Vasárnap kísérték utolsó útjára a fiatalon elhunyt Bartos Erzsébet újságírót, mindenki Bartoskáját, a City Rádió műsorvezetőjét – akinek eltéveszthetetlen hangja a Partium lakóinak szívében marad örökre.

Nekrológot illenék írni, de nem tudom, hogy kell – rólad főleg nem. Olyan természetellenes is ez a kettő, Bartoska és nekrológ?! Túl fiatal vagy még hozzá! És imádsz élni. Kevés embernek adatik meg az a mérhetetlen életszeretet és életöröm, ami neked, s amelyet sugároztál is magad körül – derű, jókedv, no meg a nevetés, ami mindig a szemedben ragyogott. Akkor is, amikor borongós volt a reggel, de a hangod vidámabbá tette a rádióhallgatók számára; akkor is, amikor a lelked volt borongósabb, és akkor is, amikor ugyanazon a hétvégén már a harmadik falunapon találkoztunk s a fáradtság mintha-mintha felülkerekedett volna, de nem engedtük. Az egyik ilyen találkozásunkkor mondtad Váczi Eszter zenéje kapcsán: "Csak a nevetés? Pedig az a legfontosabb. Ha jóízű, szívből jövő nevetés van, akkor minden van”.

Úgy hiszem, nevetve születtél, annyi pozitív energiával, amennyi egy szekérderéknyi ember számára is elég lett volna, és talán ezért is hittük, reméltük mindannyian akik ismertünk, hogy nem a gyilkos kór, hanem te leszel a győztes. Felvetted a kesztyűt és úgy harcoltál, ahogy kevesen – elszántan, mérhetetlen életszeretettel és az életbe vetett hittel. Mi pedig hittük: le fogod győzni – ha senki más nem, de te legyőzöd. Emlékszel, mit mondtál egy évvel ezelőtt, a jótékonysági esten, amikor a nagy nyilvánosság előtt beszéltél betegségedről, cseppet sem önsajnálkozóan, hanem a reád jellemző vitalitással és energiával? „Akárki akármit mondd, én jövőre is itt leszek! Önöknek pedig csak azt tudom tanácsolni: figyeljenek magukra, és szeressék az életüket!”

Majdnem sikerült … de az Ő útjai nem a mi útjaink. Persze erről is rengeteget beszélgettél Vele, hiszen mint vallottad: „én rengetegszer hívom és talán idegesítően sokat kérdezek Tőle. Néha úgy érzem, én vagyok az ügyeletes síkhülye a Földről, aki Call Centeresnek használja, mert semmit nem értek… Van, hogy évekig várok egy válaszra. Van viszont, hogy akkora erővel érzem Őt, hogy egyszerűen rendíthetetlennek hiszem magam, mint valami ősi harcos. Máskor meg kikérem magamnak, hogy nem ad garancialevelet a holnaphoz. Mert nem ad és nekem kell!!!

Viszont azt tudom, hogy bármit is hoz a holnap, a legjobb vagy épp a legrosszabb formámat, ha úgy akarom, holnap is meghallgat. Majd azután és azután is… És választ is ad. Egyszer.”

Ma hallgat a City Rádió, eltéveszthetetlen hangod már csak a fülünkben cseng, akárcsak nevetésed – de lesz egy nap, tudom, amikor újra találkozunk, felhő szélén ülve lóbáljuk a lábunkat és újra együtt nevetünk, amíg a könnyünk is kicsordul.