A kárpátaljai emberek néha csodákra képesek – Béres Ildikó színművésszel beszélgettünk


-A A+

A nemrég zárult Brassói Magyar Napok egyik rendezvényén beszélgettünk Béres Ildikó kárpátaljai származású színművésszel, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagjával arról, hogy szülőhazájában milyen a magyar közösségi élet, ő maga hogyan illeszkedett be Marosvásárhelyen. Beszélgetésünkben érdekes párhuzamot vont az erdélyi és a kárpátaljai emberek között annak alapján, amit az elmúlt fél évtizedben, ideköltözése óta tapasztalt.

Kezdjük egy közéleti mozzanattal ezt a beszélgetést: idén májusban Petro Porosenko leköszönő államelnök kihirdette azt, az ukrán nyelv használatáról szóló, botrányos törvényt, amely júliustól hatályba is lépett, és amely jelentősen szűkíti a kisebbségi nyelvhasználati jogokat, kötelezővé teszi minden esemény, történés ukrán fordítását. Mit mondanak erről az élethelyzetről a Kárpátalján élő szeretteid, és mit tapasztalsz te magad, amikor néha hazamész dolgozni, játszani?

Hadd indítsam azzal a történetet, hogy mi, magyarok vagyunk Ukrajnában az a kisebbség, amely a legkevésbé beszéli az ország nyelvét. Ez személyes tapasztalatom, nem tudom, hogy van-e erre valami statisztika? Én még a Szovjetunióban születtem, amikor az állam nyelve még az orosz volt. De ilyen tekintetben van nálamnál hátrányosabb helyzetű kárpátaljai magyar is: 1944-ben Szelmencnél egyszer csak kettészelték a falut, az egyik része Csehszlovákiához, a másik fele meg a Szovjetunióhoz, és egy ottani néni mesélte, hogy ő csak magyarul beszél, az udvaráról is csak a sarki boltig lépett ki, és mindeközben már hét országnak volt az állampolgára. 1991-ben szétesett a Szovjetunió, és egyik pillanatról a másikra azt kérték az emberektől, hogy akkor mostantól ukránul beszéljenek. Ebből kifolyólag a szép ukrán nyelvet – mert mindenkinek szép a saját nyelve – Kárpátalján csak ritkán hallani, mert mindenki keverni kezdte a románnal, magyarral, szlovákkal, hucullal és így tovább. Eleddig azonban ez a törvény a legnagyobb ütés, mert tudomásom szerint még a civil beszélgetéseket, de az egyházi szertartásokat is le kell majd fordítani, és büntetni is akarják, ha mindezek csak a kisebbségek nyelvén történnek. Olyan szinten, hogy ha például Juliska néni kimegy a zöldséggel a piacra és el akarja adni Mariska néninek, akkor ők egymás között ezt csak ukránul beszélik meg. Vélhetően egy rendőri alakulat is fogja ezt ellenőrizni, a vétség pedig nagyon komoly pénzbírsággal jár.

Én egy 1500 lakosú faluban nőttem fel, amelyben a mai napig egyetlen ukrán család él. Nos, ilyen körülmények között, azok a gyermekek, akik magyar iskolába járnak és kizárólag magyar közegben nőnek fel, negyedik osztályból ötödikbe már úgy mennek át, hogy nem használhatják az anyanyelvüket. Az óvodában még igen, ez a kedvezmény az új nyelvtörvényben, amely mindenkit érint – beleértve a magyar nyelvű tévét és az írott sajtót is. Az a szerencsénk talán, hogy az előző ukrán elnököt, aki kihirdette a törvényt, nem választották újra, az új államelnök pedig Volodimir Zelenszkij, aki viszont az oroszt jobban beszéli, és igazából ezt a törvényt nem is a magyarok, hanem az oroszok ellen hozták, mi csupán az elszenvedői vagyunk. De mindenki izgatottan várja, hogy mi történik a továbbiakban. Zelenszkij ugyanis, amint megnyerte a választásokat, feloszlatta a parlamentet, most alakult meg az új, és kíváncsian várjuk, hogy mi lesz…

Mondjuk, eléggé érdekes lenne, ha az új államelnök önmaga ellen cselekedne, bár az sem túl ritka, amikor egy államelnök hirtelen és egyszeriből elfelejti, hogy ő kisebbségi… No de térjünk vissza arra, hogy téged a szerelem hozott tájainkra, Erdélybe jöttél férjhez. Milyen volt gyakorlatilag és a mindennapi élet szintjén eltávolodnod Kárpátaljától? Gondolom, anyaként sem teljesen mindegy számodra, hogy mennyire biztos jövőt tudsz megadni a kislányodnak, itt meg valamivel több a lehetőség, azt hiszem.

Önszántamból, egy másik élethelyzetben soha nem hagytam volna ott Kárpátalját, mert nagyon szeretem az otthonomat. Ez a döntésem – és lehet, hogy most az anyák meg fognak kövezni – nem a gyermek körül forgott, hanem alapvetően a szerelem körül. De ha az anya rendben van, akkor a gyermek is rendben van, ezt amúgy minden nő tudja. Persze közben meg látom azt is, hogy itt több a lehetőség. Azonban mi itt ugyanúgy vagyunk a román nyelvtanulással, mintha az ukránt kéne megtanulni. Sőt, a gyermekem tanul románul, én pedig nem nagyon tudok neki segíteni, és egyszerűen elképesztőnek tartom a tananyagot harmadik osztályban, a legfurcsább meg az – lehet, az itteniek jobban el tudják ezt mondani –, hogy nagyon kevés gyerek tanul meg románul az iskolában, kevés az, aki érettségi után jól beszél románul, olyannyira nem tanítják meg nekik a köznapi nyelvhasználatot.

Ukrajnában mi még ennél is rosszabbul álltunk: a magyar középiskola elvégzése után én Kijevbe felvételiztem a színire, ahol magyar osztályom volt, de ukrán és orosz oktatóink. Történelemből a csatákat inkább lerajzoltam, annyira nem tudtam ukránul.

Beszélj egy kicsit a messze földön is híres beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színházról, amelynek 1998-tól vagy a tagja. Az akkori színházigazgató, Vidnyánszky Attila rendező ma már a budapesti Nemzeti Színházat igazgatja és elkísérte őt oda a beregszászi társulat egy része is. Mit jelentett ez a színház Beregszász kulturális és közösségi életében? Milyen volt a teátrum Vidnyánszky igazgatósága idején és milyen most? Ő most is főrendező Beregszászon, ha jól tudom, tehát nem fordította el szakmai tekintetét a színháztól…

1993-ban alapította meg Vidnyánszky Attila a színházat Beregszászon, addig csak népszínház működött ott. Egyszer csak rájött ő, aki bölcsésztudományokat végzett az Ungvári Egyetemen, hogy igenis van arra törvény, hogy ott, ahol 150 ezernél több magyar él, létezhet magyar nemzeti színház. Felvételizett Kijevbe a színművészeti egyetem rendező szakára, és amikor harmadéves lett, elérkezettnek látta az időt arra, hogy a tervéhez társulatot is alapítson, ehhez azonban színész osztályt kellett létrehozni valahol. Elmondása szerint ez nem volt a legegyszerűbb, mert a magyar színház, mint jelenség, Ukrajnában nem volt egy megszokott dolog: sem Kijevben nem akarták, de Budapest sem akart olyan színészeket taníttatni, akik aztán nem Magyarország területén helyezkednek el. Így azt hiszem, hogy Vidnyánszky mindenütt füllentett egy kicsit: Kijevben azt mondta, hogy Budapest, Budapesten meg azt, hogy Kijev beleegyezik a dologba, így létrejött Kijevben egy olyan színész osztály, amely minden második félévet budapesti részképzésen tanult.

1993-ban már végzett az első ilyen színész osztály és együtt megalapították a színházat Beregszászon. Nem volt semmi: sem épület, sem pedig költségvetés. Egy évre rá úgy döntött a város, hogy mégsem kell oda magyar színház, tehát még mielőtt igazából megalakulna, meg kell szüntetni. Volt egy városi tanácsülés, amelyre behívatták a teljes társulatot és Vidnyánszky Attilát, aki megpróbálta meggyőzni a tanácsosokat, hogy ő egy hónapon belül bravúros kabaré előadást fog rendezni. A városi elöljárókat sikerült meggyőznie, de a színészei nagy részét nem, így a társulat öttagúra redukálódott, amelyhez csatlakozott az ő orosz felesége, aki szintén színésznő volt. 1994-ben felvételizett az én osztályom és akkor várták az utánpótlást…

Nagyon élménydús éveket éltünk meg ott, Beregszászon, mert egészen másképp működtünk, mint más színházak, más társulatok. Kicsit olyanok voltunk egymásnak, mint a családtagok. Később kaptunk egy épületet, amely nem volt éppen alkalmas színház működésére, színészkollégám, Trill Zsolt vagy Szűcs Nelli jutalmából – nem is tudom, melyikük kapott először díjat – vettünk ötven széket, és akkor így lett nézőtér a kisteremben. Aztán valahogy lett fűtés is, illetve jött valakinek az apukája, lefestetette a falat feketére, így aztán csinálhattunk előadásokat. Alig ismertek minket Beregszászon. Az első közös előadásunk, amit elvittünk turnézni, az a Gyilkosság a székesegyházban című volt, amit azért képzelt így el Attila, mert nem volt rendes színházépületünk, ellenben voltak gyönyörű templomaink. Ezzel a produkcióval bejártuk a fél Európát: a krakkói székesegyháztól elkezdve mindenütt játszottunk, láttak bennünket és elkezdtek hívogatni fesztiválokra. Voltunk Franciaországban, Svédországban, Lengyelországban. Mindezeket egy Ikarusz busszal utaztuk be, amelynek nem volt légkondicionálója.

Ott voltak a társulat színészeinek nagy meg kisgyerekei, a kávéfőző és mentünk a 40 fokban is. Volt olyan előadásunk, amelyben kismalac játszott, egy olyan hathetes. Ő is jött velünk, ott illatozott. Aztán volt még két tyúkunk is. Így utaztunk tájolni.

Aztán elindultunk Finnországba, az úton lerobbantunk, kicsit megálltunk Fehéroroszországban, aztán megnéztük Oroszországban az Ermitázst. Ismét útnak eredtünk, aztán láttunk egy valamilyen vizet, gondoltuk, hogy akkor ez biztos valami tenger, meg kéne mosakodni. Mentünk tovább a határig és akkor kiderült, utolsó pillanatban vettük észre, hogy a buszsofőrünk nem kapott svéd vízumot, mert ugye az útleveleket útközben, Kijevben vettük magunkhoz. A sofőrnek azonban nem volt három üres lap az útlevelében, így nem adták meg neki a vízumot. Tanakodtunk, hogy mit is tegyünk, aztán vettük a csomagunkat és átmentünk a határon. Kérdezte a határőr, hogy hová megyünk? Mondtuk, hogy hát át a határon, mert ugye a magyar-ukrán határon is át lehet menni gyalog. Furcsállta a dolgot s mondta, hogy jó, de van egy olyan tizennyolc kilométernyi senki földje, bevállaljuk? S akkor mondtuk, hogy talán mégsem. Reggel aztán értünk jött egy finn busz és mentünk tovább a fesztiválra.

Tele voltunk ilyen kalanddal. De ami ennél is fontosabb: rengeteget próbáltunk, amit ma már nem enged meg magának az ember egy kőszínházban. Nekünk Marosvásárhelyen kilenc bemutatónk van egy évadban. Beregszászon van olyan előadásunk is, például a Három nővér, amit fél évig csak olvastunk és beszélgettünk róla. Mai napig is, amikor azt kérdezik tőlem, hogy mit jelent a jó színház, akkor én csak ezt az illúziót tudom felemlegetni, és még mindig azt tudom mondani: úgy lehet jó színházat csinálni, hogy akarni kell.

Mikor vált ez illúzióvá, mikor szakadt vége ennek a meseszerű történetnek?

Jött egy nagy fordulat: felajánlották Vidnyánszky Attilának, hogy legyen a Debreceni Csokonai Színház igazgatója. Ez 2006-ban volt, és akkor mindenki arra gondolt, hogy „hűha, mi lesz”, de közben meg számítottunk is rá, mert tudtuk, hogy egy ilyen tehetségű ember egyszer majd el fog menni máshová. Vidnyánszky mindenkitől megkérdezte, hogy szeretne-e csatlakozni hozzá, és a társulatból nagyon sokan – köztük én is – mondtuk, hogy „igen, ez izgalmas”. Aztán az első fordulóban magával vitte azt az öt színészt, aki hajdanán kitartott mellette, hiszen ezt ő mindig is nagyra értékelte. Ezután többen is átgondoltuk a dolgot… Kezdtünk Debrecenbe járni, nagyon sok előadásunk, közös produkciónk volt, és rájöttünk: lehet, hogy mégiscsak jobb otthon. Mert azért mégsem működik minden színház úgy, ahogy mi működünk Kárpátalján. Persze volt ennek egy kedvező része is, mert megismerkedtünk más rendezőkkel, Vidnyánszky ugyanúgy rendezett itthon, eleinte többször, most már kevesebbszer, mert az ideje nem engedi. Ő máig sem engedte el a beregszászi színházat teljes mértékben.

Októberben, Brassóban is játszunk egy olyan előadást, amelyet ő rendezett Beregszászon, és ez a produkció minden tekintetben közel áll hozzánk, a témája pedig éppen az a kettészakadt falu, amelyről beszélgetésünk elején meséltem. Mivel nagy kedvencem, mesélnék is egy kicsit erről az igaz történetről, ami akkor kezdődött, amikor 1944 novemberében, egy szombati napon meghúzták a határt két ország között. A szerző, Zelei Miklós kutatta ezt a történetet, és utólag meg is lepődtem, hogy ő magyarországi, budapesti, nem pedig kárpátaljai, hiszen annyira tökéletesen használja a mi nyelvi fordulatainkat. No, de a történetben van például egy nagymama, aki elvitte magához, a falu másik végébe az unokáját, és egyszer csak azon kapta magát, hogy ott a határ, a gyermeket pedig már nem tudja visszavinni. Az anya még akkor sem láthatta a lányát, amikor az férjhez ment, mert ott volt a szögesdrótkerítés és a katonák, és nem lehetett kommunikálni sem. A kárpátaljai ember azonban csodákra képes, a legdrámaibb helyzetet is megoldja, valamit kitalál, így rájött, hogy népdalban tudja tudtára adni a szögesdróton túl maradt rokonának, hogy mi történt a családban. Úgy tett, mintha kapálna, de közben elénekelte, hogy gyermek született, hogy a szomszéd meghalt, az orosz katona meg azt hitte, hogy csak énekel az illető. Az említett anya pedig minden nap kiment a szögesdróthoz, és látta egy másik országban felnövekedni a lányát…

Nagyon várjuk már ennek a megejtően szép és tragikus történetnek a brassói előadását… De annyira megérintett az, amit meséltél, hogy a következő kérdésemet már teljesen másképp fogalmazom meg, mint ahogy eredetileg terveztem. Érteni vélem a kárpátaljai kötődéseid érzelmi vetületeit is, azonban 2014-től te a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat tagja vagy, ami nem éppen Beregszász szomszédsága. Gyakorlati vagy inkább szimbolikus, érzelmi az ottani társulathoz való tartozásod?

Van realitása, de szimbolikus töltete is annak, hogy továbbra is tagja vagyok a beregszászi társulatnak. Bevallom, ha én lennék a színházigazgató otthon, akkor saját magamat már kirúgtam volna. No de ez, hála istennek, még nem történt meg. Harmadik éve annak, hogy nem játszom új produkcióban Beregszászon, viszont mi tizenöt évig is képesek vagyunk a régi előadásainkat játszani. A Tótékból az Ágika például már negyven éves, de még mindig ő az Ágika, mert játsszuk, hívják az előadást továbbra is… Ilyen tekintetben nem is értem azt a színházi létet, amelyben megszületik egy jó előadás, húsz alkalom után pedig egyszerűen csak elfelejtjük. Nálunk ilyen nem volt. Nagyon kevés előadás született meg, de a mai napig is játszunk akár tizenhat éves előadásokat is, amelyekben nekem is van szerepem.

A legutóbbi beregszászi előadásomnak három éve volt a premiere. De a szívem egyre inkább azt diktálja, hogy a közeljövőben vállaljak be egy próbafolyamatot otthon.

Milyen volt beilleszkedned Marosvásárhelyen? Mekkora jelentősége volt ebben annak, hogy Bartis Attila Budapesten élő, marosvásárhelyi származású író Rendezés című produkciójában, amelyet ő maga is rendezett, eléggé jelentékeny szereped volt? Volt ennek egy amolyan „akkor most megérkeztem” hatása, vagy ez igazából fokozatosan történt meg, esetleg mai napig is tart?

Volt minden. Köztük „megérkeztem”-hatás is… Amikor Marosvásárhelyre kerültem, egy évig nem játszottam. A társulatban rengetegen vagyunk, olyan kollégám is van, akit tavaly kezdtem jobban megismerni…

Jött Bartis Attila és elkezdtünk együtt dolgozni. Ő egy zseniális író, aki még soha nem rendezett színházi előadást. Ez volt neki az első, úgyhogy mindketten debütáltunk Marosvásárhelyen. Nagyon izgalmas volt a munka, nagyon jó barátok is lettünk azóta. Nagyon kemény drámát írt. És akkor ott állt ez az ember és nagyon meg akart felelni. Az első rendelkező próba annyira „fájt” neki, hogy azt mondta: akkor sem érzett volna ekkora fájdalmat, ha az összes könyvét elégették volna Marosvásárhely főterén. Mert minden ott volt a fejében és a noteszében, de amikor felálltak a színészek a színpadra, akkor érezte, hogy mindent ki kell dobnia a kukába és el kell felejtenie, mert ez egy teljesen más közeg, mint amit ő ismert. Nem fog az működni. Azonban én továbbra is azt mondom: egy nagyon „szeretem” előadást tudhatok magam mögött.

A marosvásárhelyi kollégák pedig meglepően jól fogadtak. Egy magyarországi színházban például sokkal negatívabb hangulata lett volna ennek a folyamatnak. És úgy általában is mi, színházi emberek, főleg a színésznők, borzasztóak vagyunk. Féltékenyek vagyunk egymásra, rivalizálunk, mindenkiben találunk kivetnivalót: ha fiatal, akkor az a rossz, ha középkorú, akkor meg az, ha pedig megöregedik az ember, akkor meg végképp utál mindenkit… Szóval, nem tud mindenki olyan lenni, mint a tiszta szívű és örök ifjú Biluska Annamária, aki zseniális, a mai napig imád mindenkit. No de ez általában nem jellemző a színésznőkre...

Mindazonáltal nekem egy zokszavam sem lehet: nagyon nyitottan fogadtak. A közvetlen gratulációk mellett sms-üzeneteket is kaptam, amin nagyon meglepődtem. Tehát alapvetően befogadó a színészközösség. Bár azóta jobban megismertük egymást, és van minden, ahogy az szokott lenni általában a színházban…

Ha párhuzamot kellene vonnod az itteni és az ottani magyar közösség élete, hétköznapjai között, mi lenne az az alapvető különbség, amit el tudnál mondani kissé részletesebben? Mit találtál otthonosnak itt, és mi volt számodra nagyon idegen?

Nagyon elfogult vagyok a kárpátaljaiakkal, másfelől meg állandóan változó élményeken megyek keresztül itt. Például az erdélyi emberről azt gondolom, hogy nagyon nyitott, azonban elég kevés közeget ismerek a színházon kívül, így a következtetéseimet ennek alapján vonom le. Ez a színházi közeg viszont nagyban különbözhet más közegektől. Mindemellett is az erdélyi nyitottság mellett érzek egy amolyan titokzatosságot, amelynek kapcsán felötlött bennem, hogy „akkor itt, Erdélyben senkinek nincs problémája, vagy csak nem beszél róla?” Abban a környezetben, amelyben én mozgok, az van, hogy „Szia, szia! Hogy vagy? Jól vagyok, gyere, igyunk meg egy pálinkát és mindent felejtsünk el”… Ehhez képest a kárpátaljaiak sokkal panaszkodóbbak. Viszont lehet, hogy éppen emiatt jobban beengednek a világukba, mint az itteniek. Ki merik mondani, hogy „igenis, nekem most rossz”.

Bevallom, hogy bár rengeteg barátra leltem Erdélyben, olyan őszinte barátságra nem találtam, mert mindig éreztem valamiféle felszínességet. Persze még keresem.

Időközben egy magazinműsort is vezetsz az ungvári televízióban, ami nekem már csak azért is szimpatikus, mert mindamellett, hogy innen nézve is hatalmas erőfeszítést igényel a létrehozása, a nőkről és nem csak nőknek szól. Nem facsar ki az előadások, vendégelőadások és próbák mellett ez a sok plusz utazás?

Tavaly indult Kárpátalján egy félig magyar tévé, ami olyasmi, mint az Erdélyi Magyar Televízió, de csak napi tizenkét órában sugároz magyar adást. Felkértek, hogy vezessek egy magazinműsort a divatról. És akkor mondtam, hogy én a divatról nem tudok olyan sok mindent mesélni, bár szeretem, a nőkről azonban annál többet. Így kiegyeztünk abban, hogy ez lesz a téma. De közben nemcsak nőkről beszélek, hanem az az alcíme a Nő-idő című műsoromnak, hogy „nem csak nőkről, nem csak nőkkel, nem csak nőknek”, tehát a pasikat is becsempésztem. Bevallom, hogy nagyon, de nagyon szeretem ezt csinálni, egészen más világ, mint a színház, élvezem a találkozásokat az emberekkel és a témákat is. Nagyon interaktív, nem kötődöm stúdióhoz, hanem valakivel valahol találkozom és beszélgetünk. Ez csak szervezés kérdése, néha bele szoktam futni bizonyos nehézségekbe, de működik, mert tudok előre is elkészíteni anyagokat, hiszen nem élőben megy, hanem vágott anyag.

Innen, Brassóból is például megyek most egy bálba, ahol a rózsahölgyekről fogom megtudni azt, hogy mit is képviselnek Kárpátalján.








EZT OLVASTA MÁR?

X