1992 óta szervezi meg a Szabédi Napokat Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. Az idei kiadása az emlékünnepségnek online történt. Széman Emese Rózsa nyelvész, egyetemi tanár, a Szabédi Emlékház mostani vezetője elődje, Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténész segítségével elevenítette fel a huszadik század egyik legtragikusabb erdélyi alkotójának az alakját.

A beszélgetők a Szabédi Napok indulásáról is megemlékeztek, az első évekről, amikor a rendezvény fő mozgatóembere Kántor Lajos irodalomtörténész volt, aki szívügyének tekintette a Szabédi-kultusz ápolását. Mindegyik kiadása a rendezvénynek újabb és újabb alkalmat kínált arra, hogy különböző nézőpontok, diszciplínák irányából közelítsenek a korszak és a Szabédi László iránt érdeklődő kutatók ahhoz, amit ez a korszak jelentett – hangsúlyozta Bartha Katalin Ágnes, aki éveken keresztül, a Szabédi Ház akkori gondnokaként, főszervezőként vett részt ezeknek az eseményeknek a megrendezésében. Az emléknapoknak mindig fontos momentuma volt a Szabédi sír meglátogatása a kolozsvári Házsongárdi temetőben, illetve a Szabédra való kirándulás.

Széman Emese Rózsa fölhívta a figyelmet arra, hogy az alkotó valódi neve Székely László volt, és Sáromberkén született 1907. május 7-én, és 1959. április 18-án hunyt el Kolozsváron, és megkérte Bartha Katalin Ágnest, hogy avassa be a nézőket a névváltoztatás történetébe. A válaszból kiderült, hogy az édesapa alkalmazása miatt – aki állomásfőnök volt, és ennek következtében a család oda követte, ahova a kinevezése szólt – a költő születésekor épp Sáromberkén laktak. Szabédinak a sáromberki emlékei közé tartozik az is, hogy ő az ottani síneken tanult meg járni (fájdalmas visszakapcsolás: talán épp ezért választja élete végén is a vonat általi halált, mert olyan otthonos számára minden, ami a sínekhez kapcsolódik).

Négy éves sáromberki tartózkodás után a család Zernyestre költözött, ez az első alkalom, amikor – még gyermekfejjel – Székely László egy multietnikus közegbe került. A magyar mellett szász és román szót is hallott, itt kezdte el iskoláit is, itt nyílott ki az intellektusa, itt vált érdeklődővé a világ felé, itt erősödött fel az otthontalanság érzése is, és itt tudatosult benne, hogy az ő otthona ott volna, ahonnan szülei származnak. Ezért van az, hogy bár érett ember volt már amikor Szabédon járt, ezt a falut tekintette egész életében igazi otthonának. Ebben nagy szerepe volt a családjának is, mert bár településről településre vetette őket a sors, mindig megmaradt az otthonhoz való ragaszkodás. Még akkor is, amikor már Kolozsvárra kerülnek, a Lázár utcai házba, amely megmaradt Szabédi László otthonának, és ahol most is működik a költő emlékét ápoló emlékház, illetve ahol az EMKE székhelye található.

A beszélgetők a továbbiakban a sínek világának a jelentőségére is kitértek, ugyanis szimbólumrendszerré vált ez Szabédi László költészetében, univerzummá, amely sokfelé elvezet, kihívásokat tartogat, meglepetéseket, de ugyanakkor a költő rábízza az életét ezekre az acélutakra, és engedi magát vezetni általuk. Ennek a sokrétű szimbolisztikának számtalan jelét találja meg az olvasó Szabédi László költészetében, amely annak ellenére, hogy kortársai, többek között Babits Mihály, magasra értékelték, mégsem jutott teljesen célba. Kevesen ismerik, kevesen olvassák mind a mai napig a Szabédi-lírát, és sokkal inkább az egyetemért életét áldozó értelmiségiként él a köztudatban.

Miközben Szabédi sokkal több ennél – hívta fel a figyelmet a teljes életműre Széman Emese Rózsa – hiszen Szabédinak nemcsak egyetemi tanári munkássága és költészete kiemelkedő, hanem nyelvészeti kutatásai is, nem beszélve arról, hogy az alkotó kipróbálta tehetségét az epika és a dráma területén is. Azonban – ahogy kutatói is megállapítják – mintha nem találta volna meg magát egyik területen sem. Az otthontalanság érzése tehát ilyen szinten is értelmezhető a Szabédi életmű kapcsán – állapították meg a beszélgetők, és fölhívták a figyelmet arra, hogy ez az állandó keresés, a megállapodásnak a délibábja ott kísért már a Szabédi korai munkáiban is.

„Legenda volt már életében is, és közvetlenül a Babeş-Bolyai Egyetem egyesítése elleni tiltakozás tragikus formáját választó öngyilkossága után még inkább az lett. Szabédi a nagy otthontalanok egyike. Nagyon nagy koponya, pengeész, nagyszerű tanár, kora kitűnő nyelvésze. Korai zsengék után a népies hangon át eljut a vállalásos, hithű kommunista költészetig. Közben meg, micsoda megelőzöttség (gondoljunk csak napjaink divatos verses regényeire, verses novelláira), figyelemre méltó versnovellát vet papírra (Kelen Péter), drámai költeménye pedig (Delia) igazi görögös zamatú csemege az olvasónak; de mintha nem találná magát egyik műfajban sem igazából. Nála alig van könnyed játszadozás, amikor félre tudja tenni dühödt elszántságát. Indulatával kősziklákat lehetne görgetni sokszor, haragja, mennydörgéses villámlása önnön bűnhődésévé is válik. Azonban verseiben, főként az életmű közepén születettekben, benne van a nagy költészet” – idézte a beszélgetés során Fekete Vince költő méltatását Széman Emese Rózsa.

Bartha Katalin Ágnes beszámolt arról, hogy a Szabédi emlékházban őriznek többek között egy olyan füzetecskét is, amely a költőnek „az első, gyöngybetűkkel írt zsengéit” tartalmazza. Az irodalomtörténész szerint ez a füzet egyfajta verses naplóként is értelmezhető, hiszen kronologikus sorrendben, letisztázva olvashatók azok a versek, amelyeket a fiatal Szabédi 14 éves kora óta írogatott.

Ezekben már megjelennek azok a gondolatok, amelyek végigkövetik az alkotót: a magány, az otthonkeresés, az egyedüllét, és természetesen a vonatok. A kutató annak is utánajárt, hogy ezekből a zsengékből mi az, amit a költő később, amikor már a nyilvánosság előtt is megmutatkozott, bevállalt és megmutatott az olvasóközönségének is. Kiderült, hogy az első fórum, ahol publikált, az Unitárius Kollégiumnak a Remény című folyóirata volt, amelynek szerkesztésében végig részt vett.

Ugyanakkor – világítottak rá a beszélgetők – a családi hagyományok is fontosak voltak, mert a nagyapa és édesapa is alkalmi verselőkként befolyásolták a fiatal Szabédi ízlésvilágát, világnézetét, sőt mi több, a családi hagyományban megőrződött az a momentum, amikor a nagyapát, az unitárius pap-költő Rédiger Gézát maga Petőfi homlokon csókolta, és ezáltal szimbolikusan befogadta az ihletett lírikusok kasztjába. Ez a nagyon erős családi hagyomány abban is megmutatkozott, hogy nemcsak Szabédi írt verseket a családban, hanem bátyja és három lánytestvére is. Tehát egy olyan családról van szó, amelyben az írott szót, a költészetet nagy becsben tartották – vonták le a következtetést a Szabédira emlékező kutatók, Széman Emese Rózsa és Bartha Katalin Ágnes.

A beszélgetés végén, amely a költő-nyelvész-pedagógus munkásságát elevenítette fel, a résztvevők néhány Szabédi vers előadását hallgathatták meg Széman Emese Rózsa, Tamás Csilla és Tamás Lehel előadásában.