Életének 85-ik évében november 27-én, pénteken elhunyt Terényi Ede marosvásárhelyi születésű zeneszerző, zenetudós.

Terényi Ede Marosvásárhelyen (Románia) született 1935. március 12-én. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, ahol zeneszerzést, zongorát tanult. A Bolyai Farkas Elméleti Középiskolában érettségizett (1952), majd a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zeneszerzési tanszakán szerzett oklevelet (1958). Közben 1956-ban elnyerte az Enescu-ösztöndíjat – olvasható a Magyar Művészeti Akadémia honlapján.

1958-tól a Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola előadója: kezdetben ellenponttant, majd összhangzattant, a 80-as évektől zeneszerzést, majd zenedramaturgiát is tanított, ez utóbbi tantárgy bevezetése a főiskolán az ő nevéhez fűződik. Két ízben (1974, 1978) is részt vett műveivel a darmstadti modern zenei tanfolyamon, illetve fesztiválon (Internationale Ferienkurse für Neue Musik). 1983-tól a zenetudományok doktora, 1993-tól doktorátusvezető.

A magyarországi zeneélettel szoros kapcsolatban állt, tagja volt mind a Magyar Zeneszerzők Szövetségének, mind a Magyar Művészeti Akadémiának. A Magyar Rádiózenekar és a Budapesti Vonósok számos művét előadták, illetve rendeltek is tőlealkotásokat. Legendássá vált Balassa Sándorral való sok évtizedes barátságuk.

 Zeneírói, zenetudományos munkássága egyaránt jelentős: számos zenei tárgyú kötet és esszé szerzője volt. Zenetudományi kutatásainak középpontjában a modern zene vertikális dimenziójának vizsgálata állt. Doktori disszertációja a XX. századi zene 1900–1950-ig terjedő első felének összhangzattan-elmélete témakörben végzett kutatásainak összefoglalása. Másik jelentős kutatási területe az erdélyi magyar zeneszerzés története és stilisztikai vizsgálata volt, hosszú ideig tanulmányozta például Kájoni János gyűjteményét.

Zeneszerzői pályája sokarcú, stílusa évtizedenkénti jelentős változásokat mutatott: első alkotói periódusát a népdal- és Bartók-hatás jellemzi (50-es évek), ezt követte a szerializmus felé fordulás (60-as évek), a zenei grafika (70-es évek), majd a neobarokk és ezzel párhuzamosan a dzsesszmuzsika felé tájékozódás (80-as évek). Újabb műveit régi erdélyi dallamok mai hangvételű újjáélesztése, modern keretbe foglalása jellemezte.

Életművében hangsúlyos helyen álltak a vokális alkotások – számos zeneműve kapcsolódott szorosan a magyar és az egyetemes irodalomhoz: száznál is több, a magyar és a világirodalom, valamint a népköltészet remekeihez kapcsolódó vokális zenemű szerzője volt, amelyek műfaji szempontból is változatosak, mono­operáktól vokál-szimfonikus művekig, kórusoktól dalokig.