Senki nem mondhatja, hogy Szabó István talán utolsó filmje ne lenne meglepő. Az Oscar-díjas rendezőnek 82 éves korára jött meg a humora, emellett kedvet kapott ahhoz, hogy a korábbiaknál nyíltabban beszéljen az ügynökmúltjáról, rendezői zsenije viszont a Zárójelentésben felismerhetetlen.

Meglepő az is, hogy Szabó kifejezetten dühös, közérzeti filmet forgatott. A Zárójelentésben kórházi leépítés miatt veszti el munkáját Stephanus kardiológus, aki édesanyja hívására vidékre megy, és falujában a magyar társadalom számos nyavalyájával szembesül: az elszegényedő és a benne dolgozókat bedaráló egészségüggyel, látszólag a települést fejlesztő, de valójában hatalmaskodó kiskirályokkal, álszentséggel, álhírterjesztéssel, ellenségképzéssel, karaktergyilkossággal, s a többivel. Van valami mérhetetlen szomorú a Zárójelentésben, és még csak nem is feltétlenül a látlelet, amit Magyarországról kiállít a film, hanem az, hogy ezt épp a 82 éves Szabó István teszi. És más nem.Az elmúlt évtizedben, ha nem is kopott ki teljesen, de háttérbe szorult a magyar film egyik legfontosabb hagyománya, az értelmiségi reflexió arra, hogyan élünk itt és most. A Zárójelentés abból nyeri az érzelmi erejét, hogy filmrendezők manapság olyan ritkán akarnak vagy mernek foglalkozni a mindennapi beszélgetéseinket átszövő témákkal, mint amilyen mondjuk az egészségügy, hogy elsőre még az is mellékesnek tűnik, mit is mond róla Szabó, mert szíven üt az, hogy végre a mindennapi problémáinkat, életünket látjuk a vásznon. Aztán persze kitűnik, hogy talán mégsem Szabó István az, aki igazán sokatmondó filmet tudna rendezni a 2010-es évek Magyarországáról (azt megcsinálta Hajdu Szabolcs az Ernelláék Farkaséknál és Kocsis Ágnes a még be nem mutatott, Éden című filmjével), mert az idős rendező mintha nyugati úriemberként csodálkozna rá a problémákra: az EU-s pénzek félrekezelésére, az egészségügyi ellátás hiányosságaira, vagy arra az urambátyámos, korrupt hatalmi kapcsolatrendszerre, amelynek a Rokonokkal már egy egész filmet szentelt, s emiatt úgy érezzük, a visszásságok felett érzett düh és keserűség végig valahol a felszínen marad. Ott, ahol ledöbbenünk azon, hogy nem ér ki a mentő időben vidéken, vagy frusztrált, fáradt orvosok várják a beteget az ügyeletben. A kiindulópont jó, de innen még messzire kéne rugaszkodni. Olvasd tovább a Filmtetten!