Kolozsvári anekdoták felolvasásán látta vendégül H. Szabó Gyula közíró és Benkő Levente újságíró az érdeklődőket a New York Kávéházban, amellyel kapcsolatban előbbi kifejezte abbéli reményét, hogy hamarosan ismét élettel telhet meg, ha sajnálatos módon nem is eredeti rendeltetésének megfelelően.

A Kolozsvári Magyar Napok alatt működő kávéházban ülőket már az épület állapota is segítette átélni a több évtizeddel ezelőtti történeteket, amelyekben Szántó György, Lászlóffy Aladár, Móricz Zsigmond, Bajor Andor, és más, hajdani nagyjaink sorakoztak fel. Elöljáróban H. Szabó kifejtette, a koporsóban fekvő ember hibáit ugyan nem illendő felemlegetni, de egy bizonyos idő után unalmas, ha csak az erényeket emlegetjük. Ha csak egy papirmasé-figura lesz valaki, és nem hús-vér ember, akkor nincs amiért foglalkoznunk vele.

Hunyadi Sándor íróval esett meg, aki újságíróként nyomorogva élt egy ideig Kolozsváron, a kávéház egyik pamlagán húzódva meg, hogy éjjelenként egy ismeretlen jótevője ingét-öltönyét kivasalta. Sokáig igyekezett kideríteni, hogy ki a titokzatos angyal, de mindig belealudt az éjjeli várakozásokba, míg aztán egy alkalommal sikerült elcsípnie Floricát, egy móc lányt. A mosogatólány elmondta, a szegény „domnișoron” megesett a konyhai személyzet szíve, aki aztán mindenféle szagos szappanokkal, egyéb kedvességekkel igyekezett honorálni a jó cselekedeteket. Idővel kibővültek a lány szolgáltatásai: tejjel, kenyérrel lepte meg az írót, amikor pedig arra került sor, hogy elhagyja a várost, a férfi felajánlott bankjegyeit visszautasította. Az, látván a lány szerénységét, hirtelen felhevülésében összecsókolta Floricát, a csókok pedig ahhoz vezettek, hogy pamlagáról reggelig nem keltek fel.

Egy másik történet Móricz kolozsvári tartózkodását örökíti meg, amelyből kiderül, a város első, 1941-es Magyar Könyvnapján részt vevő író nagy sikereket ért el, saját szavai szerint úgy vették őt körül, mint egy cirkuszi elefántot, hiszen nincs olyan kis falu, ahol ne ismernék a nevét. Leírta azt is, úgy követik őt, mint egy kifestett színésznőt – a történet későbbi leírója, Szász István újságíró szerint Móriczot minden bizonnyal az a színész hölgy, Fényes Aliz ihlette meg, akivel gyakran látták őt az esemény alatt a sátor hátsó, zárt felében, a raktárhelyiségben, ahonnan bizony hangfoszlányok jelezték, hogy mi történik kettejük között. Móricz, amikor dedikációra hívták ki, ragyogva érkezett, amikor pedig a színésznőnek dedikálta könyvét, az mosolyogva megjegyezte: Rózsa Sándor lovát ugratja, Móricz Zsigmond magamagát ugratja.

Lászlóffy Aladárral esett meg, hogy az Igaz Szó drámapályázatának zsűritagjaival egy villában tartózkodott, azon iparkodva, hogy kiszedje belőlük a titkot: kire esik a döntésük? A pályázatról persze szót sem ejtettek, nem téve kivételt vele sem, pedig tudták, hogy a nagyobb hírügynökségektől el van szigetelve. Barátjával és szobatársával, Panek Zoltánnal feltántorogva a szobába, úgy döntött, hogy még egy utolsó próbát tesz: mintegy közönyt színlelve megkérdezte: „igazán, Zoltán, nem azért, de…” Mire az visszakérdezett: „tudsz hallgatni?” Lászlóffy rávágta, hogy „persze!”, mire Panek válaszolt: „na, én is!”