Erdélyi srácok című kötetében összegezte az „1956-os magyar forradalommal nyíltan együtt érző és emiatt bebörtönzött erdélyi egykori fiatalok, középiskolás diákok, munkások és egyetemi hallgatók” sorsát Víg Emese, Papp Annamária és Benkő Levente. A keddi, kolozsvári könyvbemutatón a szerkesztők mellett történész és „erdélyi srác” is felszólalt.

Az Exit Kiadó gondozásában megjelent kötet olyan történetet jár körül, amelynek kezdetei egy évtizeddel ‘56 előttre vezetnek vissza – fogalmazott Lőnhárt Tamás az eseményen. A történész felvázolta: a határon túli magyaroknak a negyvenes években volt egy olyan élményegyüttesük, amely meghatározta, hogy miként reagálnak majd 1956-ban. 1946-47 felé haladva számos olyan saját intézményük volt, amelyek reményt adtak a jövőre nézve – ezek a remények azonban hamar szertefoszlottak. 1948-49-ben ugyanis vége lett az illúziók korának: Sztálin úgy döntött, nem kell tovább játszani a „megtévesztő násztáncot”, az erdélyi magyarság sorsa pedig romlani kezdett.

1954-55-ben a romániai rendszer úgy gondolta, hogy a sztálinizmus tökélyre vitt tekintélyuralmát tovább mentik, és kiépítettek egy új legitimációt a sztálinizmusnak – ez pedig az államnacionalizmus volt, amely a jogfosztások sorozatát eredményezte.

1956-ban tehát az így felerősödő sérelmek találkoztak a magyarországiak törekvéseivel a történész szerint: az erdélyi ‘56-osok így nem csak visszhangozták a magyarországiakat, hanem saját sérelmeik voltak, amelyek felszínre kerüléséhez alkalmat adtak a szomszédban zajló történések. Ráadásul mindez lövések nélkül történt, és nem valaki ellen, hanem valaki mellett – fogalmazott Lőnhárt kihangsúlyozva: a könyv szerzőtriójának érdeme, hogy az erdélyi ‘56-osok végre arcot és nevet kaptak.

Benkő Levente elmondta, lesz harmadik kötet is, hiszen sokan nem szólaltak még meg. Víg Emese arról beszélt: több mint húsz éve foglalkozik az ‘56-os történetekkel: „ezeket mi írjuk újra, mi írjuk meg az utókornak – ha ők nem részesülnek ezekben, akkor elhalnak a történetek”. Mint mondta, ő nem szerző vagy szerkesztő, hanem egyfajta közvetítő az elődöktől az utókor felé. Amikor a könyvben megszólalók eldöntötték, hogy beszélnek, nemcsak a dicsőséges kiállásról számoltak be, hanem arról is, ami következett számukra: börtönévek, kínzások, rettenetes történetek – az pedig a mai napig kérdés, hogy honnan volt erő ezekben az emberekben, hogy ilyen módon kiálljanak a közösség mellett.

Papp Annamária rámutatott: amikor készhez kapta az anyagokat, három különböző stílussal találkozva kihívás volt egységgé kovácsolni azokat. A szövegek viszont tartalmasak és jól megírtak voltak, ezért csupán csiszolni kellett azokat. Igyekeztek úgy csoportosítani a szövegeket, hogy a különböző szereplők egy helyre kerüljenek attól függően, hogy milyen szervezetek, társaságok tagjai voltak – vagy éppen egyéni sorsuk volt.

Mint mondta, sokszor elgondolkodott azon, hogyan élné át a bebörtönzést ő, vagy a kiskorú lánya – ezért is megtiszteltetés volt számára, hogy beszélgethetett ezekkel az emberekkel.

Az eseményen többek között Domokos Miklós, a nagyváradi néhai Szabadságra Vágyó Ifjak szervezetének alapító tagja visszaemlékezett: akkoriban rengetegen tudtak a szervezkedésről, sokan csatlakoztak, köztük sok fiatal gyerek. Ő egy részüket összehívta és próbálta hallgatásra bírni, mert értelmetlennek látta, hogy 14-15 éves korban kitegyék magukat veszélynek. De hiába győzködte őket – mondta.

Az eseményen Marosán Csaba színművész olvasott fel a könyvben leírt visszaemlékezésekből.