Kedvezőtlen helyzeteket, negatív tapasztalatokat csak úgy lehet az ellenkezőjükre fordítani, ha szeretettel és elfogadással közeledünk a környezetünkben élőkhöz – ebben hisz a december 1-je alkalmából megszólaltatott Anna Maria Popa, akivel hosszan egyeztettük a beszélgetés nyelvét, de végül ő „nyert”, így az interjú magyarul készült el. A sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház igazgatójával egy tavalyi konfliktusból indultunk ki, azonban mindig a szeretetnél, elfogadásnál lyukadtunk ki. A gondolatsor végén nemzettársainak – magyaroknak és románoknak – Anna Maria „házi feladatot” is adott a következő száz évre.

Kereken egy év telt el azóta, hogy Székely Csaba Nem éppen 1918 című drámájának centenáriumi bemutatóját nacionalista flash mob zavarta meg a színházatok előterében, kisebb riadalmat okozva. Hogyan sikerült lecsillapítanod a kedélyeket és milyen további visszhangja volt ennek az akciónak?

Nem hiszem, hogy bármit is csillapítani kellett ott, inkább az idő múlására bíztuk a dolgot. A december 1-jei akciót követően voltak még hasonló, ám kisebb méretű protesztek: január 24-én, a román fejedelemségek egyesülésének ünnepén is énekeltek nálunk még egy kört ugyanazok… Azután lenyugodtak a dolgok. Visszhangja azonban még mindig van: Sepsiszentgyörgyön még mindig akadnak nézők, akik azt mondják, hogy nagyon szeretik a színházat, de azt az előadást kifejezetten nem akarják látni. Ez mindig személyes választás kérdése.

A mi szempontunkból, és ez alatt a színház közösségét értem, az előadás nagyon sikeres, hiszen folyamatosan teltházzal játsszuk. Nagyon büszke vagyok a kollégáimra és magára a produkcióra is, hiszen nagyon értékes, értelmes és humoros előadás. Amúgy meg azt gondolom, hogy nem lehet egy színházi előadásról úgy beszélni, hogy még csak meg sem nézzük. Én bármilyen kritikát el tudok fogadni, de az a minimális jóérzéshez hozzátartozik bármilyen párbeszédben, hogy a felek tudják, hogy miről is beszélgetnek. Mert ha csupán elképzeljük, hogy mi is lehet abban a produkcióban, és azt hangoztatjuk, hogy nem is akarjuk látni, ez a beszélgetésnek egy olyan szintje, ahová én nem tudok lealacsonyodni. Mindentől eltekintve az előadást játsszuk és  játszani fogjuk továbbra is, mert sikere van.

Azonban ahhoz, hogy mindenki érezze a törődést és vége legyen a haragnak, az idén úgy próbáltam megszervezni a december 1-jei műsort, hogy többek kedvére legyen, elégedett legyen a közönség: Ion Caramitru népszerű színészt, bukaresti színházigazgatót hívtam meg egy Eminescu-versösszeállítással.

Sepsiszentgyörgyön egy eléggé sajátságos társadalmi, politikai és kulturális kontextusban találja magát a román színház, így általánosságban is kézenfekvő a kérdés: hogyan jelenik meg az etnikai kérdés a műsorpolitikátokban? Éreztek-e például többletfelelősséget azért, hogy a román és magyar közösség közeledjen egymáshoz?

Nekünk nagyon nagy pluszfelelősségünk van, és ebben az is számít, hogy itt nem is két, hanem három vagy ennél is több etnikai közösségről beszélünk. A műsorpolitikánkban próbáljuk pontosan meghatározni: melyek azok a produkciók, amelyek a román közönségnek szólnak, de emellett érdekesek a magyar közönségnek is, amely színházunk látogatóinak szinte felét teszi ki. Ezért megpróbálunk feliratozást használni szinte minden előadáson vagy olyan típusú előadásokat létrehozni, amelyeket a magyar fiatalok is szeretnek, és amelyek fontosak és értékesek lehetnek abban a tekintetben is, hogy román nyelvet halljanak.

Mindemellett ugye ott van a roma közösség is, amely a Radu Afrim által rendezett Krumplik és emberek című előadás óta, és főleg a produkció hangulatának köszönhetően kezdett színházba járni, részt venni az előadásainkon, ami számomra nagyon nagy öröm. Ráadásul, bizonyítéka annak is, hogy még mindig van egy-egy olyan közönségréteg, amelyet még nem értünk el, szólítottunk meg, és aminek bevonzásán még dolgoznunk kell.

Kifejezetten örülök, hogy említetted a Krumplik és emberek című előadásotokat, amely egy másik nagy élményem volt a színházatokban. De itt most hadd kérdezzem meg ennek kapcsán: a kisebbségben lévő színházak mindig érzékenyebbek a kisebbségi kérdésekre? Mert Sepsiszentgyörgyön ugye, a román lakosság számaránya szempontjából a román színház kisebbséginek tekinthető…

Ez egy eléggé érdekes és furcsa kérdés… Én is azt gondolom, hogy ha valaki egyszer átélt egy bizonyos negatív helyzetet vagy élményt, amely fájdalmat okozott neki, akkor abból rengeteget kellene tanulnia és a környezetében lévő embereket megértéssel és szeretettel kellene megközelítenie, mert csak így tudunk fejlődni, előre lépni.

De nem tudom, hogy mindig érzékenyebb-e a kisebbségi a másik kisebbségi gondjaira, hiszen, ha a politikát nézem, akkor bizony kétségeim támadnak. De mivel mi kultúrában tevékenykedünk, ennek az egésznek a politikai része nem tartozik hozzánk, a színházon belül pedig próbálunk megtenni mindent, hogy segítsük a közösséget.

Mi tulajdonképpen nem csak a sepsiszentgyörgyieknek próbálunk megfelelni és kedvükre lenni, hiszen román színházként Kovászna és Hargita megyét is le kell fednünk, mert nincs más román nyelvű színház. A felelősségünk is ennyivel nagyobb: megpróbáljuk elérni és megszólítani a csíkszeredai, székelyudvarhelyi, gyergyószentmiklósi és maroshévízi román közönséget is. Legalább egyszer-kétszer havonta, netán kéthavonta megpróbálunk egy kiszállást ezeken a településeken is megszervezni, hogy ott is láthassanak, hallhassanak román nyelvű előadásokat.

Említetted, hogy Székely Csaba drámájának témájához vegyesen közeledtek. Vannak-e még olyan témák, amelyeknek bemutatásakor falba ütköztök, vagy amire azt mondjátok, hogy „na, akkor még dolgoznunk kell, hogy ezt elfogadják”?

A sepsiszentgyörgyi közönség egy nagyon matúr és értő közönség, amit a Tamási Áron Színháznak is köszönhetünk, amely nemrég ünnepelte fennállása 70. évfordulóját. El kell mondanom, hogy nagyon meglátszik a közönségen ez a hét évtizedes színházközelség és színháztörténet, és ezzel is magyarázom azt, hogy nem volt még olyan témánk, amit a közönség valamilyen szinten ne tudott volna elfogadni. Valósággal látom a nézők szemében, hogy értik és értelmesen közelítik meg a produkciókat, nekünk is feltesznek kérdéseket és maguknak is megfogalmaznak dilemmákat. Ezért azt kell mondanom: én még olyan témát nem találtam, amelyet ne tudtam volna legalább letesztelni a sepsiszentgyörgyi közönségen.

Nagyon sokan hangsúlyozták azok közül is, akik meghívott előadással jöttek hozzánk, hogy a sepsiszentgyörgyi egy nem tipikus, értő közönség, amelynek érdemes előadást hozni.

A kultúra kiváló eszköz arra, hogy a közösségeket összehozza, de gyakorta kérdezem magamtól is: vajon mekkora „lefödése”, ereje vagy hatékonysága lehet? Végül is közelednek-e a közösségek a kultúra, a színházművészet által, vagy csak eljátszadozunk ennek gondolatával?

A kultúra – ahogy az élet, a politika vagy bármi más – emberi kapcsolatokról szól, ezeken múlik. Tehát minden attól függ, hogy az emberek mennyire érzik át a problémákat, mennyire tudják ezeket személyes életük részévé tenni vagy mennyire érzik fontosnak. Ha olyan emberekkel dolgozunk, akik értik, hogy minden téren szívvel-lélekkel ott kell lennünk ahhoz, hogy eredményeket érhessünk el, akkor a dolgok egyre könnyebben összeállnak.

Mi rengeteg pályázatot írunk, az Országos Kulturális Alaptól (AFCN) az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) vagy más intézményekig, turnéinknak pedig mindig van egy társadalmi komponense. Számomra nagyon fontos az, hogy a színházunk próbáljon példaképként működni, és úgy gondolom, hogy a mellettem dolgozóknak is nagyon számít, ha látják, hogy én mindent beleadok egy-egy tervünkbe, projektünkbe, mert akkor ők is megpróbálnak hasonló energiákat fektetni bele.

Visszatérnék egy gondolat erejéig a Krumplik és emberek című előadásunkra, amellyel hat roma közösségben jártunk a turnénk alkalmával, és minden városban, ahol megfordultunk, személyesen leültem a vezetőséggel, elbeszélgettem a helyi roma közösség elnökével. Rengeteg olyan gonddal szembesültünk, amelyre más lehetőség nem lett volna, hogy valamiféle megoldást nyerjen. Nem is beszéltek volna erről az emberek. Mi pedig kis színházként olyan eredményeket értünk el, amelyeket lehet, hogy a városok vezetőségei éveken keresztül próbáltak volna elérni.

Én azzal is nagyon elégedett vagyok, hogy évről évre egyre több nézőnk van, egyre több ember segít nekünk abban, hogy még inkább jelen legyünk a közösség életében.

Igen, ennek pedig számtalan formája van. Az egyik talán az a nagyon szép kezdeményezésetek, amelynek következtében egy, a színház mellett lévő furgon könyvtárként szolgál. Ott román nyelvű könyveket lapozhat fel bárki. Mennyire népszerű ez a projektetek a fiatalok körében?

Nem csak fiatalok látogatják, vannak idősebbek is, akik főleg a nyári időszakban nagyon lelkesen foglalták el a színház melletti teraszt. Szépen elvoltak és olvasgattak. A könyvtár állománya elég jelentős, hiszen most már több ezer könyvet kínálunk az olvasóknak.

De amit itt fontos elmondanom, az az, hogy a Kovászna Megyei Könyvtárban is van lehetőség román könyveket olvasni, ezért a kisbuszba mi úgy próbáltuk összeválogatni az olvasmányokat, hogy ott főként a legújabb kiadványokat, illetve színházhoz kötődő könyveket kínáljunk, és van egy eléggé komoly, gyermekeknek való mesekollekciónk is. Tehát úgy próbáltuk alakítani ezt az állományt, hogy legyenek olyan érdekességek, amelyeket máshol talán nem találnak meg az olvasók, és azt is figyelembe vettük, hogy a könyvtárunk olvasói legnagyobbrészt a közönségünk soraiból kerülnek ki. A kölcsönzés legegyszerűbb formája is az, hogy amikor jön az ember előadásra, kiveszi a könyvet, és akkor hozza vissza, amikor ismét színházba jön. Ez így szokott működni…

Ne feledjük el, hogy mi december 1-je táján beszélgetünk, és ahogy ismerlek, lehet már neked egy hosszú-hosszú listád azokkal a nagyon sürgős tennivalókkal, elintéznivalókkal, amelyeket annak a két közösségnek – a románnak és a magyarnak – szántál, amelyhez tartozol. Elárulnád, hogy mi van ennek a listának a legelején, amely egy jobb, békésebb viszonyhoz vezetne?

Én mindent a kölcsönös tisztelethez kapcsolok, mert a világon minden oda vezethető vissza. Ezért is mondom azt, hogy mindenkinek tisztelettel, jóérzéssel és megértéssel kellene közelednie a mellette élő emberhez. Ha ez így történne, nagyon sok minden másképp lehetne, mehetne a kedvező irányba.

Számtalan dologban igaza van mindkét tábornak, ezért, ha az ember mindkettőnek része, nehezen tud csak az egyik, vagy csak a másik mellé szegődni, azt pártolni.

A magam részéről mindig próbálok megértéssel közeledni a közösségeimhez, így minden problémára azt találom a legjobb megoldásnak, ha az emberek asztal mellé ülnek. Úgy próbálják ezeket megoldani, hogy tisztességgel, az igazságot keresve a másik szemébe néznek.