A Toy Storynak ebben a formában garantáltan vége. Jobb vége pedig nem nagyon lehetne.  Csak és kizárólag hálásak lehetünk ennek a filmszériának, melynek pontosan a negyedik rész katartikus végkifejletéhez kellett kifutnia.

Nincs unalmasabb kritikusi fordulat egy önmagában is eseményszámba menő új Toy Story-film kapcsán, mint arról szövegelni, hogy a Pixar első, 1995-ös filmje mekkora filmtörténeti mérföldkő volt. Sokkal érdekesebb a számítógépes animáció filmezés technológiai újdonságának – ma már senkit nem érdeklő – bravúrja helyett arról áradozni, hogy a gyerek- és felnőttszíveknek méltán kedves széria miként tudott látszólag komoly erőlködés nélkül rácáfolni az ítészek és nézők által is rendre viszolyogva megközelített folytatások „elvárt” rákfenéire.

Felemelő ugyanis végignézni, ahogy a Pixar és a Toy Story szerzői minden egyes új alkotásukkal végtelenül intelligens és érzékeny módon tartották fel középső ujjukat azoknak, akik filmjeikben a kötelező folytatásokat és a szokásos álomgyári kasszarobbantó harácsolást akarták látni. Olvasd tovább a Filmtetten!