Az erdélyi magyarság életében központi szerepet töltött be az idők során a Román Közszolgálati Televízióban sugárzott, fennállásának 50. évfordulóját ünneplő Magyar Adás. Ez alkalomból kérdeztük az egykori és jelenlegi szerkesztőket. Elsőként Simonffy Katalin televíziós újságírót, hajdani főszerkesztő-helyettest, zenei szerkesztőt faggattuk a kezdeti időszakról, amelyből a Magyar Adásnak kettő is volt: 1969-ben hozta létre az adást a kommunista hatalom a kisebbségekkel való „jó viszony” kiépítésére (1985-ben megszüntette), 1989-ben volt a második kezdet, amikor újraalakult a szerkesztőség –műszaki feltételeit tekintve – szinte a nulláról. A televíziózás világnapján ebbe a történetbe nyújtanak rövid betekintést Simonffy Katalin gondolatai, ugyanakkor – a tévés újságíróképzésről mondottakban – kitekintést is a jövőre.

A Magyar Adás 16 évéről, 1969 és 1985 közötti időszakáról szóló kiadványba foglalt egyik írásában megjegyzi, hogy azokban az időkben „a szerkesztőnek havonta akár több rovata is lehetett, amit kötelező volt letenni a (vágó)asztalra, amikor eljött a napja”. Így volt ez az 1989 utáni időkben is? Ki tudott-e terjedni a szerkesztőség figyelme mindenre, ami az erdélyi magyar kultúrához, művészetekhez kapcsolódott, ami fontos volt? 

Röviden: igen, igyekeztünk minden fontos helyszínen ott lenni. Még eseményt teremteni is, de nem voltak már meg az anyagi alapok erre. Talán az igény sem. Arról nem is beszélve, hogy egy teljesen más, felgyorsult médiavilágban kellett átszerkeszteni a tartalmak megjelenítését. És ezt nem a kultúra és a művészetek irányították. A kétezres évek elején baráti társaságban meséltem arról, hogy a világ a „klipesedés” irányába tart, és a hetvenes években készült műsoraimat is legszívesebben átvágnám, mert las­sú a képek ritmusa, sok bennük az illusztráció nélküli szöveg. És azt is hozzátettem, hogy milyen idegesítően hat idős emberekre a tévéképernyőn fölgyorsult hírközlés. A híradó mára már infor­má­ciódömping, nem hagy időt gondolkozni a látottakon: a bemondó darálja a szö­veget, kapkodják a képeket, a nagy európai napilapokról mintázott tabloid szer­kezet szétszórja az ember figyelmét, ha akar, sem tud mindent megjegyezni. Dr. Murvai Olga nyelvészprofesszor arra biztatott, írjak a jelenségről, a képnyelv és szónyelv strukturális és jelentésbeli összefüggéseiről a televíziós műfajokban. Ez lett a doktori dolgozatom témája. Visszatérve a kérdésre: ’90 után is volt havi, negyedévi és távlati terv, tehát a határidők betartása szükségszerű volt.

Azért inszisztálnék még egy kicsit a kultúrán, mert a forradalom utáni, úgynevezett „kezdeti” időkben az erdélyi magyar kultúrpolitikát gyakorlatilag a média – a rádió, de főként a tévé – alakította, hiszen gyorsabban felvette az új idők ritmusát, mint a nehezebben mozgó közintézmények. Ez nekem most is többnek tűnik sima szerkesztési stratégiánál. A Magyar Adás szerepét főszerkesztő-helyetteséként hogyan látta abban az időszakban?

Én továbbra sem látom azt, hogy a forradalom utáni időkben a tévének gyakorlatilag kultúrpolitikát irányító szerepe lett volna. Sokkal inkább a politikai pártok és a titkosszolgálatok forgatókönyveinek labirintusában kellett megtalálni az Ariadné-fonalat, ami kivezette az embert a fényre.

A kezdeti eufória hamar elillant, és rá kellett döbbennünk, hogy nem arról van szó, amire mi gondoltunk, mert a háttérerők másképp irányítják a történelmet. Amúgy erre a legjobb példa az, ahogy a Marosvásárhelyen kirobbantott etnikai konfliktust módszeresen előkészítették, feszültséget keltettek, és levezényelték. A forradalomnál is izgalmasabb volt számomra, mert február végétől rendszeresen tudósítottam a diverziókeltésről, hetente mentem oda filmezni, az RTV vidéki munkatársa, Dorin Suciu álhíreit cáfolni. Hadd idézzek abból az életútinterjúból, amit a Magyar Adás 45 éves évfordulója alkalmából készítettek velem a kollégák: „Magyar testvérek. Új tavaszi szelek fújnak a Postarét felett” − mondta az ünnepi összeállításban a marosvásárhelyi szónok. Aznap az első szabad március 15-i műsort sugároztuk, amikor a szerkesztőségben megcsörrentek a telefonok. Ismerősök és ismeretlen emberek egymás után hívtak bennünket azzal, hogy Marosvásárhelyen nagy baj van. Ebben a pillanatban vált nyilvánvalóvá a televíziós újságíró felelőssége. Mit lehet mondani egy országnak ilyen helyzetben, hogy ne lángoljon fel a dolog, hogy ne legyen belőle polgárháború. Nagyon nehéz volt dönteni ebben a pillanatban, talán ez volt a leginkább mércéje annak, hogy milyen felelősséggel tartozunk a nézőknek. A média akkor nagyhatalom volt. Az 1989-es események után az ország lakói inkább hittek a televíziónak, mint a saját szemüknek. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztük, rajtunk is múlik az, hogy mi történik a továbbiakban.”

1985-ben teljesen váratlanul és minden előzetes bejelentés nélkül megszüntették a Magyar Adást, amely csak a forradalom után alakult újra. A nulláról kellett újrakezdeniük, lefektetniük az alapokat, vagy segített az, hogy a szerkesztőség zöme gyakorlatilag – akár tévénél, akár rádiónál – együtt dolgozott?

1985-ben, amikor a vidéki stúdiókat egyik napról a másikra megszüntették, már nagyon a levegőben volt az, hogy velünk is baj lesz. Amikor megtörtént, szétszéledt a szerkesztőség, kit erre, kit arra helyeztek el. Nekem szerencsém volt, mert szakmaközelbe kerültem, a Román Rádió zenei főosztályán voltam közel öt évet.

A „forradalom” 1989-ben a Rádióban ért. Boros Zoltánnal és a feleségével, Veronkával bukaresti otthonukban néztük december 21-én a nagygyűlést a televízióban, és rögtön utána kimentünk a Palota-térre, a Központi Bizottság épülete elé. Majd miután összejártuk a környéket, fél órával azelőtt, hogy a harckocsik megindultak és a lövöldözés elkezdődött, eljöttünk. 22-én telefonon beszéltük meg Zolival, hogy be kell mennünk ahhoz, hogy Domokos Gézát is „képbe hozzuk”. December 23-án késő délután elindultunk otthonról, én egy harckocsin érkeztem a televízió épületébe. Aznap már nem jutottam be a 4-es stúdióba, ahonnan élőben közvetítették az eseményeket, mert este nem lehetett az udvaron közlekedni. Ottrekedtem a világosítóknál, ki volt téve mellénk egy gépfegyver, és onnan lőtték a szemközti házat.

Boros Zoltánnal 24-én délben a Híradó stúdióból, a műsorvezető román kolléga mellett ülve, köszöntöttük magyarul és románul az ország népét. A jelenlétünknek, és az intézményen belüli szervezkedésnek köszönhetően, január 8-án beindítottuk az öt éve megszüntetett magyar adást. Ez lett a második korszaka a műsornak, s a kezdéskor volt két golyóstollunk, meg néhány kimenekített VHS-kazetta. Amíg a magyar adás szünetelt, a szerkesztőségi szobákból minden eltűnt. A kilencedik emeleten semmit nem találtunk. A szalagtárban maradt néhány adástekercs. Később, Rostás Emilia vágónő kitartó munkájának, keresésének köszönhetően, az archívumból értékes anyagok kerültek elő. Lassan kezdtek visszaszállingózni a régi kollégák is Bukarestből, majd fiatalok jöttek, főleg műszaki végzettségűek. Akkor került hozzánk, az elsők között Kacsó Sándor és Györffy György, akik hamar megtanultak filmezni és vágni is.

Hogyan határozták meg a Magyar Adás közszolgálati szerepét a `90-es évek elején? Mennyire alakult át később az erről való gondolkodás annak hatására, hogy immár magyarországi adáskínálatban is válogathattak a nézők, sőt, egy idő után már erdélyi tudósítókat is alkalmaztak?

Nem megyek bele, mert hosszan fejtegethetném, mit értünk közszolgálatiságon. Talán a legegyszerűbb kötni a fogalmat a tulajdonlás és a finanszírozás mellett a közölt tartalomhoz. Ez utóbbi pedig a „régi és az új magyar adás” számára is a korrekt, objektív tájékoztatást, közérdekű problémák felvetését, oktató-nevelő műsorsok sugárzását, a nemzeti kultúra valós értékeinek közkinccsé tételét jelentette és jelenti mind a mai napig. De ide sorolható a szenzációhajhászás nélküli, jó minőségű szórakoztatás is.

Igaz, hogy a ’90-es évektől egy új korszak kezdődött a médiatérben, s ettől megváltozott a magyar adás helyzete is. Az RTV-n a korábbi háromórás hétfői tömbadást két órára csökkentette a programigazgatóság, s bár kedden visszakaptuk az egy órát, egy korábbi idősávban, a nézők száma a statisztikák szerint csökkent. Idetartozik az is, hogy az újonnan megalakult magyarországi csatorna, a Duna Televízió nagy vonzerővel bírt, s a gombamód szaporodó városi stúdiók is, a helyi érdekű műsorokkal érthetően vonzották a nézőket. Ahogy telt az idő, a konzervanyagok mellett a saját műsorok gyártását is fölvállalták. Úgy gondolom,  akik azóta talpon maradtak, célirányosan működnek, a nézők igényeire figyelve.  

Gyerekkoromtól követtem a Magyar Adást, amelynek újraalakulása után a különböző művészeti ágaknak külön felelőse és szakértője volt, míg ma már gyakorlatilag egy-két embernek kell ezeket mind „lefödnie”. Következtethetünk-e arra, hogy a jelenlegi állapotokat az erdélyi magyar nézők kultúraigénye alakította így, vagy sokkal inkább a közszolgálati televízió intézményi útkeresésében „veszett el” az ehhez szükséges humán erőforrás?

Ehhez annyit fűznék hozzá, bár lehet, hogy a véleményemmel magamra maradok: fölöslegesnek tartom diplomákhoz kötni a kompetenciákat. Engem a zenetudományi végzettségem alapvetően a kutatásra, egyetemi oktatói állásra jogosított fel, de amikor végeztem, magas osztályzattal, csak egy mezőségi faluban választhattam zenetanári katedrát. Ezért volt számomra mentőöv Bodor Pál főszerkesztő ajánlata, hogy menjek le Bukarestbe, ahol több mint féléves kilincselés után felvettek a szerkesztőségbe zenei rendezőnek, mert a frissen kihelyezett diplomásokat szorongató tanügyi törvény ellenére is sikerült kiskaput találni. Akik nem foglalták el a fölkínált állást, vissza kellett fizessék a tanulmányi költségeket. Szóval a régi magyar adásnál sem volt minden területnek belső munkatárs szakértője, ez alól kivételt a zenei és a színházi műsorok jelentették, de felelőse igenis minden rovatnak volt. A szerkesztők jelentős része filológiai végzettséggel rendelkezett. Átfedések voltak, különösen a ’90 utáni időszakban, amikor például én is eltávolodtam a zenétől. Persze sosem véglegesen, hiszen mindig voltak zenei műsoraim, de híradóztam, oknyomozó riportokat készítettem, szocioriportokat, stúdióműsorokat. Emlékezetesek számomra a dokumentumfilmek. A szarvasokká vált vadászfiak. A Cantata profana forrásvidékén például több év munkája, még ’90 előtt kezdtük el László Ferenc zenetudóssal, aki a Magyar Adás egyik főmunkatársa volt. Az ő gyűjtésével indult el ez a film, de nem tért vissza erre a helyszínre. Én viszont igen, Corina Tudose operatőrrel, több dokumentumfilmem társszerzőjével. Érdekes volt megállapítanom, hogy az évek során visszatértek bizonyos témák. A Kaláka ifjúsági műsor, ami a hetvenes évek végén Erdély nagy múltú középiskoláinak diákjait bevonta a népi kultúra bűvkörébe, a rendszerváltás után táncházmozgalomként lett ismét fontos. A ’90-es évek végén született műsorom, a Létkérdések sorozat, az EU-s csatlakozást megelőzően, a hagyományos erdélyi parasztgazdaságok esélyeit tárta föl. Arról szólt, hogy milyen támogatásra számíthatnak a két tehenet tartó, kis területet művelő, háztájival rendelkező, önellátó falusi emberek. A rovatcímet később más tartalommal, ma is megtartotta a szerkesztőség.        

Hogy állunk jelenleg idehaza a tévés újságíróképzéssel? Ront-e ennek a tudásnak a minőségén az, hogy a kereskedelmi adók irányából folyamatos és erőteljes a nyomás a témák minél inkább hatásvadász feldolgozására, megközelítésére? 

A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Újságírás Tanszék magyar tagozatán éves tantárgyként szerepelt a televíziós újságírás. Társult oktatóként a Színház- és Televízió Karon a má­sod­éves operatőrszakos diákoknak, két szemeszterben televíziós-műfajelméleti kurzust és gyakorlati képzést tartottam közel tíz évig. Az egyetem a hároméves alap­kép­zés során a harmadik és a negyedik félévben a tévés oktatásra helyezte a hangsúlyt. Ez az alapműfajokat jelentette, a hírt, az interjút, és a riportot. A csapatmunkához opera­tőrnek, vágónak egyaránt tudni kell ezekről. Szakgyakorlatra Kolozsvár közeli falvakba vittem el az újságíró- és az operatőrszakos diákokat. Élesben gyakoroltak ilyenkor, témát kerestek, interjúalanyokkal ismerkedtek, szinopszist írtak, két napig forgattak. A csapatnak volt diákszerkesztője, rendezője és gyártásvezetője, akik irányították a teljes munkafolyamatot, a filmezést, az anyag scriptelését, megszerkesztését és vá­gását. A legjobb diákjaimnak, 2010 óta nyári szakmai táborokat szerveztem tényfeltáró, riportfilmezést.

Azért részleteztem ezt, mert nemcsak tévés újságírók kerülnek ki az egyetemről. Vagy nem mindenkiből lesz operatőr, vágó, aki a médiaszakon diplomázik. Viszont kiderülhet róla a jó szervezőkészség, amit az elektronikus médiában gyártás­vezetőként kamatoztathat, vagy az, hogy jól kommunikál, alkalmas nagyobb produkciók megszervezésére, video-zsurnalisz­tikára, önálló műsorok, rovatok kiötlésére, műsorvezetésre. Személyükben értő nézőt nevelt ez a tantárgy.

Nem utolsósorban pedig, mert keveseknek adott a le­hetőség, hogy az egyetem elvégzése után, anyagi források nélkül, dokumen­tum­filmesként dolgozzon, vagy kisjátékfilmeket forgasson, ezért a tévés alapismereteknek köszönhetően, megnyílhatott számukra a legkézenfekvőbb munkahely a tévé­stúdiókban. Ott pedig eldönthetik, hogy milyen kompromisszumokra hajlandóak.