„Lasszóval kell fogni az olyan embereket, akik még ismerik és merik beszélni a nyelvjárásukat" – hangsúlyozták a jubileumi Tusványos Támogassuk-e a nyelvjárást az iskolákban? című előadásán, amelynek meghívottai csupa székely emberekből tevődtek össze. Sántha Attila könyvbemutatójának apropóján Csernik Pál Szende székely lábbábos és mesemondó is felszólalt a székely nyelv mellett. A kerekasztal-beszélgetés után elbeszélgettünk vele, mert kíváncsiak voltunk, mit gondol a nyelvjárásáról, Székelyföld nyelvi helyzetéről és a székelyek nyelvükhöz való viszonyulásáról. 

Kitől tanult ennyire ízesen, székelyesen beszélni, kitől hallotta az első székely szavakat?

Székelyföld tanított: olyan helyen nevelkedtem, ahol mindenkitől székely beszédet hallottam abban az időben. Nagymamám, nagytatám, a szomszédok, édesanyám, édesapám, még a játszótársaim a blokk előtt is így beszéltek egymás között. Én ebben nőttem fel, ebben éltem.

Említette, hogy manapság sokan „kikapálva beszélnek” Székelyföldön, azaz irodalmiasítják a beszédüket. Abban az időben nem lehetett azt hallani, hogy egy székely ember nem használja a nyelvjárását?

Egyáltalán nem volt ilyen felénk. Persze, volt pár ember, aki nagyvárosba ment dolgozni, magyar beszédet többet hallott, és emiatt furcsábban használta a saját nyelvét, de a legtöbben nem hagyták, hogy kikapálják belőlük ezt a beszédet, mert ez volt számukra a természetes, így nem is tudtak volna máshogyan megszólalni.

Mit gondol, ha ez ennyire gördülékenyen folyt, mi okozhatta mégis, hogy mára már kevesebben merik használni az „ízes beszédet”?

Sokan arra gondolnak, hogy a románosítás a hibás. De én nem hiszem, hogy az befolyásolta volna. Sőt, én kifejezetten szeretem a román nyelvet, mert jó tanáraim voltak iskolás koromban. Így, ha meglátok egy román embert Magyarországon, az az első dolgom, hogy szóba állok vele, megszólítom és románul is szívesen beszélek. Pedig annyira székely vagyok, és mégis. Manapság inkább az iskola a befolyásoló tényező: a székely gyermekek nem használhatják azt a nyelvet, amit az anyjuktól hallottak, és amelynek olyan zamatos, dallamos minden szava, mintha mesét mondanának, mert a tanárok kijavítják őket arra hivatkozva, hogy az egyes szavakat „nem így mondják szépen magyarul”.

Az én tanáraim nem javítottak ki, hagyták, hogy úgy beszéljünk, ahogyan azt megtanultuk. Mondjuk a hangsúllyal akadtak nehézségeink, mert a magyar irodalom tankönyvekbe eleve nem a székely nyelv volt leírva, és mondhatni ez az egyik legszembetűnőbb kontraszt: a székely gyermek kap egy olyan magyar nyelvű tankönyvet, ami nem is tartalmazza a székely szavakat. Hálistennek, mi nem éreztük ezt a szakadékot, és inkább átjárásként fogtuk fel a két nyelv között: tudtuk és hallottuk, miként beszélnek a magyarországiak és azok, akik nem székelyföldiek, éppen ezért nem is csodálkoztunk rajtuk. Ez az ő dolguk, mert észrevehető, hogy mindig felkapják a fejüket, ha egy székelyt hallanak beszélni. Az már más, hogy mi akkor csodálkozunk el, ha egy székelyember kezd el úgy beszélni, ahogyan a magyarországiak. De összességében én azt látom, szeretik hallani, ahogyan mi beszélünk.

Ugyebár ön tizenöt éve Magyarországon él. Azelőtt is meghatározta az életét a székelysége, vagy csak a kiköltözés után jött rá arra, hogy különleges az, amibe beleszületett?

Én éreztem mindig is, hogy ez jó. De igazából amikor kimentem oda, akkor jöttem rá arra, hogy mekkora kincs is, amit én a jó Istentől kaptam. Meg vagyok győződve róla, hogy a nyelvünk egy élőlény, bennünk él, mert azzal fejezzük ki magunkat. És a szó, az olyan, mint a só a testünkben: összeköti a vizet a só, és az emberek között a beszélgetést, a gondolatokat és a lelkeket a nyelv kapcsolja össze. Nálunk, székelyeknél ez pontosan olyan, mintha egy „titkos nyelvet” használnánk, ahogyan Sántha Attila könyve is rávilágít: ezt a nyelvet csak azok értik igazán, akik beleszülettek, akik ajándékba kapták, mert hiába mondjuk a sajátos szavainkat másoknak, nem biztos, hogy megértik, mit akarunk kifejezni.

És egy ilyen ízig-vérig székely asszonyt mi tud elvinni külföldre? Mi volt az a pont, amikor úgy döntött, hogy maga mögött hagyja Székelyföldet?

Hát a sors vitt el. Szerencsét próbálni mentünk, mint a mesében. Pontosan úgy, mert én vagyok a legküssebb leányka, s én mentem vándorolni. Ráadásul Szende a nevem, és olyan érdekes, először egy Szende nevezetű helyre költöztem, és nem tagadom, ott találtam meg az első tulipános ládikómat: egy nagyon kedves családnál kezdtem dolgozni, és együtt kerámiáztunk, így az, amit tanultam a sepsiszentgyörgyi művészeti líceumban, mindvégi közel maradt hozzám külföldön is, mert agyaggal dolgozhattam. Én ezt nagyon élveztem, az ottaniak pedig azt imádták, ahogyan beszélek.

Ma viszont mesemondóként keresi a kenyerét. Hogyan került a mesemondás útjára?

Ez is érdekes volt: a gyermekeim óvodájában népmese napot szerveztek. Én nagyon megörvendem, hogy a magyar népmesék napját ünnepeljük, mert mindig szerettem a meséket, rengeteget olvastam. Tizennégy éves koromig egyebet nem is olvastam, csak meséket. No és gondoltam, hogy én is viszek a gyermekeim óvodájába egy-két székely népmesét. De csak felolvastam őket, mégis annyira tetszett a közönségnek. És a legjobb, hogy nekem is nagyon tetszett! Rájöttem, hogy ez hiányzik a legjobban az életemből: ez a nyelv, ez a hangzás, ez a ritmus. És eldöntöttem, nem állok meg az óvodánál, tovább folytatom. Ezután a székely agyafúrtságom is felütötte a fejét, mert arra gondoltam, hogy jó lenne meg is eleveníteni a meséket, csak a kezem éppen foglalt volt. Eszes székely asszonyként pedig az az ötletem támadt, hogy a lábaimra húzok bábukat, két lábra állítom a székely népmeséket, és járom a világot velük. Ha pedig hazajövök, egyebet sem teszek, csak „hangfürdőzök”. Én imádom ezt a hullámzást a nyelvünkben, olyan lélekből mondják az emberek. Mintha egy dallam jönne elő a lelkünkből, egy finom kis patakocska.

És mit üzenne azoknak a pedagógusoknak, akik mégis megpróbálják „kikapálni” ezt az említett hullámzást, dallamosságot a diákok beszédéből?

Fogadják el, hogy a mi nyelvünk szép! Én nem tudom, hogy nem tudják elfogadni, nekem ez furcsa. Ha az én tanáraim évekkel ezelőtt el tudták fogadni, hogy így beszélünk, akkor nem értem, hogy manapság miért nem sikerül meggyőzniük saját magukat arról, hogy a nyelvjárás egy kincs. Azért mert olyan könyveket kapunk, amelyek csak az irodalmi nyelvet tartalmazzák, nem tehetjük, hogy csak azt sulykoljuk a diákokba. Körül kell nézni, észre kell venni, hogy voltaképpen benne élünk az irodalomban: itt, körülöttünk, ez a csodálatos Székelyföld maga az irodalom. Mikor azt mondjuk, hogy „megyünk a rengetegbe” vagy azt, hogy „bűn meleg van”, és értjük egymást, akkor miért nem használhatjuk? Ha a könyvbe nincs leírva, nem baj, de hadd, mondhassa az a gyermek, ha így tanulta otthon, hadd, írja le így. Magyarországon csillog a szeme az embereknek, ha ilyent hallanak, úgy örvendenek, hogy ennyire gazdag az anyanyelvünk, ez a szép magyar nyelvünk, itthon mégis azt hiszik, hogy szégyen így beszélni. Már a székelyföldi médiában is irodalmiasan beszélnek a székely riporterek, bemondók. De miért teszik ezt? Egyáltalán nem szégyen ez a gyönyörű anyanyelvünk, ezt kell megértetni a pedagógusokkal, és nekik pedig a gyermekekkel!

A székely fiatalok, főleg Kolozsváron, gyakran bocsánatot kérnek azért, mert „parasztosan beszélnek”. Mit gondol, milyen előzetes tapasztalat lehet egy ilyen kijelentés mögött? Mi miatt határozhatják meg ekképpen a beszédmódjukat?

Valószínűleg azért teszik, mert a médiában nem hallják vissza ezt a nyelvet. Ha mégis visszaköszön a televízióból vagy a rádióból a székely nyelvjárás, akkor az kifigurázott reklámként vagy karikatúraként jelenik meg. Ezért hihetik azt, hogy szégyen a beszédük. Főleg, hogy Székelyföldön inkább a falusi közegben maradt fenn teljes valójában a nyelvjárás, arra gondolhatnak, hogy csak az egyszeri ember használja. Pedig azért, mert falusi az emberfia, nem kellene szégyenkeznie. Sőt! Ott kerülhet teljesen közel a hagyományaihoz, ott szabadulhat fel teljes valójában.

Mit tanácsolna ezeknek a székely fiataloknak?

Én csak egyet: beszéljenek székelyesen! Semmi baj nincs azzal, mert mi egymást megértjük. S még a magyarországiak is fülelnek, kíváncsiak, hallják az „érdekes” szavainkat és rákérdeznek, örvendenek neki. S, ha ők így hallják a beszédünket, akkor mi miért érezzünk szégyent miatta?

Olyan eset volt az ön életében, hogy hátránynak érezte, mert megvetették, kinézték amiatt, ahogyan beszél?

Sosem éreztem hátránynak. Bár volt rá példa, hogy beszélgetést szerveztünk egy bizonyos témáról, és kihangsúlyozták, „ott nem szabad így beszélni”. Hiába kérdeztem, hogy mi az, hogy nem beszélhetek úgy, ahogy tudok, azt mondták, hogy „mert nem, és kész”. Szerintem ők sem tudják, mi ennek az oka; talán ugyanaz lehetett, hogy nem tartották irodalmiasnak, hanem inkább a falusi világgal kötötték össze, és egy fennköltebb előadáson nem látták ennek a beszédnek a helyét.

Jól látom, hogy most arra törekednek, hogy minél inkább visszahozzák ezt a nyelvjárást Székelyföldre?

Nem kell behozni ezt, mert itt van. Csak az a baj, hogy bizonyos helyeken már sokan nem úgy beszélnek, mert azt hiszik, hogy nem szabad, úgy érzik, hogy szégyen. Mi úgy igyekszünk mindezt „népszerűsíteni”, hogy kiállunk és beszélgetünk róla, ahogyan itt, Tusványoson is tettük. Minél többször kell felhozni a témát, mert csak itthon hallhatjuk ezt a különlegességet, és emiatt kell megtartani. A székely nyelvben, a székely mesékben annyira élnek a gyermekek: látni kellene, miként merül el egy-egy gyermek a hangzásban, a szavak dallamosságában. És tényleg úgy gondolom, hogy ez itt van bennünk, itt van körülöttünk, szóval nem arra kell törekedni, hogy visszahozzuk, hanem inkább arra, hogy leromboljuk a gátakat, hadd merjenek újra úgy megszólalni, ahogy tanulták, hadd felejtsék el, milyen nyelvet hallanak a televízióban. A tévézés, ahogyan Sántha Attila is fogalmazott, a „székely nyelvjárás leépítése”, nem onnan kellene először magyar szót halljon a székely gyermek, hanem az édesanyjától, s ha ez megtörténne, el sem lehetne szakítani többé a saját nyelvétől.

Mit gondol, miért tarthatják különlegesebbnek, egyedinek a székely nyelvjárást?

Én azt mondom, hogy a szabadsága miatt: az a szabadság, hogy annyiféleképpen ki tudjuk fejezni magunkat, tarka és furfangos, mégis minden székely érti. A székely ember olyan is, hogy szeret szabad lenni, és ez mutatkozik meg a nyelvjárásában is.