Hetedik alkalommal szervezett karácsonyi előadást a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Tagozata. Tompa Andrea egyetemi docens, író Szelíd farkas, kisebbség, irodalom, színház című előadásában egy 1970-es évekbeli amerikai performansz alapgondolatából kiindulva az idegen, a másság, a kisebbség reprezentációjáról, a művészet közbeszédet is megváltoztatni képes „gyógyító hatalmáról” beszélt.

„Ez az egyik téma, ami személyesen is fontos számomra, több könyvben foglalkoztam vele, és az utca túloldalán – szó szerint – a színházművészeti karon erről is gondolkodunk diákjainkkal” – kezdte ünnepi előadását a BBTE Aula Magnájában Tompa Andrea.Az előadó több kortárs művész, gondolkodó példáján vezetett végig, de személyes tapasztalatairól is beszámolt, például arról a megfigyeléséről, hogy Kolozsváron milyen kevés emlékhelye van a magyaroknál is kisebb kisebbségeknek, például a gettónak, a felszámolt cigánynegyednek. A Hóstátnak is mindössze egy emlékszobája van a városban, mutatott rá Tompa Andrea.

A címbeli farkas, mint a kisebbség metaforája, értelmezhető idegenként, olyan veszélyforrásként, ami elől menekülni kell, vagy le kell győzni, de ezek közül egyik megközelítés sem érdekli, jelentette ki az előadó. Ehelyett olyan művészi megközelítéseket sorakoztatott fel, amelyek veszélyesnek ítélt, de mégis „szelíd állatként” láttatják a kisebbségeket. Tompa Andrea szerint „ma éppen arra van szükségünk, hogy a másikat, az idegent, a kisebbséget ne potenciális veszélyforrásként lássuk.”

Gyógyító művészet

Az előadás címét ihlető 1974-es I Like America and America Likes Me című New York-i performanszban Joseph Beuys német performer egy prérifarkassal zárkózott be egy galéria üvegfallal leválasztott helyiségébe, ahol napi nyolc órát töltöttek együtt. A művész repülővel érkezett Amerikába, asszisztensei a repülőtérről nemeztakaróba burkolva, mentőautóval szállították a performansz helyszínére, majd vissza, így lába egyetlenegyszer sem ért amerikai földet – a kiállítóteret kivéve. Takarójába burkolva, kampós botjával ősi gyógyító sámánhoz hasonlított. Ma már tudható: a farkas nem bántotta, sőt, nem is fenyegette Beuyst.Tompa Andrea értelmezésében a performansz a sérelmes múlt gyógyítása, a történelem újraírása: így is meg lehet érkezni az őshonos amerikaiak földjére, így is lehet viszonyulni hozzájuk, egymás óvatos, lassú megismerésével. A prérifarkas ugyanis a ma rezervátumokban élő őshonos kisebbséget jelképezi, az Európából érkező performer pedig kizárólag vele kommunikált, Amerikától, főleg az elnyomott, leigázott kisebbséggel szembenálló centrális hatalomtól szimbolikusan elhatárolódott. A szereplők és a nézők között húzódó üvegfal a rezervátumok kerítésére emlékeztet, amely jelzi, hogy az elkerített földön más szabályok működnek, ugyanakkor azt is, hogy nem voltunk jó vendégek, szükség van az önvédelemre.

Miért éppen egy német konceptuális művész szólal meg az amerikai őshonos lakosok nevében? Mert ő kapta meg a megszólalás lehetőségét, mutatott rá Tompa Andrea. Aki megkapja azt a lehetőséget, hogy szóljon, legyen művész, egyetemi oktató vagy szerkesztő, megteheti, hogy felelősen szól a maga és a mások nevében, hangsúlyozta az előadó, illetve teret adhat, felhatalmazhat másokat, ahogy Beuys teret adott a prérifarkasnak.

A „melléülés” gesztusa

Az előadásban felmutatott kisebbségekkel foglalkozó műalkotások kulcsszavai a következőek: szelídség, gyógyítás, felhatalmazás (hangot adni annak, akinek nincs), többszempontúság, soktörténetű karakterábrázolás, melléülés.  

A kortárs nigériai Chimamanda Ngozi Adichie írónő regényében arra figyelmeztet, hogy az egytörténetűség (single story) sztereotípiákhoz vezet, ezekkel pedig nem az a baj, hogy nem igazak, hanem hogy nem teljesek. „A sztereotípiák segíthetnek abban, hogy felismerjünk bizonyos csoportokat, kisebbségeket, identitásokat, de nem segítenek abban, hogy meg is ismerjük őket. Egyetlen embernek sem lehet az egyetlen tulajdonsága az, hogy egy kisebbséghez tartozik” – vitte tovább Chimamanda gondolatait Tompa Andrea.Ahogy Beuys „felhatalmazta” a farkast, úgy ad teret a magyarországi Mentőcsónak Egység és a Stereo Akt közös előadása egy hajléktalannak, a Cím nélkül című előadást ugyanis két színész és egy hajléktalan játssza.

Röhrig Géza angyalvakond című új verseskötete ötven portréverset tartalmaz hajléktalanokról, ezek úgy készültek, hogy a költő leült a hajléktalanok mellé, segített nekik bádogdobozt préselni, vagy együtt evett velük.

Erdélyben csak önmagunkat látjuk kisebbségnek

Erdélyi példa is akad, bár jóval kevesebb: az előadó megemlítette Székely Csaba romániai melegekről írt drámáját, az eddigi egyetlen holokauszt-túlélőről készült dokumentumfilmet, a Nussbaum 95736-ot, illetve saját Omerta című regényét, amelyben különböző hangokon szólal meg, például hóstáti lány, illetve széki asszony bőrébe bújik.

„Azért nem jutunk előbbre más kisebbség ábrázolásával Erdélyben magyar nyelven, mert a saját történetünkkel vagyunk olyan módon elfoglalva, hogy csak önmagunkat látjuk kisebbségnek. Nem vagyunk elég érzékenyek arra, hogy a kisebb kisebbségek történeteit is észrevegyük, mert nincs rá kapacitásunk. A kisebbségábrázolásban nagyon sokszor van sérelmes történet, amit mi mindig magunkénak érzünk, éppen ezért a látóterületünkön kívül esnek a mások sérelmes történetei” – fogalmazott Tompa Andrea, majd hozzátette: másrészt nagyon jó, hogy magunkkal vagyunk elfoglalva.

Az előadás utáni beszélgetésen felmerült az is, hogy amennyiben nem szerencsés egy csoportot egyetlen tulajdonsága alapján meghatározni, jogos-e akkor például nőknek szóló irodalmi díjat alapítani, mint például a hétfőn Bukarestben átadott Sofia Nădejde-díj? A művek le kellene váljanak a szerzők neméről, viszont egy ilyen díj rövidtávon megoldást jelenthet a szerzők láthatóvá tételére, főleg egy olyan országban, ahol valóban nagyon kevés női szerzőt ismernek el díjakkal, fejtette ki az előadó.