Szabó Dénes, a Fotofilm műhely tulajdonosa a kolozsvári vasútállomás 1944. június 2-i bombázása után néhány nappal dokumentálta a pusztítást, a romos épületeket. A fényképeiből készült album sokáig lappangott, most túlélők emlékeivel kiegészítve nyomtatásban is megjelenik.

Papp Annamária történész, újságíró, a kolozsvári bombázás kutatója hosszas nyomozás után találta meg Szabó Dénes 106 nagyobb és 10 kisebb képet tartalmazó, 19 oldalas fényképalbumát, amelyre előző, Asztalos Lajossal közös kötetének (1944. június 2. – Kolozsvár bombázása, Exit Kiadó, 2014) bemutatóján hívta fel a figyelmét Bálint-Benczédi József unitárius püspök. Mivel Szabó Dénes fotóhagyatéka szétszóródott, nem volt egyszerű megtalálni az értékes, képaláírásokkal ellátott fényképgyűjteményt, végül kiderült, hogy a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság őrizte. „Mikor megláttam, és a kezembe fogtam, nem hittem a szememnek” – mesélte a történész.Az Exit Kiadó gondozásában hamarosan könyvesboltba kerülő Megsebzett Kolozsvár – A Fotofilm műhely fényképalbuma az 1944. június 2-i amerikai bombázásról című kötetben Papp Annamária változtatások nélkül adja közre az albumot, történeti bevezetővel, túlélők emlékeivel, valamint más forrásokból – többek között az Erdélyi Történeti Múzeum gyűjteményéből – származó, Rohonyi D. Iván segítségével gyűjtött, digitalizált fényképekkel kiegészítve.

Szabó Dénes, aki a két világháború között számos erdélyi tájképet készített és adott ki, emellett pedig a színházi előadások, a művészek kizárólagos fényképésze volt, pontosan lejegyezte a lebombázott épületek címét, a 75 év múlva is szépen megőrződött fotók mellé így a konkrét helyszínre vagy a környékre vonatkozó emlékeket sikerült találni, magyarázta Papp Annamária.

A fotókon szereplő épületeknek mind megvan a saját tragikus története, hívta fel a figyelmet a kötet szerkesztője. A református kórházban például betegek, és az őket ápoló diakonisszák haltak meg. A híres Gál-vendéglő tulajdonosa a bombázás idején épp beszerző úton volt, és mire hazatért, az egyik lánya halott volt, a másik súlyosan sebesült, a feleségét pedig a hullaházból mentették meg. A kutatás során előfordult, hogy a túlélők, vagy azok leszármazottai adtak újabb fotókat az épületekről, köztük Furu Árpád műemlékvédelmi szakmérnök is, aki a kötet fülszövegében így meséli el saját történetét:

„Valamikor a 2000-es évek derekán, autóbuszon utaztam egy amerikai turistacsoport idegenvezetőjeként. Ploiești körgyűrűjén haladva bemondtam, hogy jobbra a város, ami a XX. század történelmében, mint a romániai olajipar központja kiemelt szerephez jutott. Ekkor Frank, az egyik vendég megszólalt: ezeket a földeket korábban csak a levegőből látta, azért jött, hogy most közelebbről is megtekintse. A II. világháború során ugyanis részt vett a város bombázásában. Mint aki Kolozsváron egy olyan házban nőttem fel, amit találat ért, és amiben Ferenc nagyapám megsebesült, különösen érintett e találkozás. Fürkésztem Frank arcát: rezzenéstelen maradt,  próbáltam vele erről tovább beszélgetni, nem sikerült. Elgondolkodtatott a rezzenéstelen arc, bizonyára, amikor 6000 m magasról nézte a lenti világot, nem volt ennyire közömbös, izgatott lehetett, félhetett, várhatta, hogy legyen már vége, a gép landoljon már. Frank parancsot teljesített, Ferenc civilként a túlélésben reménykedett. Frank a magasból legfeljebb a becsapódások füstgombáját láthatta, és bizonyára nem gondolt a lakosokra, nem gondolt arra sok mindenre, ami lenn a bombázás következménye volt. Frank és társai értelemszerűen nem olvashatják e könyvet. Sajnos Ferenc sem. Mi Kolozsvár mai lakói viszont igen. Ezzel tartozunk nagyapáink, dédapáink nemzedékének.”

A hamarosan megjelenő album Kolozsvár történetének közbeszédből már kikopott epizódját eleveníti fel. Amint Újvári Dorottya művészettörténész fogalmaz a fülszöveg további részében: „Ez a könyv, amely egyúttal album, nemcsak olyan fotókat tartalmaz, amelyek egy ismeretlen és ideiglenes Kolozsvárt mutatnak, hanem azoknak az embereknek az emlékeit is, akik mindezt látták, megélték. Együtt van hát a kép és a mesélő ember, nekünk csak meg kell hallgatni a történetüket.”