Budapesttől másfél órai repülőútra van, nagyon olcsó, elképesztően szép és érdekes. Albániát érdemes felfedezni.

A legelső benyomásom Albániáról lenyűgöző volt. A Budapestről délnek tartó repülőgép ablakából gigantikus, látványosan csipkézett mészkőtömbök párhuzamos vonulatai tűntek fel keleten: az Albán-Alpok. Félóra elteltével már csenevész pálmák távolba vesző sora mentén robogtam mikrobusszal a tiranai reptérről a főváros központja felé.

A hányatott sorsú nyugat-balkáni országról az átlagembernek elsőre valószínűleg az elmaradottság, az albán maffia vagy a legendás albán szamár jut eszébe, esetleg a klasszikus vicc: Miért emelkedik a felszínre kétpercenként az albán tengeralattjáró? Azért, hogy levegőt vegyenek az evezősök.

Tirana azonban nem kelt lepukkant benyomást, a főutak mentén sorakozó panel- és társasházak állhatnának bármelyik erdélyi nagyvárosban. A járókelők öltözete sem üt el az idehaza megszokottól, attól eltekintve, hogy a fiatal nők 90 százaléka testre simuló gumírozott farmernadrágot visel. A járműpark ellenben kifejezetten érdekes: a leggyakoribb márka a Mercédesz, minden negyedik-ötödik autó motorházán a háromágú csillag díszeleg, javarészt jó állapotban levő, tizenegynéhány éves modellek.

Sok bolt, kevés mecset

A tágas főteret a legnagyobb nemzeti hős, a magyar történetírásban Kasztrióta Györgyként emlegetett Gjergj Kastrioti, ismertebb nevén Szkander bég lovasszobra dominálja, aki a 15. században évtizedeken át harcolt sikeresen az oszmán hódítók ellen. Halála után a törökök elfoglalták szinte az egész mai Albániát, a lakosság nagyobbik része pedig áttért az iszlámra. Bár napjainkban Albánia iszlám többségű ország, jelentős keresztény kisebbséggel, feltűnően kevés a mecset. Enver Hodzsa vad kommunista diktatúrájának évtizedei alatt a vallásgyakorlás tilos volt, aminek eredményeként Albánia jelenleg a világ leglaikusabb országai közé tartozik, a legutóbbi népszámláláskor a lakosságnak mintegy negyede ateistának vallotta magát. Az utcán a nőknek kb. 2–3 százaléka visel fejkendőt, elfátyolozott arcút egyetlen-egyet láttam kilenc nap alatt.

Albánia a kontinens egyik legszegényebb országa, az egy főre eső bruttó hazai termék tavaly 4 268 dollár volt, ami hozzávetőleg 40 százaléka a romániai értéknek. Egy tanár maximum 300 eurót keres, egy gyári munkás örül, ha megkap 200-t, mondta egy alkalmi helyi ismerősöm. Az árak alacsonyabbak, mint idehaza, amikor első este egy bőséges vacsoráért és egy sörért 250 lekkes, mintegy 9 lejes számlát kaptam, nem jött, hogy higgyek a szememnek.

Bármennyire keveset keresnek az albánok, tény, hogy a városközpontban két pláza is van, nem is kicsik, a Toptani Shopping Center hatemeletes, elegánsabb, mint a kolozsvári Iulius Mall vagy a Vivo. A kereskedelmet egyelőre nem a multik uralják. Szupermarketek vannak, bár nem sok, hipermarket pedig egyelőre nem működik az országban. Rengeteg ellenben a kis bolt, melyek, legyen hétköznap vagy szombat, este 8-9 óráig nyitva tartanak. Csak mondja valaki, hogy az albánok lusták.

Hunyadi Krujában

Az egész ország harmadakkora csak, mint Erdély, ám bővelkedik látnivalókban, a turizmus pedig szemmel láthatóan dinamikusan fejlődik.

Berat óvárosa a Világörökség része, az Oszum folyó által kettészelt, hegyoldalba épült óvárosában és várában órákig elbóklászhat az ember, ha rabul ejti a hely hangulata. Kruja, Szkander bég egykori fellegvára komor hegyek közé épített igazi sasfészek, mely több nagyszabású ostromot kiállt, míg végül 1478-ban II.Mohamed szultán elfoglalta. Szkander bég múzeumának a falán ott lóg Hunyadi János képe is, akinek a vitéz albán hadúr az egyik legmegbízhatóbb szövetségese volt. Kruja vára, akárcsak Beraté, lakott, ám az évszázados kőházak vélhetően hagynak némi kívánnivalót a komfort tekintetében, jónéhány elhagyatottnak tűnik. A szintén a Világörökség részét képező dél-albániai Gjirokastert a Kő Városaként szokás emlegetni, nem véletlenül, az évszázados, erődszerű lakóházaknak ugyanis még a fedelük is kőből készült.

Nekem az Adria a Riviéra

Bár Beratban, Krujaban és Gjirokasterben is hallani idegen szót, az ország első számú idegenforgalmi célpontja egyértelműen az Albán Riviéra, mely Durres kikötővárosától a görög határig húzódik. A térség legnagyobb üdülővárosa Saranda, melyet nyaranta elözönlenek az olasz turisták. A városka tele van szemmel láthatóan a rendszerváltást követően épített, civilizált kinézetű szállodákkal, de a lakóépületeken is lépten-nyomon házi készítésű plakátok hirdetik, hogy van kiadó szoba. Korábbi házigazdáimhoz hasonlóan a sarandainak sem jutott eszébe, hogy bármiféle elismervényt adjon a tőlem bér fejében átvett összegről, ami azonban a legkevésbé sem zavart, nem szívügyem az albán adócsalás és a feketegazdaság elleni küzdelem.

Utam korábbi állomásain is jó tapasztalatokat szereztem az albánok segítőkészségéről, sarandai élményem azonban ezeket is felülmúlta. Egy hirtelen támadt, bőséges esővel kísért vihar elől egy kapualj alá húzodtam be, a szomszédos kávéház pincére pedig beinvitált a lokálba, mondván, odabent biztosan nem ver az eső, majd megkérdezte, hozhat-e valamit. Udvariasságból rendeltem egy kávét, s miután elállt az eső, fizetni indultam. „Nem kerül semmibe. Csupán egy kávé volt” – hangzott a válasz. Megemeltem nemlétező kalapomat az albán vendégszeretet előtt.  

Tengerpart korfui panorámával

Az Albán Riviérának is megvan a maga Világörökség helyszíne. Butrint szintén egy vár, de eltérően a hegyormokra emelt berati, krujai és gjirokaszteri sasfészkektől, ezt tóból kiemelkedő szelíd lankákra építette Helenosz, Priamosz trójai király fia, legalábbis Vergilius szerint, azt követően, hogy a görögök lerombolták szülővárosát. Az viszont már történelmi tény, hogy várost és falait a rómaiak, majd a velenceiek építették tovább, ez utóbbiak egészen a 18. század végéig birtokolták.

Butrinttól csak egy ugrás Ksamil, az Albán Riviéra gyöngyszeme. A városkát 2013-ban a brit The Guardian napilap felvette a világ 20 legjobb olcsó tengerparti üdülőhelyének a listájára. Szerintem 2017-ben még mindig ott a helye. Idén nyáron Siófokon 30 euróért béreltem szállást, Ksamilban 20 euróért, pedig ez utóbbinak a természeti adottságai két klasszissal jobbak annál, mint amivel a Balaton fővárosa dicsekedhet. Pálmák, kristálytiszta víz, a parttól néhány száz méterre vízibiciklivel, kajakkal, motorcsónakkal megközelíthető, egy-kéthektáros szigetek, pompás strandokkal, mindez rálátással Korfura, mely néhány kilométerrel odébb emelkedik ki a tengerből.

Albániába? Miért nem inkább Olaszországba? – kérdezett vissza egy ismerősöm, mikor közöltem vele, hova megyek nyaralni. A kérdést annyira értelmetlennek találtam, hogy nem is tudtam érdemben válaszolni rá. Most már tudom a választ: azért, mert Albánia egy gyönyörű, érdekes, a globalizáció által egyelőre kevéssé uniformizált ország. Csak azt sajnálom, hogy nem tíz évvel korábban mentem.