Alfons López Tena 2010-2012 között az Összefogás a Katalán Függetlenségért (SÍ) színeiben parlamenti képviselői mandátumot nyert a barcelonai parlamentben. A jó tollú katalán politikus rendszeresen közöl a nemzetközi sajtóban, a Maszol megkeresésére az alábbi véleményanyagban világít rá katalán függetlenségi mozgalom hátterére és a katalán néplélek sajátosságaira.

A Ibériai-félsziget 500 évvel ezelőtti egyesítése óta próbálja a többségi kasztíliai/spanyol nemzet asszimilálni vagy eltűntetni a területet vele megosztó kisebb nemzeteket, amelyek – eddig legalábbis – sikeresen verték vissza ezeket a kísérleteket. A portugáloknak 1640-ben sikerült visszaszerezniük függetlenségüket, de Katalóniának csak rövid periódusokra adatott meg az a lehetőség, hogy megszabaduljon Spanyolország „védőszárnyai” alól: független államként (1641, 1810-1812) vagy francia protektorátusként (1641-1659, 1812-1814), Madrid mindig visszafoglalta a tartományt.

Sokáig úgy tűnt, hogy az elmúlt negyven év demokratikus berendezkedése, a spanyol EU-tagság, a nyílt határok, a szabad kereskedelem és a globalizáció elfeledtetik a sötét történelmi múlt örökségét. Úgy tűnt, hogy a demokratikus spanyol állam és az annak keretében működő katalán autonómia biztosítja a katalán nép számára a fennmaradás és a fejlődés lehetőségét.

De ez az álom szertefoszlott azzal, hogy a spanyol államigazgatási rendszer újra és újra egyértelműen a lakosság alig 16 százalékát kitevő katalánok tudomására hozza: soha nem lesz valós beleszólásuk az egynemzetűként elképzelt nemzetállam igazgatásába, és továbbra is mindent elkövet a katalánok asszimilálása és másodrendű polgárokká degradálása érdekében.

Madrid meg sem próbálkozik azzal, hogy e csökönyös kisebbséget a maga oldalára állítsa, hiszen a spanyol többség által hivatalba szavazott nómenklatúra érdeke rendszerszerűen megakadályozni a katalánokat abban, hogy kiteljesedhessenek, autonómiájuk presztízsét folyamatos központi beavatkozásokkal rombolja. Miközben minden évben elszippantják a katalánok GDP-jének 10 százalékát a spanyol jóléti állam finanszírozására.

Amint azt Edmund Burke is megírta, a spanyol nép magas árat fizet azért, ahogy az állam a katalánokkal bánik, hiszen cinkosokká válnak ebben a kisebbségellenes diskurzusban.

Egyre nő azoknak a katalánoknak a száma, akik az elmúlt 10 évben felismerték, hogy az a jövőkép, amit Spanyolország nyújt számukra nem járható út, hiszen a katalánoknak egyre több erőt és energiát kell befektetniük csupán azért, hogy fennmaradjanak, mint nép.

Amint Pankaj Misra is írja, a függetlenséggel nem rendelkező népek legnagyobb félelme, hogy a rájuk telepedett domináns kultúra felfalja őket; s ez vár a spanyol uralom alatt élő katalánokra is. Emiatt aztán senki se lepődjön meg azon, nő a Spanyolországot elutasító polgárok száma, akik a függetlenségpártiak zászlaja alá állnak.

Öt évvel ezelőtt egy amerikai szenátor kérdezte tőlem: „Ti tulajdonképpen mit is akartok: függetlenséget vagy függetlenségpárti felvonulásokat?”

És ezzel fején találta a szöget: a katalánok jelentős része és a fősodorba tartozó, mérsékelt politikusok zöme azt reméli, hogy a függetlenséget a nagylelkű nemzetközi közösség nyomására ajándékként fogják megkapni Spanyolországtól.

Ez ostobaság.

Spanyolországot soha nem fogja egy olyan önmegsemmisítő kormány vezetni, amely hajlandó lesz elengedni Katalóniát: lakosságának 16 százalékát, GDP-jének 19 százalékát, exportjának 24 százalékát, azt a nettó 20 milliárd eurót, amit a tartományból profitál. Katalónia elvesztésével akkora csapást szenvedne a büszke Spanyolország „imidzse”, amit egyetlen kormány sem engedhet meg magának. Ezért hát küzd is ellene minden körülmények között és bármi áron.

Colton mottója „A szabadság nem száll le a népre, a népnek kell önmagát felemelnie hozzá. Ez egy olyan áldás, amit ki kell érdemelni, mielőtt élvezni tudnánk” látszólag ismeretlen a katalánok számára. Annyira

hogy a spanyolokkal való konfrontáció – még ha békés is – kizökkentené őket az erkölcsi fölényük adta komfortzónájukból. A hőn áhított függetlenség ideája melengetheti ugyan a szívüket, de ez csak erős akarattal és a mindent egy lapra feltevő hozzáállással válhat valóra. Ez utóbbi kettő teljességgel hiányzik a katalánokból és következetesen olyan gerinctelen, mókuskerék politikusokat választanak tisztségbe, akik hozzájuk hasonlóan félnek egyről kettőre lépni; majd közösen nyalogatják a sebeiket.

A tehetetlenség pedig immár unalmassá vált színjátékot eredményez: a katalánok duzzognak, a spanyolok bosszúsak; ez utóbbiak nem hajlandóak elengedni a katalánokat, az előbbiek pedig nem képesek saját elhatározásból távozni.

A helyzet idegesítő, mert mind a katalánokat, mind pedig a spanyolokat visszahúzza, megakadályozza őket abban, hogy valós potenciáljukhoz méltó szerepet lássanak el a nemzetközi közösségben.

Egy lépésre a független Katalónia? Ne fogadjon rá nagy összeget.