Másképp képzelik el az Európai Unió működését az európai választók, de hangjuk nem volt elég erős ahhoz, hogy lényegi változást hozzon. Ezért is tehették most meg az uniós vezetők azt, hogy kisded játékaikat tovább űzzék a különböző európai intézmények vezetőjelöltjeinek kiválasztásakor: középutas politikusokat keressenek az Európai Bizottság, az Európai Parlament elnöki székébe, de más fontos pozíciók betöltésére is. Kugyela Tamást, a magyarországi Index portál Eurológus blogjának szerkesztőjét kértük fel az elmúlt hetek, napok intenzív európai politikai alkudozásainak értelmezésére.

Két magyar alelnöke is lesz az Európai Parlamentnek a következő két és fél évben a DK-s Dobrev Klára és a Fidesz-KDNP-s Járóka Lívia személyében. Mit jelentenek ezek a tisztségek Magyarországnak? Hát az, hogy a kormányzó pártszövetség és az ellenzék egyformán büszkélkedhet egy-egy alelnökkel?

Tartalmát tekintve és a gyakorlatára nézve sincs ennek Magyarország szempontjából nagy jelentősége. Olyan nagy befolyást nem szerzett ezzel egyik párt sem, hiszen csupán az Európai Parlamenten belüli hierarchiában fontos dolog ez, annak működésében jelent lényeges jogköröket, mert az alelnökök az intézmény működésében hozhatnak számottevő döntéseket, lényeges dolgokba szólhatnak bele.

Azonban presztízs azoknak a frakcióknak, amelyek jelölték az illető képviselőket, főleg abban a tekintetben, hogy sikerült átvinni a jelölést, kaptak egy tisztséget ebben az intézményi hierarchiában, és nyilván sikerként könyvelhetik el az illető pártok a saját EP-frakciójukon belül. Például a Fidesz-KDNP azt mondhatja, hogy „lám-lám, voltak ezek a nagy botrányok az elmúlt hónapokban, ennek ellenére a mi jelöltünket elfogadta a parlament egyik alelnökeként”, a tárgyalásokon tudnak erre hivatkozni. A DK-nak pedig kifejezetten siker az, hogy egy friss EP-képviselő egy nem túl nagy, pontosabban négytagú nemzeti delegációból ilyen tisztséget szerez. Mindazonáltal, ismétlem: ennek a parlamenten kívüli jelentősége nem túl nagy.   

Ne feledjük el azt, hogy az EU-ban az új intézményvezetői garnitúra nevesítése azzal kezdődött, hogy az Európai Tanács kinyírt egy olyan rendszert, amely szabályszerűen még a szárnybontogatás fázisába sem jutott el. Miután az előző mandátum végén nagy garral és több körben, tévés és egyéb nyilvános vitákban kiválasztották a Spiztenkandidatok sorát, vagyis az EB elnökjelöltjeit, egy maratoni tanácsülés után olyan jelölttel rukkolt elő az Európai Tanács – mintegy fityiszt mutatva az Európai Parlamentnek – akinek a neve addig fel sem merült: Ursula von der Leyen német hadügyminiszterével. Végül is ki szedte össze a játékokat a homokozóból és írta át a játékszabályokat, és főleg miért?

Ursula von der Leyen neve már több vezető pozícióra is felmerült korábban, tehát ő valamelyest benne volt a kalapban lehetséges jelöltként, de nem volt előtérben. Hallottam azt is, hogy gondoltak rá a NATO főtitkáraként, amikor a mostaninak, Jens Stoltenbergnek lejár a mandátuma. Őt amolyan nemzetközi embernek tartják, ha jól értettem.

Azért találták ki most őt az Európai Bizottság élére – több verzió is kering arról, hogy kinek az ötlete volt, és az egyik az, hogy Emmanuel Macron dobta be mintegy kompromisszumként –, mert a franciák is elfogadják, a V4-ek is nagyon örülnek neki, vagy csupán lecsaptak a lehetőségre, hogy akkor mégsem a szocialista Frans Timmermans lesz az EB-elnök, hanem egy kereszténydemokrata politikus.

Amúgy nagyon sok néven gondolkodtak, hiszen már három hete megy az egyeztetés attól az Európai Tanács-üléstől, amikor végigmentek az összes lehetőségen. Valószínűleg egy közös ötletelés eredménye volt, amelynek az volt a lényege, hogy egy olyan jelöltet válasszanak, aki néppárti – mert ehhez a nagyon fontos pozícióhoz tényleg ragaszkodott az Európai Néppárt –, és aki sokkal kevésbé megosztó, mint Manfred Weber. Őt pártembernek tartják, aki a saját pártcsaládja és a saját bajor pártja érdekeit tartja mindenek fölöttinek. Vele szemben Ursula von der Leyen nagyon nyitott a baloldal felé is, és – gondolom – nagyon jó pont volt nála a kompromisszumkereséskor az is, hogy munka- és családügyi miniszter volt, ami klasszikus szociáldemokrata terület, továbbá az, hogy több nyelvet beszél, és persze, hogy nő, hiszen a nemek közötti egyenlőséget kicsit jobban tudják érvényesíteni az előző évekhez képest. Úgyhogy nem lehetett nemet mondani arra a csomagra, amit az ő önéletrajza jelent.

Orbán Viktor magyar miniszterelnök az EB-elnök nevesítése után azt nyilatkozta, hogy az is tét volt, hogy „magyar szempontból olyan emberek kerülnek-e pozícióba, akik tisztelik Magyarországot és ismerik Közép-Európa történelmét, illetve akik értik a keresztény kultúra fontosságát”. Mindazonáltal a fontos európai intézmények élére kizárólag nyugat-európaiak kerültek német, belga, francia, spanyol, olasz vezetők. Ilyen tekintetben hogyan értelmezhető ez a „siker” és hol kell keresnünk a közép-kelet-európai szempontok intézményi megjelenítését?

Mivel nem került vezető pozícióba közép-európai, úgy látszik, hogy a nagy kompromisszumkeresésben ez volt az utolsó szempont. Amit viszont szerettek volna elérni, és ez az állam- és kormányfők ötlete volt, hogy az Európai Parlament elnöke legyen a bolgár Szergej Sztanisev, aki kelet-európai és szociáldemokrata is. De hát ő baloldal Manfred Weber, amiért nagyon sokan összevonták szemöldökük erre az ötletre, azonban általa ki lehetett volna pipálni a kelet-európai vezető politikus rubrikát.

Amúgy a kelet-európai politikumnak és Orbán Viktornak is mindenképp jobb egy német politikus az Európai Bizottság élén, mint egy francia vagy egy holland. Mert például a Brexit főtárgyalójáról, Michel Barnier-ről sem lehet elmondani azt, hogy túlságosan érzékeny lenne a kelet-európai politikára, viszont a német politikusok általában hagyományos igen. Tehát Ursula von den Leyen még mindig jobb, mint ha a francia Michel Barnier, a holland Frans Timmermans vagy a dán Margrethe Vestager lett volna a nyerő alternatíva. Hozzájuk képest egy kereszténydemokrata német politikus közép- és kelet-európai országok vezetőinek nyilvánvalóan jobb, már csak azért is, mert Közép-Európa Németországnak az érdekszférája.

Az úgynevezett „top job”-okat, fontos tisztségeket kvázi saját országaik határán kívül ismeretlen politikusok töltik be a következő mandátumban, és az EB-elnök kapcsán felmerült még – nem tudom, mennyire volt ez a Spitzenkandidat-rendszer kritikája – a vezetői krízis gondolata is, és az, hogy nem voltak jók a jelöltek. Mi volt a jelölési taktika most és mennyiben számított az alkukötésben az, hogy az EP-választások után eléggé átrajzolódtak az erővonalak, egyik nagy pártcsaládnak sincs többsége, így le is söpörték az asztalról a jelöltjeiket?

Az öt évvel ezelőtt felálláshoz képest az volt a legnagyobb különbség itt, hogy a néppárti, illetve a szociáldemokrata frakciónak nincs többsége. Ha lett volna, akkor valószínűleg megegyeztek volna abban, hogy Manfred Weber legyen az Európai Bizottság elnöke, mert az Európai Parlamentnek fontos lett volna az, hogy ezt a Spitzenkandidat-rendszert fenntartsa. Ez vezethetne el odáig, hogy – néhány évtizedes intézményi fejlődés után – az EP-választások eredménye alapján az Európai Parlament határozza meg az Európai Unió fejlődési irányát, ahogy az a tagállamokban szokott lenni, hogy a nemzeti parlamentek irányítanak.

De mivel a nagy frakciók meggyengültek, nem tudták volna a saját erejükből elfogadtatni az Európai Parlamenttel jelöltjeiket. Manfred Weber és Frans Timmermans olyan szempontból rossz jelöltek voltak, hogy a másik oldal számára nehezen lettek volna elfogadhatóak. Frans Timmermans a megnyilatkozásai alapján nagyon erőteljes, a szociális ügyeket előtérbe helyező, a jogállamiságért hangosan kiálló bizottsági elnök lett volna – persze ki tudja, mi lett volna a vége a dolognak –, ami nemcsak a Fidesznek okozott volna problémát, hanem általában elég sok kormánynak. És úgy általában nem szerettek volna a tagállamok egy konfrontatívnak ígérkező uniós vezetőt. Manfred Weber eközben azért volt elfogadhatatlan a baloldal számára, mert őt túlságosan is a német kormány irányítja, nincs saját elképzelése az Európai Unióról, mindig csak a kompromisszumokat keresi, nem elég karakteres. Ilyen szempontból tényleg rossz jelöltek voltak, nem olyanok, mint Jean-Claude Juncker, aki mögé fel lehetett sorakozni, mert tapasztalt, jó szándékú, nyitott és azt sem lehetett tudni róla, hogy jobb- vagy baloldali, mert valójában a kettő között helyezkedik el. Általában ilyen embereket keresnek az uniós intézmények élére.

Várhatók-e meglepetések a továbbiakban, vagy megszavazza majd az Európai Parlament a teljes jelöltcsomagot? Ezt azért is kérdezem, mert most ismét az EP térfelén a labda és revansot vehet a csúcsjelölt-rendszer kinyírása miatt. Vagy ez már nem téma?

A héten beszélgettem az Európai Parlamentben néhány asszisztenssel és a különböző frakciók alkalmazottjaival, és kiderült számomra az, hogy a jelöltcsomag mindenik frakciót meg fogja osztani, bizonyára nem lesz olyan, hogy a frakciófegyelmet betartva szépen megszavazzák a képviselőcsoportok, valószínűleg megosztja majd a néppártot, a szociáldemokratákat és a liberálisokat is. A többieket pedig nehezen tudom elképzelni, hogy ezt a jelöltcsomagot elfogadják, különösen a zöldeket nem látom úgy, hogy erre igent mondanának. Ez az egész tulajdonképpen a Macron-frakció, a néppártiak és a szociáldemokraták alkuja volt.

Szóval, lehet még meglepetés, ha kialakul az európai parlamenti képviselőknek egy olyan csapata, amely nagyon a fejébe veszi és megpróbálja átvinni a következő két hétben, hogy ne legyen meg a szükséges többség. De ennek azért is kevesebb az esélye, mert nagyon sok az új EP-képviselő és túl kevés is az idő arra, hogy egy viszonylag ismeretlen képviselői keretben kialakuljon egy olyan többség, amely szembemegy a vezetők megegyezésével. A frakcióvezetők például megegyeztek, és emiatt felülről minden frakcióban az lesz a csapásirány, hogy el kell fogadni ezt a jelöltcsomagot, mert akkor kezdődhet a munka. És ez ad egy lendületet a törvényhozásnak, hiszen el kell kezdeni a tárgyalásokat a következő hét év költségvetéséről.

A meglepetés alapból nincs kizárva, de minden korábbi tapasztalat az, hogy a kompromisszumkereső hangulat jelentős ezekben az intézményekben, és ez azt mondatja velem, hogy mégiscsak elfogadják – nem nagy többséggel, de valószínűleg át fog menni a jeöltcsomag.

Az új erőviszonyoknak köszönhetően új frakciók is alakultak az Európai Parlamentben, egyik ilyen az úgynevezett Macron-féle frakció, az Európa Megújul elnevezésű liberális képviselőcsoport, amelynek lám, román elnöke és magyar alelnöke van, Dacian Ciolos és Cseh Katalin személyében. Hogyan rendezi majd át ezt a frakciót, de általában az EP frakciói a Brexit? Hiszen a liberális képviselőcsoportban is a briteké a második legnagyobb küldöttség…

A britek a szociáldemokratáknál, a liberálisoknál, illetve az európai konzervatívoknál és reformereknél vannak nagy számban, ők azok, akik részei annak a viszonylag Európa-párti többségnek, amely a döntéseket meghozza. A Brexittel az lesz a legnagyobb változás, hogy a néppárthoz viszonyítva sokkal jobban meg fognak gyengülni a szociáldemokraták, hiszen ott elég sok brit munkáspárti EP-képviselő van, és valamennyire meg fognak gyengülni a liberálisok is. Az, hogy a britek elmennek, valójában a néppártnak lesz jó, már csak azért is, mert ott alapvetően német az irányítás, hagyományosan nekik van a legnagyobb szavuk a döntésekben, ezt egyensúlyozták valamelyest a britek.

A Brexit másik hatása az lesz, hogy a liberálisoknál valószínűleg sokkal erősebb lesz a kelet-európai vonal, mert a britek után például a román delegáció is elég nagy. Nem véletlenül lett az egykori román miniszterelnök a frakcióvezető. Itt tehát egy érdekes francia-kelet-európai szövetség alakul majd ki, ami valószínűleg jót tesz majd a liberális mozgalomnak is. Kicsit kiszélesedik és nem az lesz, ami az utóbbi években, hogy ez egy Benelux-skandináv klub, hanem nyitni tud Kelet-Európa felé.

Szóljunk az európai választói preferenciákról is, amelyek eredményeképpen így néz ki jelenleg az Európai Parlament, és ami miatt tulajdonképpen a korábban említett cirkuszok és alkudozások is kialakulhattak. Mik a lényegi változások az előző mandátumokhoz képest, mindamellett hogy a nagy pártcsaládoknak nincs többségük, és a liberálisok mellett például a szélsőjobb is megerősödött?

A választások kiértékelésekor a legtöbben arról írtak és beszéltek, hogy a választók megunták a karakter nélküli, középutas politizálást, amit az Európai Unió vezetése képviselt eddig, és amit tulajdonképpen gyönyörűen és változatlanul végigvittek most is, amikor keresték a megfelelő személyeket a különböző tisztségekre. Tehát a kisebb pártokra szavaztak többen: a zöldekre, liberálisokra és nemzeti jobboldaliakra, ezekben meg az a közös, hogy a fennálló rendszer ellen szólaltak föl és újítást akarnak.

De úgy tűnik, hogy ez a választói akaratnyilvánítás egyelőre nem volt elég erős, hiszen még mindig a két legnagyobb pártcsalád maradt irányítói helyzetben, de annyi különbséggel, hogy sokkal szorultabb helyzetben voltak a szokásos kompromisszumok megtalálásában. Itt most előtérbe került Emmanuel Macron és a liberálisok, nekik fontos szavuk lett abban, hogy mi történik az európai intézményekben.

A nemzeti jobboldal is erősödött, de őket megpróbálják háttérbe szorítani, és az európai uniós érdekegyeztetésben eleve hátrányból indul egy olyan párt, amelynek az az alapállása, hogy nem ért egyet az egész rendszerrel. Ebben a helyzetben nem fog tudni odaülni a vezetők asztalához.

Ezt az egészet talán úgy lehetne legjobban összefoglalni, hogy lett változás és a választók megmutatták, hogy szeretnék, ha másképp működne az Európai Unió, de még nem volt elég erős ez a választói vélemény.