Akár az 1918 utáni Romániában készített, részben magyar nyelvű alkotásról van szó, akár valamelyik bukaresti filmgyár filmjeiről; és akár a „magyar világból” átörökített Janovics-alumnikról, akár az immár szocialista keretek közt, eleve filmes szakmát tanuló káderekről beszélünk, számtalan magyar filmes alkotott Romániában. Az ő neveiket lajstromozza ez a kétrészes tanulmány.

Az utóbbi száz évben magyar stúdió, filmgyár vagy műhely – a szónak abban az értelmében, amely hosszú vagy rövid játékfilmek intézményes gyártását jelenti – a közelmúltig nem alakult Romániában („közelmúlt” alatt az ezredforduló után létrejött apró erdélyi műhelyeket értem Kolozsváron, Székelyudvarhelyen és máshol). Meddő igyekezet lenne tehát a romániai magyar filmeseket etnikai alapon foglalkoztató, munkásságukat ily módon meghatározó törekvés szerint kategorizálni, mint tesszük azt az irodalommal vagy a színjátszással. A bukaresti televízió magyar stúdiójában számtalan kisebbségi magyar tárgykörről forgott ugyan film a dokumentarista, tévériport szegmensben, de „romániai magyar filmgyártásról”, mint sajátosan etnikai produkciós erőfeszítésről legfeljebb az első világháborút követő pár évben lehet szó, ám utána a 2000-es évekig nem létezett (egyetlen, és korántsem színmagyar kivételként a Kínai védelem – r. Tompa Gábor 1999). Magyar ajkú filmes szakemberek viszont a korszakban végig részt vettek a román filmgyártásban, ezen a felületen őket gyűjtöttem ki, a teljesség igénye nélkül.

Általánosan hangoztatott panasz, hogy az elmúlt száz év roppant kedvezőtlen hatással volt a romániai magyar közösség önmegvalósítására, ám alapvetően nem tudjuk, mi lett volna, ha… Mivel a filmgyártás lényegében egy urbánus szakma, ebből a nézőpontból tekintve a két világháború közötti Nagy-Romániában a magyar elem városi túlsúlyáról nyelvhasználati korlátozással vett „csupán” tudomást a frissen alakult állam, karriereket is inkább a közhivatalnoki és a felső közoktatási szférában lehetetlenített el. Az egyéni boldogulás útja viszont nyitva állt a kapitalista gazdaságban, ha az egyén tudott igazodni (és nem beolvadni, félreértés ne essék), vagy az új körülmények között meg tudta találni helyét a kisebbségi önszerveződés intézményeiben.

A Román Népi, majd később a Szocialista Köztársaság korszakában a többségitől eltérő etnikumú egyénektől már elvárták, hogy tehetségükkel közvetlenül a román kommunista államot szolgálják, közvetve pedig a szovjet internacionálét, s az egyének boldogulhattak is, ha igazodtak az új ideológiai elvárásokhoz, és kevésbé dacoltak. Hasonló helyzetben volt nyilván a többségi nemzet fia és lánya is: ha csendben igazodott, megtűrték, ám ha dacolt, a hatalom nekifeszült. Hol enyhébben, hol végzetesen. Az ideológiai átképzés abszurd igyekezete a pártállam részéről erősebben jelentkezett a korszak elején és végén, mint annak közepén. Az állandó ellenségkeresésre és a magyarázat helyébe állított félelemkeltésre az egyén öncenzúrával válaszolt, ami egyre inkább eluralkodott az élet minden szintjén, főként az alkotni vágyók körében. Ennek állandósítására a hatalom a (fenyített vagy valós) szabadságkorlátozás, valamint az erőszakos uniformizálás ép ésszel fel nem fogható összes eszközét bevetette. A tehetségesebbekhez gyanúval viszonyult a rendszer, és állandóan kereste közreműködésüket, végső soron a gondolati ellenállás megszüntetését kívánta, amit vagy elért, vagy nem (inkább nem), de a folyamatban egyes egzisztenciákat lefojtott. Mindössze a 60-es évek végén és a 70-es években bizonyult annyira rugalmasnak a rendszer, hogy az ideológiai tévelygőket, a megbízhatatlanokat visszafogadja, engedje az önmegvalósítás útján (ugyan számos kivétellel), később viszont erre nem kínált esélyt. Aki úgy érezte, hogy végképp nem boldogulhat, ha elfogyott körülötte a levegő, ha fizikai létében is fenyegetve érezte magát, kiszökött az országból (áttelepült, kint maradt, menni hagyták). Az abszurd államapparátusban résztvevők hétköznapi félelmei és megfelelési kényszere ugyanakkor, szükségszerűen, abszurd helyzeteket is teremtett, nem remélt meglepetések, apró kivételezések is előfordultak, az érintettek őszinte döbbenetére. Roppant leegyszerűsítve így nézett ki állam és alkotó egyén kapcsolata nagyjából 50 éven keresztül, a továbbiakban felvillantott életutak némelyike kapcsán a felvezetés ily módon szükségszerű. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a Román Televízió magyar stúdiójának a hatalom kegyéből és 1969 novemberétől 1985-ig, majd demokratikus körülmények között 1989 végétől máig tartó működése nélkül a magyar ajkú filmesek nagyobb számú (ön)képzése nem valósult volna meg. Olvasd tovább a Filmtetten!