Nagyváradon, az évadvégi előadássorozat nyitányaként láthattuk a Szophoklész drámája nyomán készült Oedipus-t, amelyet még a múlt év tavaszán mutattak be, eddig 18 előadást ért meg, és mintegy példázta azt, hogy honnan is indult el ez az évad: milyen szintről dobbantott a Nagyváradi Szigligeti Színház. Jó ezt tudni.

A Szabó K. István által rendezett Oedipus beteljesíti a népi mondást, mely szerint: „Vak vezet világtalant”. Egy óriási, használaton kívül lévő malomban, a Léderer-malomban vagyunk szemvizsgálaton. Előttünk a betűtábla. A kórus tagjai találgatják az írásjeleket szemorvosuk, a vak Oedipus (Dobos Imre) jelenlétében. Az előadásból aztán kiderül, hogy orvosunk – az antik hős – akkor sem látott, amikor még ép volt a szeme, nem kellett szégyenében és fájdalmában megvakítania önmagát. Közönséges halandó volt, mint mindannyian, még ha nem is vagyunk királyok, vagy egyéb pojácák. Vajon mi is vakok vagyunk tulajdonképpen? Ezen érdemes elgondolkozni!

Oidipus érett férfikori vakságát Dimény Levente jeleníti meg. És jobb nem látnia! Mert amikor Csíky Ibolya – Tiresias, a jós szerepében – kocsin elébe tolja az ifjú Oidipust (Varga Balázst), Dimény a malom garatjába veti magát. Oda, ahová a kórus tagjai az általuk szemelt búzát öntik. S a malom megőrli Dimény—Oidipust, lisztként jön ki, és zsákolva. Jokaste pedig (Firtos Edit) a tekintetében hozza végzetét. Neki sincs már sok hátra...

Az évadzáró előadássorozat előadásait: A dzsungel könyvét, A sevillai borbélyt, A fiút, a Tűzoltót, A Nagy Romulust, a Nagyvárosi bujdosók-at és a My Fair Ladyt  nagy érdeklődés övezte, pedig már szép előadásszámot értek meg.

A dzsungel könyve rendkívül komplex előadás keretében – ének, tánc, mozgásszínház és prózai színház együttese - idézi emlékezetünkbe azt a csodálatos könyvet, amelyen már számos nemzedék nőtt fel. Színpadra lép benne a Nagyváradi Szigligeti Színház szinte teljes társulata: mozgásszínészek, énekesek, drámai színészek, és a Horányi László által rendezett előadás megszólít mindenkit: felnőttet és gyermeket egyaránt. Nem gyagyáskodik, és ezt jó néven veszik a nézőteret megtöltő gyermekek; pisszenés nélkül nézik a jó két órát tartó előadást, néha pedig közvetlenül is reagáltak egy-egy jelenetre.  Jó beavatás számukra az összetettebb színházi világba.

A sevillai borbélyt Zakariás Zalán rendezte. Dobos Imre (a Rozinát fogvatartó öreg), Kardos M. Róbert (a nagy nőcsábász gróf, Almaviva), Tóth Tünde (a pártában megöregedett leány), Dimény Levente (Figaro) láthatóan nagy élvezettel és mégis rendkívül komolyan játszodták túl, vitték el a groteszk felé, tették ma is érdekessé az ismert vígjátékot. Hogy ez volt a rendező szándéka, azt bizonyítja a zárójelenet is, amikor az öreg agyonlövi Rozinát – hogy ne legyen a másé, és hogy az övé maradjon a lány öröklött vagyona/hozománya. De vajon csak ezért? Az a sanda gyanúm, hogy meg akarja menteni Rozinát attól az élettől, amely a gróf úr mellett vár rá (például a Figaro házasságá-ban). Hogy az öreg immár gyermekének érzi a korábban menyasszonyának képzelt, túlérett és túlhevült vénlányt...

Volt egy ősbemutató is az évadban.  Forgách András magyarországi író megrendezte saját darabját, A fiút a nagyváradi színház Stúdió termében. Az évadvégi előadássorozat keretében látni lehetett a produkció mindkét változatát: az egyikben Hunyadi István játszodta a címszerepet,  a másikban pedig Varga Balázs. Az első változat főhőse igazi lerobbant drogos, akit halálba hajszol gyönyörú szép mai világunk. E dicstelen gyülekezet most éppen  közömbösökből (Apa, Anya), papból (Dimény Levente képviseli a céhet), gondnokból (Tóth Tünde hangoskodásával, hallgatózásával tűnik ki), rendőrökből áll (három felügyelő is: Pál Hunor, Szotyori József és Csatlós Lóránt lohol a Fiú után). A második változatban Varga Balázs játssza a címszerepet és finomabban, ravaszabbul drogoskodik. Az a benyomásom, hogy tulajdonképpen ő ugratja az utált társaságot, és eszében sincs – bánatában, vagy bosszúból - meghalni. Egyáltalán nincs kétségbeesve... Ez lenne a megdöbbentőbb változat? Én az elsőnél maradnék.

(Itt meg kell említenünk egy sajnálatos incidenst, amelyet én a szemforgatók összeesküvésének neveznék. Javában folytak A fiú próbái, és a társulatból – a darabban nem játszók köréből - olyan hírek kaptak szárnyra, hogy egy roppant mocskos szöveg kerül színre. Mert, ugye, a drogos fiú nem beszél virágnyelven... És már-már megtorpedózták a készülő produkciót. Hát azt kellene megjegyezniük, kedves szemforgatók, hogy nem az előadás ellen kell áskálódni, tiltakozni, amely megmutatja a társadalmi mocskot, hanem magát a társadalmi mocskot kellene célbavenni valahogyan... Nem az újszülöttet kell kiönteni, hanem a fürdővizet stb. Vagy tán reklámfogás volt? Ez esetben teljes a siker!)

A Tűzoltó – Szép Ernő művének megzenésítésével létrehozott népszínmű – a népi humor keménységével és a szerepeket alakító színészek színvonalas alakításaival, játékkedvével tűnt ki. Jókat nevettünk, pedig semmit sem adtak olcsón a Hajdú Géza által rendezett előadáson. Sőt, egyáltalán nem népieskedték el a helyzet abszurditását. Ugyanis tűz van a faluban. Félreverik a harangokat. És a tisztségére, egyenruhájára oly büszke tűzoltó (Kiss Csaba) nem siet oltani. Menne ugyan, de vonzóbb számára a begerjedt fiatal özvegy (Molnár Júlia), aki pontosan a nagy felfordulásban kíván szerelmeskedni vele. Ekkor érzi igazán jónak... Ez az abszurditás már egészen mai. Vagy örök? A Szigligeti Színház ezzel az előadással járja a falvakat, és nagy sikerrel. Bár az eddigi előadások száma meghaladja a 30-at, már el van adva újabb 11, közöttük hat Magyarországon.

A Nagy Romulus érdekessége pedig az, hogy ezzel az előadással a színház művészeti vezetője, Szabó K. István rendező – miután eddig egy malomban és egy vasútállomáson rendezett előadást – most visszatért a színházba, a színházi színpadra. Dürrenmatt darabja a világbirodalomnak mint olyannak a bukását mutatja be. Azt, ami néhány ezer éve ismétlődik, legalábbis itt felénk, hol keleten, hol nyugaton – életeket fal fel, keserít meg, tesz szerencsétlenné, de nem tanulunk belőle, azért sem. Pedig ideje lenne már. Ehhez nyújt leckét a nagyváradi előadás. A lecke látványban úgy jelenik meg, hogy a római nagyságok – császárok, költők, gondolkodók stb. – szobrainak helyét rendre elfoglalják a tyúkok, Nagy Romulus kedvencei, ami azt sugallja, hogy talán van még remény. Ha egyéb nem is, de tojás lesz bőven – görbe is... A militarizmus pedig előbb vagy utóbb leépül; kérdés csupán, hogy van-e köszönet benne? Mert a római hadfi – a császár lányának vőlegénye - inkább roncsként tér vissza a frontról illetve a germán fogságból. Már csak arra képes, hogy lábbal tapossa a zongora billentyűit... A hírnök szerepét betöltő labdázó leányka az előadás vége felé már labda nélkül labdázik a császárral... Nagy Romulus lakomát ad, és a vendégek: a bujdosó bizánci császár, a Romulus leányát megvásárolni kívánó üzletember, a miniszterek stb. arca helyett üres tányérokat látunk... A miniszterek egyébként nők, a császári komornyikok pedig férfiak – női háziruhában. Ezzel fejelte meg a rendező a szerző játékát, aki Achillesnek és Pyramusnak nevezte a császári háztartás alkalmazottait – jelezvén hogy lám, lám: „Sic transit gloria mundi!” Csupán az a baj, hogy a hiteles színészi jelenlét – Szélyes Ferenc (Nagy Romulus), Dimény Levente (Isauriai Zénó), Pál Hunor (a fogságból hazatért hadfi), Firtos Edit (hadügyminiszter), Tóth Tünde (belügyminiszter), Hajdú Géza (Achilles), Dobos Imre (Pyramus), de a jó lakítások sora ezzel korántsem ért véget  - és velük együtt a sok rendezői invenció sem elég ahhoz, hogy Dürrenmatt darabját színdarabbá változtassa. Az továbbra is inkább politikai esszé – a replikák jórészre ezen a nyelven szól, ami a tézisdráma jellemzője. Dramaturgra is szükség lett volna...

Számomra a Nagyvárosi bújdosók című táncszínházi produkcióval ért véget a miniévad, a My Fair Lady-ről le kellett mondanom időszűke miatt. És jól ért véget. A táncszínház mostanában nagyon magasra dobja föl a labdát: létkérdéseket vet fel – verbális közhelyek nélkül. Ilyen a váradi előadás is. Eszünkbe juttatja, ha elfeledtük volna, hogy a színház elsősorban költészet – a többi csak ráadás, gyakran fölösleges fontoskodás. Azon is érdemes elgondolkoznunk, hogy korunkban a bujdosás tömegjelenséggé vált – s ami különösképpen aggasztó, hogy a legjobb munkaerő, a legértékesebb értelmiségiek hagynak itt bennünket, mert máshol kereslet van rájuk. Lehet, hogy jobb anyagi körülmények közé kerülnek, de le kell mondaniuk az identitásukról, elvesztik azt, néha észrevétlenül. Az előadás drámai képet nyújt arról, hogy bujdosóink hogyan lubickolnak és sülnek a világ nagy olvasztótégelyében. Felejthetetlen látvány – amelyet Novák Péter rendező, dramaturg és játékmester teremtett a színház részét képező Nagyvárad Táncegyüttes előadásával.