A nagyváradi Playback Társulat tagjai szerdán egész napos workshopot tartanak a kolozsvári Tranzit Házban, hogy az itt élők is megismerkedhessenek a „társasjátékkal”, amely egyszerre művészet és terápia.

A playback színház az improvizációs színház olyan formája, amely az interaktivitást, a történetmesélést állítja a színházi előadás középpontjába: a nézők hangulatokat, életérzéseket, történeteket, álmokat osztanak meg, amelyeket a társulat zene kíséretében improvizálva játszik el. Fontos szerepe van a játékmesternek, aki meghallgatva a történetmondót, segít a szereplők kiválasztásában, közvetít a nézők, a szereplők és a mesélő között.

Egyik gyökere Jakob L. Moreno Stegreiftheatere (Rögtönzött Színháza), amely 1921-23 között működött Bécsben. Ebben a színházban személyes történetek elevenedtek meg. A színészek az elmondott történeteket improvizálva játszották el. Így a spontaneitás és a kreativitás visszatért a színpadra. Moreno ebből a kísérletéből fejlesztette ki aztán a pszichodráma gyógyító módszerét. Jonathan Fox 1975-ben új életre keltette Moreno színházi kísérletét. Megalapította az első playback színházat. Mára ez a műfaj közkedveltté vált, több száz ilyen színház működik szerte a világon. Használják a módszert oktatásban, üzleti életben, szórakoztatásban.

„A kolozsvári születésű, egyébként most Pesten élő Dontáh Attila tréner valamiféleképpen szívügyének tekinti, hogy Szatmár és Nagyvárad után most Kolozsvár is bekapcsolódhasson ebbe a nagyvérkörbe. Szerintem pedig Kolozsvár nyitott és kíváncsi az új dolgokra" - mondja Lőnhárt Melinda, a kolozsvári esemény szervezője, akinél lehet érdeklődni a programról a következő telefonszámon: 0744959632. Ugyancsak ő így vall írásban eddigi Playback-élményeiről:

Több ismerősömet, barátomat kérdeztem meg a napokban, mond-e nekik valamit ez a két szó: Playback Színház. Nemigen hallottunk róla, pedig a 2013-as Kolozsvári Magyar Napok alkalmával nyílt már egy lehetőség arra, hogy belekóstolhassunk, hiszen Donáth Attila és nagyváradi csapatának workshopján tolongtak az érdeklődők. Akkor azt kérdeztem tőlük: „Jonathan Fox?” „Nem.” „Moreno? Pszichodráma?” Erre már legtöbbször felcsillantak a szemek. Sajnos, le is kellett lomboznom őket valamennyire, hogy révbe érjünk. „Hallotál róla?” „Igen!” „Klassz! Örülök! De figyelj, ez pont nem az.” „Akkor mi?” Helyesebben nem „pont” az. A pszichodráma egy zárt csoportban zajló dolog, a playback egy nyitott rendszer, ezeken az előadásokon bárki részt vehet. Az első inkább terápia, a második inkább művészet- okoskodtam, bár őszintén megvallom, a két fogalom határai számomra (egykori Waldorf tanár és verseket irkáló emberke számára, sajnos vagy inkább szerencsére) nem igazán elkülöníthetőek. 

De akkor mégis mi az a playback színház? Használták már iskolákban, börtönökben, kórházakban. Na jó, nem kell megijedni! Ha egyetlen mondatban kéne megfogalmaznom, azt mondanám, hogy egy hatalmas társasjáték. Eleven és fordulatos, élménydús és improvizatív. Egyaránt tartalmaz meglepetéseket a színész, a zenész, az interjúvezető, az interjúalany és a néző számára. A nézők nem tudják, milyen történetet hallhatnak, láthatnak aznap este. A színészek, zenészek nem tudják, milyen jeleneteket, hangulatokat, érzéseket jelenítenek majd meg. A forgatóköny csupán annyi, hogy az előadás „karmestere”, a társulatvezető vagy interjúvezető üdvözli a jelenlévőket, leüti a közös játékhoz szükséges bizalom és oldottság alaphangját, majd megkér valakit a nézők közül, jöjjön ki, meséljen egy történetet, egy eseményt, valamit, bármit, ami számára fontos. A playback színész tehát hozott anyagból dolgozik. Nem a saját maga által hozottból, bár az sem elhanyagolandó. De egyelőre nem beszél, csak hallgat, figyel. A társulatvezető és az interjúalany beszélgetését az előbbi bizonyos pontokon megállítja és rákérdez az ott kicsúcsosodó érzelmekre, érzésekre. És miután ezek elhangzanak, akkor kéri meg a színészeket, zenészeket, elevenítsék meg ezeket az érzéseket.

Ami a legérdekesebb pedig, hogy mindez egy nyelv előtti nyelven történik, hiszen a playback színészekből álló kis csapat nem beszél. Előnye ennek az, hogy általában mindig van tolmácsolás, de a színészek igazából teljesen más anyanyelvűek, kultúrájúak, életkorúak is lehetnek. Ők elsősorban emberi empátiával, akartam írni...s persze, gesztusokkal, mimikával, mozgással, taglejtéssel nyilvánulnak meg, kommunikálnak, néhány perc erejéig, majd kimerevednek egy állóképben néhány pillanatra, miután átélték és visszatükrözték azt, amiről azelőtt beszéltünk. Így nézhetjük vissza, így tekerhetjük vissza ezáltal saját „belső filmünket” is, miközben őket nézzük, lassítanunk is kell, hogy valóban csak arra a dologra figyeljünk. Talán mindezek miatt a playback akaratlanul is gyógyít. Ritmust ad. Aztán meg lehetőséget, hogy ráláthassunk saját problémánkra. Valahogy kívülre helyeződik az emóció, s ezáltal sokkal jobban rátekinthetünk. A beszélgetés folytatódik, majd bizonyos pontokon megintcsak „visszajátszuk” egyes elemeit. Így osztódik talán a bánat, így sokszorosodik talán az öröm. Nem maradok vele egyedül. Én elmondom neked az én történetem, és te megmutatod, hogyan látod. Tükröt tartasz, hogy ne csak önmagamban fürösszem arcomat.