Akik hetven évvel ezelőtt gyermekként érkeztek a Puck Bábszínházba, hogy az „életre kelő tárgyak” csodájára járjanak, ma unokáikkal látogatnak vissza – mesélte Varga Ibolya, a bábszínház magyar társulatának vezetője, aki úgy gondolja, a 70. évforduló kapcsán a közönség előtt illendő tisztelegni, hiszen „generációk nőttek fel a bábszínházban, idő- és térbeli folytonosság rejtőzik a kicsi helyiségben”.

Bár a közönséget a mesékre éhező gyermekek alkotják, mindig ott áll mögöttük egy felnőtt, aki elkíséri őket az előadásokra, így egyszerre több korosztályt szólíthatnak meg – derült ki a társulatvezetővel folytatott beszélgetésünkből. Kiemelte, az apróságok minden mesére nyitottak, nincsenek elvárásaik, de szívesebben járnak olyan előadásokra, amelyeknek a címe ismerősen cseng.

Mivel igyekeznek a közönség kedvében járni, általában magyar és európai népmesékkel, valamint klasszikus mesékkel – a Grimm-fivérek és Hans Christian Andersen feldolgozásaival – tarkítják felhozatalukat, de nem zárkóznak el a kortárs írók műveitől sem, hiszen évtizedek óta hagyomány és ezzel együtt a legnagyobb kihívás is a friss, újabb és izgalmasabb kortárs gyermekirodalmi művek színpadra vitele – számolt be Varga Ibolya. Hozzátette, a bábszínház szeret kísérletezni, hiszen minden tárgyban ott rejlik az életre keltés lehetősége.

Nevelnek, idomulnak, életre keltenek – a bábszínészek nem csak előadók

A Puck Bábszínház 70. születésnapját méltóképpen ünnepelték: a Tornyocska című előadást vitték színpadra, amelyet először 1988-ban mutattak be – az évfordulón immár a hatodik változatát tekinthette meg a gyermekközönség. A Tornyocska amellett, hogy az ünneplés megteremtésére szolgált, több célt teljesített: az óvodáskorú gyermekeknek a legfiatalabb színészek játszották el, akiknek ennélfogva a nevelés, a bizalomépítés és a színház megszerettetése is feladatukká vált.

A társulatvezető mindezt azzal magyarázta, hogy a Tornyocska előkészületei és bemutatása során a pályakezdő megtanulja, hogyan kell a gyermekekkel bánni, és rájön arra, miként nyerheti el a kicsik bizalmát. A gyermek pedig – azáltal, hogy szeretetközeget, biztonságot és önfeledt játékot biztosítanak számára – megteszi az első lépést a színház felé. Mindeközben a bábszínész lassacskán megismerteti a csemetékkel az elsötétedő termet, hiszen fokozatosan sötétítik el egyes jeleneteknél a színteret, ügyelve arra, hogy a páréves kisközönséget ne ijesszék meg. „Gyakori, hogy azok a gyermekek, akik nincsenek hozzászoktatva a sötéthez, megijednek a hirtelen lámpaoltástól, ahogyan a nagy, groteszk lényekként megjelenő bábuktól is” – világosított fel Varga Ibolya. Ezek elfogadtatása hatalmas feladat, hiszen a valamikori bábosok nem a színi főiskoláról kerültek a bábszínház társulatába, legtöbbjük képzőművész volt, de akadtak közöttük tanárok, filológusok, jogászok is.

A nevelés, szórakoztatás és értékközvetítés mellett a bábszínésznek meg kell találnia az utat a bábuhoz, életre kell azt kelteni, hiteles hangon megszólaltatni. „Érdekes szimbiózis: egy ideig keresik egymást, közelednek egymás felé” – ismertette a „mágikus folyamatot” a társulatvezető, aki arra is magyarázatot adott, hogy voltaképpen ebben a „bábos-báb együttélésben” lelhető fel a drámai színház és a bábszínház közötti különbség.

A bábosok más szemszögből nézik a színházat: a bábu nézőpontjából közelítenek a történések felé, a bábu pedig eleve műalkotás. Hiszen a szereplő nem a színész testén keresztül jelenítődik meg, hanem a bábun keresztül. Ezért fontos a képzőművész a bábszínházban: karakterrel, gondolatokkal és tulajdonságokkal ruházza fel a bábut – vélekedett a társulatvezető.

„Ha az ember ebbe a műfajba beleszeret, nagyon nehezen engedi el”

Jakab Ildikó, a Tornyocska rendezője 1968-ban csatlakozott a kolozsvári Puck Bábszínház magyar társulatához. A bábszínészi életről úgy vélekedett, „maga a csoda, hiszen a játék magával ragadja az embert”. Hozzátette, a drámai színházban előfordulhat, hogy egy évig annyi a feladata a színésznek, hogy előadásonként néhányszor besétál egy tálcával, és ebbe „bele lehet őrülni, nem úgy, mint a bábszínművészi feladatokba, ahol színdarabonként akár öt szerepet is kaphat a színész, és legalább öt hangon kell megszólalnia”.

Kiemelte, azok az apróságok, akiknek otthon még elmesélik, felolvassák a „csodákat”, át tudják élni az előadást, és közben észrevétlenül közelednek a színház felé. Az első Tornyocska című előadás is ennek okán született meg: renoválták a színházat, de a társulatnak csak „őrülten nagy előadásai voltak, hatalmas díszletekkel”, így nem maradt hely a bemutatásra. Ezért aztán ő maga rendezett egy olyan előadást, amelyet óvodákba is el lehetett vinni: „volt ez az orosz, szörnyű szövegű Tornyocska, valahogy a kezembe került. Új darabot írtunk belőle”. Az előadás azóta is folyamatosan frissül az újabb generációk érkezésével – emlékezett vissza Jakab Ildikó.

Az időről időre készülő újabb változatokkal, és a fiatalok munkájával elégedett: „nagyon tehetségesek, nagyon komolyan dolgoznak, és azzal a kevés színpadi próbával varázslatot teremtenek”.

A kezdetek: Ludas Matyi és az osztályharc

„Hetven év nagy idő, most éppen visszatekintünk” – nosztalgiázott a társulatvezető. Elmesélte, annak idején kormányrendelettel hozták létre az intézményt, és szovjet mintára alkották meg. Országszerte körülbelül húsz hasonlót alapítottak, magyar nyelvű társulattal azonban csak a marosvásárhelyi, a nagyváradi és a kolozsvári bábszínház rendelkezett.

Kulturális intézményként alapvetően az volt a célja, hogy a gyermekeknek a korszellemnek megfelelő kultúrát szolgáltassa, éppen ezért a népmesék kerültek előtérbe, legfőképpen azok, amelyek az osztályharc köré éleződtek – ismertette a kommunista időkbe gyökerező történetüket. Kifejtette, a Puck Bábszínház indulásakor alapszituációként a mesehősök a kizsákmányoló osztállyal kerültek szembe, ezért szerették nagyon Ludas Matyit és azokat a népi mesehősöket, akik fellázadtak és a gazdagokat megleckéztették.

Jól működő intézményrendszer volt, az állami költségvetés révén 12 magyar és 12 román bábművész tevékenykedett a társulatokban, a személyzet nagy létszáma pedig biztonságossá tette a működést. Szobrászok, festők, díszlettervezők, lakatosok, asztalosok, varrónők és adminisztratív személyzet is munkálkodott az intézményben, de a „zord idők eljövetelével, a ’80-as években koplalásig csupaszított szegénység szakadt az országra”, amely a bábszínház életében is szűk esztendőket eredményezett: a megüresedett állásokat befagyasztották, a műhely összezsugorodott – írta körül a Puck Bábszínház történetét Varga Ibolya.

„Mintha folyamatosan csak szépeket álmodnánk, szomorúság nélkül”

Szakács Kincső, az intézmény irodalmi titkára a kis létszámú társulatról úgy vélekedett, gyakran előnyükre van, hiszen könnyebb átlátni, hogy ki mivel foglalkozik, kinek van szüksége segítségre, és milyen dokumentumokat kell kiállítani ahhoz, hogy a leghamarabb megvalósuljon egy-egy elképzelés. A színészek főleg a gyermekek neveléséért felelnek, amely megvalósulhat bábjáték, versfelolvasás vagy kézműves műhely formájában. Mindenki más abban segít, hogy minél gördülékenyebben sikerüljön a feladatokat elvégezni – avatott be a háttérmunkálatokba.

Elmondta, az ő feladata valahol félúton van az adminisztratív és művészi működés között. Tapasztalatai szerint hálás feladat bábszínházat csinálni: „gyerekekkel foglalkozni alapból szép dolog, mintha folyamatosan csak szépeket álmodnánk szomorúság nélkül”. Hozzátette, ez a „könnyed játékosság” a színészektől az irodai és technikai munkatársakig mindenkit jellemez, a gyerekek pedig megérzik ezt. „Szeretem azt hinni, hogy a mi hozzáállásunk is hozzájárul ahhoz, hogy az előadások végén teljesen elvarázsolva jöjjenek ki a nézőtérről” – hangsúlyozta.

Megtudtuk tőle, minden alkalommal nyitottak az apróságok: ha a színészek a véleményüket kérik, kórusban kiáltják, ha pedig a történet főhőse veszélybe kerül, habozás nélkül árulják el neki, hol rejtőzik a gonosz.

„Ha felnőttesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, mindenhol vannak nehézségek. De hallottam egy szimpatikus mondatot, amit gyakran próbálok hasznosítani: nem problémáink vannak, hanem megoldásaink. A szűkös tér például – az összes váratlan vagy ismert nehézséggel együtt – edzésben tartja a kreativitásunkat” – összegezte Szakács Kincső.