Az igazi dolgok az életben a szenvedélyről szólnak, amit számára az origami testesít meg. És a papírhajtogatást tulajdonképpen nem is művészetnek, hanem eszköznek tekinti, ami által az ember világa jobbá tehető – erről beszélt Ozoz, polgári nevén Ossama Mohamed Helmy Farag egyiptomi vendégművész, akit a sepsiszentgyörgyi PulzArt fesztiválon faggattunk interaktív installációját követően. Többek között azt is elmondta: miért fontos a papírhajtogatás a drogfüggőségből való gyógyulásban.

Az origami a közfelfogás szerint sima játék, papírhajtogatás a gyermekek szórakoztatására. Hogyan cáfolná ezt meg?

Az origami mindenkinek szól, bármikor és bárhol űzhető. És van egy másik mondás is, amit nagyon szeretek: „a békéhez (peace) csupán egy darab (piece) papír kell”. Az origami tehát nemcsak gyermekek vagy felnőttek szórakoztatására jó, hanem az oktatásban is jól használható, mértant lehet tanítani általa, hiszen geometrikus művészet.

De az origami jelen van a dizájnban is, s hogy csak a legismertebb területét említsem, ott van például az autókba elhelyezett légzsák, amelyet origami művészek terveztek meg. De ha jobban utána szeretne nézni, akkor ott van az egyik legismertebb origami művész, Robert J. Lang, aki a NASA-nak tervezett lencsét ilyen módszerrel – alapvetően kicsi tárgy, amely az űrbe érve megnő.

Másfelől az orvostudományban is használják ezt a művészetet, a szívműtétekkor, de ugyanígy jelen van a divatszakmában is, a termékdizájnban vagy a belső térberendezésben. Az origami művészete a hajtogatásról, a tűrésről szól. És mi emberek is ugyanígy vagyunk összetűrve, összehajtogatva – ez az én metaforám erre.

Mert most, ezzel az interjúval ön például kibontja az én tűrésvonalaimat, és megtudja a történeteimet: meglátja például a gyermekkorom jelentette erőteljes mélyedést, és láthatja az utazói tapasztalatim jelentette kisebb tűrésvonalat, mellette a volt barátnőim jelentette tűrésvonallal, illetve az apámmal való viszonyom jelentette mélyedést. Minden az összegyűjtött tapasztalatainkról szól.

És az ön esetében is így van ez, hiszen például a szája két szögletében látható mélyedések is sokat elmondanak, ezek a tűrésvonalak is emléket hordoznak. Ahogy a papíron, kibontása után is megmarad a tűrés emlékezete…

Az origami egy japán művészet, a sepsiszentgyörgyi interaktív installációja bevezetőjében pedig azt mondta, hogy a terápiás felhasználásának gondolata 2012-ben merült fel, az Arab Tavasz idején. Ez igen érdekes…

Igen, de valójában az itt bemutatott A forradalom madarai című kompozícióm ötlete származik abból az időszakból. Magával az origamival 2002-től foglalkozom, akkor – 22 évesen – vásároltam meg az első origami könyvem, 2003-ban pedig meg is tartottam az első origami műhelyfoglalkozásokat.

De a történet valójában sokkal korábbra visszanyúlik: amikor gyermek voltam segítettem anyámnak a mindenféle kézimunkában, zoknit stoppolni, pizsamát megvarrni és efféléket. Ezzel párhuzamosan megtanultam a legnépszerűbb origami forma elkészítését, a hajó hajtogatását, majd a békáét, ezt követően pedig az egyiptomi közszolgálati adón bemutatták, hogyan kell pingvint hajtogatni. Be is rohantam a füzetemért a szobába, kitéptem a lapokat belőle és hozzáláttam, de amikor befejeztem, csupán a tévében látott hasonított pingvinre, az enyém inkább egy ufót mintázott.

Az iskolában is tanított origamizni az egyik tanár azért, hogy ne zajongjunk. Azóta is emlékszem arra a nagyszerű formára, amit akkor tanultam. A középiskola idején pedig már elég furán néztek rám, mert amikor mindenki cigizett és piált, én azt kérdeztem a társaimtól: „tudsz-e papírt hajtogatni”.

De valójában a fordulópont 2002-ben következett be, ekkortájt alapítottam diák rockbandát Alexandriában. Egyiptomban akkoriban még nem volt elterjedt az internethasználat,  ezért én egy könyvvásáron keresgéltem a „papírhajtogatós” könyvet, ahogy ezt akkoriban hívtam. Nem is értette az eladó, aki a volt barátnőm – tőle kaptam az Ozoz becenevet –, hogy pontosan mit is keresek. Mondta, hogy van egy ilyen origamis könyve, de azt már lefoglalta egy nő, én pedig azt válaszoltam neki erre: egy lépést sem tágítok a könyv nélkül. És mivel szerencsés voltam, mint mindig – az egész életem szerencsés véletlenek gyűjteménye – átengedte nekem a könyvet.

Az a pillanat olyan volt, mint amikor elveszettnek hitt gyermekére talál rá a szülő. Öleltem a megszerzett portékát, majd kézen fogtam a testvérem és legjobb barátomat és kieveztünk Alexandriából a nyílt tengerre éjfélkor papírt hajtogatni. Az a könyvem a mai napig is megvan. Otthon aztán folytattam a hajtogatást és a kész munkákat betettem a zsákomba, mutogattam a csodálkozó kortársaimnak, hogy né, milyen szépet készítettem.

Ezután egy újabb szerencsés véletlennek köszönhetően összefutottam egy ismerősömmel, aki olyan szervezetben dolgozott, amely a művészetet személyiségfejlesztésre használta. Meghívott egy gyermekfoglalkozásra, holott mondtam neki, hogy nincs nekem ehhez elég tapasztalatom, akkor éppen a zenéléssel voltam elfoglalva.

És ezen a foglalkozáson egy újabb fordulópont következett be, amikor megkérdeztem az egyik gyermektől, hogy milyen formája van a papírnak, amire ő azt mondta, hogy zöld. Ekkor arra kértem, hogy érintse meg a papírt, húzza végig az ujját a szegélyein és azután mondja. Így tanítottam meg azt, hogy az négyzet – de ekkor még semmit sem tudtam az érzékelésfejlesztésről vagy Maria Montessori módszeréről. Akkoriban antropológiát tanultam, nem tudtam, mit kezdhetnék az életemmel. De az után a foglalkozás után az origamit eszközként kezdtem használni, bekapcsolódtam a tanításba és segítettem a játékos tanulásban.  Hallás- és látássérülteket is tanítottam origamizni, de például heroin-függőségből gyógyulóknak is tartottam foglalkozást.

Mi a szabálya az origami terápiás használatának? Vannak-e olyan törvények, amelyeket be kell tartani ahhoz, hogy ez egyfajta gyógymódként is működjön?

Először is le kell szögeznünk, hogy az origami nem mentheti meg a világot. De játék – vagyis papírhajtogatás – közben az embernek van ideje gondolkodni azon, hogy mit akar kezdeni magával, a világgal, mi okból akarna kirobbantani forradalmat. Persze, ugyanezt mosogatás közben is meg lehet tenni, mert ugyanaz a rutinszerűség jellemezi az a tevékenységet is.

A drogfüggőknek például az origami lényegét is megtanítottuk: a végtermékhez csupán akkor juthatunk el, ha valamennyi lépést betartjuk, ami oda elvezet. Nem mondhatjuk például azt, hogy én ezt tudom már, átugrom ezt a lépést. Ezáltal arra akartam őket rávezetni, hogy a gyógyulással is ugyanez a helyzet: nem lehet kiugrani a rehabilitáció különböző szakaszait, mert az nem vezet el a teljes gyógyuláshoz. Ezek az emberek általában rossz viszonyban vannak a családjukkal is, és amikor a terápiáról hazatérnek, a hajtogatott formákat ajándékként is családtagjaiknak, ami örömforrás.

Én nem origami tervező, hanem használó vagyok, egy álmodozó: vannak ötleteim és ezekkel kísérletezek. Az egyik barátom azt mondta, hogy őrült vagyok: hogyan is taníthatnám meg egy látáskárosult embernek a papírthajtogatást? És akkor az egyik koncerten behunyt szemmel hajtogattam egy érdekes formát és rájöttem a technikára, hogyan lehetne azt megtanítani. Ez azt jelentette, hogy rengeteg embernek lépésenként tanítottam meg a hajtogatást úgy, hogy odamentem hozzájuk és fogtam a kezüket, amíg rá nem jöttek, hogyan is kell. De az interneten is találtam egy olyan technikát, amelyben két ember egymás hátát támasztva hajtogat úgy, hogy az egyik mondja a másiknak, hogyan csinálja. Az egész a kommunikáció kialakításáról szól.

Ön az Arab Origami Központ alapítója. Melyek a fő tevékenységek ott és mennyire népszerű ez az intézmény az alexandriai közösség életében?

A központ helyszíne Alexandria, de a tagjai beutazzák a világot, műhelyfoglalkozásokat tartanak rengeteg különböző szakterületen – többek között a nők és a gyermekek jogvédelme, csapatépítés és az erőszak áldozatainak gyógyítása terén is.

Másfelől pedig díszeket is készítünk különböző rendezvényekre, esküvőkre. Ugyanakkor a műhelyfoglalkozások mellett van origami színházunk gyermekeknek, amellyel beutaztuk már Japánt és Indiát is. Az egyik előadásunk címe Az origamikészítő meséje, amelyben a jelmezem is origamiból van, és amikor kibontom az ingem, sok kis dobozt kapok elő, amiben újabb kis dobozok találhatók. Mindehhez csupán papír kell, semmi más.

2012-ben létrehoztam az első önálló előadásomat Az utazás, a forradalom és a papír meséi címmel, amelyben énekeltem, hajtogattam, személyes történeteimet meséltem.  

Volt egy másik művészeti projektünk is, amelynek keretében tizenhét alexandriai képzőművészt kértünk arra, hogy a klasszikus origami formából – egy nagyméretű papírhajóból – hozzon létre egy alkotást.

De van egy új projektem is egy spanyol művésszel, aki árnyékszínházat csinál, és össze fogjuk hangolni ezt az origamival. Ezért megyek most Berlinbe, hogy ezen kísérletezzünk.

Egy ősi hiedelem szerint, ha valaki az origami kultikus formájából, a darumadárból ezret hajtogat, akkor egy álma valóra válik. Ön mit álmodik Egyiptomnak, és mi a személyes kívánsága? Gondolom, hajtogatott már ezer ilyen darut életében…

A legnagyobb álmom az, hogy fogadjuk el egymást, és azt, hogy különbözőek vagyunk. Kívánnék még az országomnak demokráciát is, az alkotói megnyilvánulás szabadságát, valamint társadalmi igazságosságot.

Ami pedig engem illet, nekem kizárólag álmaim vannak, nincsenek terveim az életben. Amikor Sepsiszentgyörgyre készültem például, azt sem tudtam, hogy hol van ez a település a térképen, háború van-e ott vagy béke. Még a Google-ban sem ellenőriztem le, mert igazából nem érdekelt. Erről szól az életem: itt és most élek.

És álmodozom. Azt mondtam egyszer magamban, hogy arról álmodom, hogy egy nap összehozzak egy origami fesztivált. Ez 2007-ben volt. 2011-ben megszerveztük az első origami fesztivált Egyiptomban, 2014-ben pedig a másodikat. Amikor először osztottam meg ezt a tervemet, a környezetem azt mondta, hogy őrült vagyok: hogy fogok én összehozni egy olyan seregszemlét, ami kizárólag origamin alapul? Javasolták, hogy hívjam meg a legnépszerűbb alexandriai együttest, hogy legyen látogatottsága a fesztiválnak. Én meg mondtam nekik, hogy az együttes tagjai a legközelebbi barátaim, de nem fogom őket meghívni, mert nem ez a cél, és mert azt szeretném, hogy az emberek a fesztiválért, az origamiért jöjjenek oda. Az első kiadásra körülbelül hétszázan jöttek el, és valamivel többen a másodikra – mindenféle emberek: muszlimok és keresztények, gyermekek és idősek. Mindannyian üldögéltek és papírt hajtogattak, részt vettek a különböző, ehhez kapcsolódó rendezvényeken.

Sikerült kinyomtatnunk ugyanakkor az arab világ első origami folyóiratát. Ennek ellenére, én még mindig azt mondom, hogy az origami az eszközöm, nem a célom. Én nem művész vagyok, hanem mediátor. És azt hiszem, elmondhatom: az origami egyben a leghosszabb kapcsolatomat, viszonyomat is jelenti mostanáig. Volt olyan időszak, hogy „megcsaltam”, elfordultam tőle és mással foglalkoztam, az Elnyomottak színházával (Theatre of the Oppressed), amit nagyon szerettem. De egy idő után mondtam a mentoromnak, hogy „kész, elég volt a csalásból, vissza fogok térni az origamihoz”.  Számomra ez egy szenvedély, és az életben az igazi dolgok tulajdonképpen a szenvedélyről szólnak.