Színház az egész (kém)világ - dél-koreai rendezőtehetség adaptálta Le Carré regényét
Ez a sorozat nem a hagyományos gyorsvágású kémakció, sokkal inkább a lassan szivárgó cselekmény türelemre intő modorában a kettős élet átjárhatóságának, illetve a két élet eggyé olvasztási lehetőségének sebészi pontosságú természetrajza.
Rég tudjuk, hogy a hidegháború legjobb kémtörténetírója John Le Carré, és a leginkább szemrevaló kémfilm-adaptációk is az ő regényeiből születnek. Ha pedig kémekről van szó, rögvest az is egyértelmű, bár nem mindig tudatosítjuk – viszont Le Carrénál ez messze fontosabb minden szövegbravúrnál vagy akciósított fordulatnál –, hogy a kémek szerepet játszanak, életük egy állandó színészi feladat, aminek hitelességén, sikerén vagy kudarcán ál vagy bukik rendszerint a küldetésük. A kis doboslányban (The Little Drummer Girl, regény, 1983) ez a szempont maximális értelmezési keretet kap annyiban, amennyiben a történet főhőse valóban egy színész, akit a Moszad terrorelhárító különítménye egy egészen különleges és veszélyes feladattal bíz meg.A színjátszás és a terror irodalmi összekapcsolása nem meglepően napjaink egyik nagy rendezőtehetségét, a dél-koreai Park Chan-wook-ot (Oldboy, A szolgálólány) ragadta meg 2018-ban, és egy hatrészes, hatórás rövid sorozat leforgatására sarkallta olyan ritka nézői kényeztetésben, hogy a dél-koreai rendező mind a hat epizód rendezését magára vállalta, s az eredmény egyike az értékesebb sorozatoknak a piacon, jóllehet mindmáig viszonylag ismeretlen az európai közönség számára. Park nem kisebb színészekre osztotta a főbb szerepeket, mint a saját korosztályukban magasan csillogó Michael Shannonra és Alexander Skarsgårdra, a „kis doboslány” szerepében pedig az azóta nagyon felkapott Florence Pugh tündököl. Ilyen szereposztásban, ilyen rendezővel, és a szinte tékozlóan színesre keretezett 70-es évek tárgy- és berendezéspompájában az átlagnéző roppant nagy izgalomra számíthat, ám rövid úton csalódnia kell. Ez a sorozat nem a hagyományos gyorsvágású kémakció, sokkal inkább a lassan szivárgó cselekmény türelemre intő modorában a kettős élet átjárhatóságának, illetve a két élet eggyé olvasztási lehetőségének sebészi pontosságú természetrajza.Charlie (Pugh) egy egészen apró angol színház inkább jelentéktelen, mint kiváló színésze, enyhén radikális baloldali nézetekkel. Michael Kurtz (Shannon) a Moszad egyik terrorelhárító különítményének feje, és egy igen veszélyes csőbombázó palesztin terrorista nyomában liheg. Amikor az illető egy izraeli diplomata kisfiát öli meg az apunak hátrahagyott bombával, Kurtz úgy dönt, ideje beépíteni valakit a palesztin terrorsejtbe, aki semmi szín alatt nem köthető a Moszadhoz, és erre Charlie-t szemeli ki, akinek elcsábítására az igencsak titokzatos Gadi Becker-t (Skarsgård) küldi. Időközben a bombázó fivérét sikerül a Moszadnak kézre keríteni, és innen Gadi szerepe rávenni Charlie-t a szerepre, Charlie szerepe a minden gyanú felett álló beépülés a fivér barátnőjének szerepében, Kurtz szerepe pedig a terrorsejt szétverése. Mindenkinek szerepe van, és hát ez lenne a kémélet lényege, csak hát mindez korántsem megy olyan egyszerűen. Tovább a cselekményt nem firtatjuk, helyette lássuk, mit kezdett mindezzel Park, illetve Le Carré és Park együtt hogyan kapcsolják össze oda-vissza a színjátszást a kémséggel.A hat órából az első hármat hőseink Charlie kiképzésével töltik valahol Athénban, míg a fivért a müncheni olimpiafaluban (az 1972-es túszdráma helyszínén) gyomrozza a Moszad oly módon, hogy valami egész más valóságról próbálják meggyőzni (ebben is visszaköszön a színjáték=alternatív valóság motívum). Charlie viszont mélyen bele kell bújjon egy kitalált, de a természetükből fakadóan gyanakvókat (robbantgató terroristákat) meggyőző személy bőrébe, így napjait egy állandósuló konstruált valóságban tölti. Ízeket, szagokat, érintéseket és érzelmeket kell memorizálnia, magává tennie, gyakorlatilag hivatása járatik csúcsra, és elkerülhetetlenül elvész benne, a valóság helyettesítése jóformán tökéletesen létrejön, olyannyira, hogy megbízóinak is meginog benne a bizalma. Park itt tobzódik, a szubjektivitás keretezéssel, kamerával és montázzsal elérhető összes játékát megvillantja, egészen intim kapcsolatot hoz létre a kép és a befogadó között, majd lassan szivárogtatva a nézőt is megtéveszti, sikamlós talajra vezet, számunkra is megbízhatatlanná válik a kezdetben ellenszegülő, majd elfogadó, végül kiismerhetetlenre váltó Charlie. A történetnek ezen a pontján újabb konfliktus bontakozik ki, és hozzá a kémtörténetekből ismerős izgalom is fokozódik. Bámulatos az a forgatókönyvi megoldás is, ahogyan a szerep végével mindannyian kirázódunk ebből az erős karjával mindent összeölelő, a tévéüveg mindkét oldalán ható azonosulásból.
A kis doboslányt George Roy Hill adaptálta játékfilmre rögtön még 1984-ben, ám Park hatórás változata messze túltesz rajta mind a regény lényegének megragadásában a színészet és a kémattitűd átjárhatóságáról, mind a tekervényesen sodort kétségeket és a pontosan koreografált akciójeleneteket illetően, viszont Mission Impossible-rajongóknak nem ajánlott.
- 33744 órája
NBA: Stephen Curryt nézni egy sima edzésen is élmény (VIDEÓ) - 33746 órája
Kiváltságokkal jár majd a koronavírus elleni oltás beadatása? - 33746 órája
Férfi kézi BL: vesztes finálék után végre győzni szeretne a Telekom Veszprém - 33747 órája
Megkéselte a szomszédja, mert túl hangosan horkolt - 33749 órája
Ilyen igazolást kapunk a koronavírus elleni oltás után - 33749 órája
„Imádkozz, és törekedj a jóságra” – így nevelte fel hét gyermekét a 101 éves, székelyföldi Marcsa néni