a férjemmel...

            - Pedig azt hallottam.

            - Az emberemmel, az urammal voltam, istálom. Isten nyugosztalja!

            - Jól van, na, az urával. Látta-e, vagy sem azt a kutyát?

            - Láttam, istálom.

            - Megmondaná?

            - Nem mondom meg, istálom. Hagyjuk a búbánatba!

            - Miért?

            - Olyan hogyishívjáké az autó, aki lehazudná az égről a csillagokat. Ejsze maradt még egy vastag gurigával abból a kötélből, amelyet orvul az uram nyakába hajítottak, s amellyel felkötötték.

            - Többen voltak?

            - Bizonyára.

            - Hát az ura nem lett öngyilkos?

            - Na még ilyet! Szegény feje? Nem volt ő öngyilkos fajzat. Aki ilyemit híresztel, arról csak azt mondhatom: szemét, moslék, gané!

            - Miért kötötték volna föl?

            - ‘Szen tudja mindenki, hogy az őszinte szó, az igazmondás csak bajt okozhat, megpecsételheti az ember sorsát. Biza meg! Az én uram is becsületességével puskázta el az életét. Soha egy jámbor légynek sem ártott. Biztos, halála előtt még védekezni sem tudott. Egy árva ócska bicsak sem volt nála.

            - Dehát milyen igazságot mondott ki? A kutya elrablását, eladását?

            - Szerencsétlen feje ezt karattyolta el. De féltek, nehogy eljárjon a szája más disznóságokról is.

            - Például miről?

            - Rengeteg falopásról, medve engedély nélküli kilövéséről, egyebekről.

            - Az ura tudott ilyenekről?

            - A saját szemével látta.

            - Tartottak attól, hogy esetleg ezekről is locsog majd?

            - Beszartak. Ijedtségükben elnémították. Örökre.

            - Hogyan?

            - Tiszt úr, rém egyszerű a dolog. Az uramat az a goré meg haverjai elkapták, mint sintérek a veszett kutyát, mert kikottyantotta, hogy üsmeri a színtiszta igazságot. Krisztusi kötelességének tartotta kimondani. Hagyta volna a balfék az anyja kínjába az igazságot! De ő nem és nem! Ha felnégyelték volna, akkor is kinyögte volna az igazat. Bizonyítani akarta, hogy a cigány nem rongy ember. Fittyet hányt a mondásra, ha megmondod az igazat, betörik a fejed. Azok a górék pedig rókaeszűek.

            - Kicsodák?

            - Hát akik felakasztották.

            - Ha fél a kocsi számáról beszélni, legalább azt mondja meg, milyen emberek, akik elkövették az akasztást?

            - Senkiháziak, gazemberek.

            - Ezzel nem sokat mondott...

            - A tiszt úr nem látta, milyen mesterien csomózott hurok volt a kötélen? Az én moré uram nem tudott volna ilyet kötni.

            - Idehallgasson, ez nem elfogadható érv. Hátha megtanult mesterien hurkot bogozni? Lenne más bizonyítéka is? Vannak, akik az urát beszámíthatatlannak tarják... Hátha hirtelen rájött a bolondóra?

            - Jámbor lélek volt. Lágyszívű. Csak nem gondolja, istálom, az uramnak lett volna annyi lovéja, hogy új akasztókötelet vásároljon. Pedig eleget bőjtölünk.

            - Új kötelet? Azt mondja?

            - Azt bizony! Hát nem vette észre, milyen fájin kötélen lógott az uram? Vadonatújon! Azt biza eddig semmi másra nem használták. Biztos maradt még belőle... Na látja, jobb hallgatni! Cigány beszédének úgysem hinnének, igaz-e?! Furtonfurt mindenki azt gajdolja: a móré csal, lop, koldul, adja, cseréli a lovát. Így hát, pofa bé, mert nekem is kampec! Hitvány fehérnép vagyok, de ott vannak a purdék. Várnak... Isten áldja! (...)