Szerdán 93 éves korában elhunyt Marcel Reich-Ranicki, a német nyelvterület egyik legtekintélyesebb irodalomkritikusa. A Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) című lap online kiadásában közölt hír szerint az otthonában, Frankfurtban halt meg.

Az irodalom pápájának is nevezett kritikus 1920-ban született a lengyelországi Włocławekben zsidó vallású középosztálybeli lengyel-német családban. 1929-től berlini rokonoknál nevelkedett. Az érettségi után, 1938-ban zsidó származására hivatkozva elutasították az egyetemi felvételi jelentkezését, majd lengyel származására hivatkozva kitoloncolták Lengyelországba. Varsóba került, 1940-ben pedig a varsói gettóba. Ott ismerte meg feleségét, Teofiliát, akivel 1942-ben házasodott össze. Felesége 69 együtt töltött év után, 91 éves korában, 2011-ben hunyt el.

Reich-Ranicki részt vett az 1943-as varsói gettólázadásban, amelynek leverése után feleségével elmenekült a náci uralom alatt álló lengyel fővárosból. 1944-ben jelentkezett a lengyel hadseregbe, és belépett a kommunista pártba. A háború után diplomáciai pályára lépett. 1949-ben politikai okokból elbocsátották és kizárták a pártból. Az 1950-es években először lektorként és szabadúszó íróként, majd újságíróként dolgozott.

Családjával 1958-ban emigrált az NSZK-ba. 1960-tól 1973-ig a Die Zeit című hetilapnak írt kritikákat könyvekről, és 1973-tól a nyugdíjazásáig, 1988-ig a FAZ szépirodalmi-kritikai rovatát vezette. 1988-ban indította el a ZDF közszolgálati televízióban három kritikus kollegájával a Das Literarische Quartett (Az irodalmi kvartett) című szépirodalmi beszélgetős műsorát, amely rendkívül népszerű volt és egészen 2001-ig rendszeresen sugározták. Az adásokban összesen csaknem 400 könyvet beszéltek meg, valamennyi műsort Reich-Ranicki vezette.

Marcel Reich-Ranicki legismertebb műve a Mein Leben (Az életem) című 1999-es önéletrajzi kötet, amelyből eddig 1,2 millió példányt adtak el.

Az irodalmár utolsó nagyobb szabású nyilvános megszólalása 2012 januárjában volt a Bundestagban. A német törvényhozás alsóházában ünnepi beszédet mondott az auschwitz-birkenaui náci haláltábor felszabadításának 67. évfordulója alkalmából. Tényekre szorítkozó visszaemlékezésében mindenekelőtt azt a júliusi napot idézte fel, amikor 1942-ben megkezdték a varsói gettó lakóinak áttelepítésnek nevezett deportálását a haláltáborokba. Mint mondta, kezdetben senki nem tudta, hová tart a menet, és mi történik majd a gettóból elhurcolt emberekkel. A júliusi nap eseményeinek ismertetését zárva megjegyezte: a varsói zsidók kitelepítése egészen szeptemberig tartott, "és csak egy célja volt, a halál".