A Kárpát-medence népei történelmi sorozat csütörtök esti rendezvényének rendkívüli módon nem a bevándorlás, hanem ennek ellenkezője, a kivándorlás volt a témája. A Kós Károly Akadémia meghívottja Gyáni Gábor akadémikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének kutató-professzora az „amerikázásról” tartott előadást.

A 19-ik században Európában elkezdődik egy olyan kivándorlási folyamat, amely száz évig tart és amely által 50 millióan hagyják el szülőföldjüket, folyamatosan feltöltve az amerikai kontinenst, amely várja, befogadja őket. Ez a folyamat az írekkel kezdődik, őket követik a németek, a skandináv országok lakói, az Osztrák-Magyar Monarchia népei, a Balkán, majd Oroszországból az első világháború után a zsidók. Ennek az exodusnak különféle okai vannak: az egyik az a népesedésrobbanás, ami a 19-ik században következett be és amellyel a gazdaság modernizálása nem volt képes lépést tartani. A jogegyenlőség, az, hogy semmiféle korlátja nem volt az utazásnak, útlevél és vízum nélkül mehetett mindenki oda, ahová akart, valamint a társadalmi egyenlőtlenségek, az elszegényedés, a tömeges éhínség, a gazdasági ellentétek kiéleződése is odavezetett, hogy az emberek elhagyják megszokott helyeiket. A politikai elit ezt nemhogy nem akadályozta, de inkább segítette is – magyarázta Gyáni Gábor.

Magyarország területéről nem mindenhonnan mennek az emberek Amerikába, úgynevezett szigetszerű gócok léteznek, például a vegyes nemzetiségű települések, a Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben, illetve a mélyszegénységgel jellemezhető Székelyföld, ahol kezdettől fogva nagy a kivándorlás és az nem is lankad. Nem feltétlenül a magyarok távoznak – hangsúlyozta a történész, a Felvidéken például az akkor tótoknak, ma szlovákoknak nevezett népcsoport indult először, akikre a csehekről terjedt el és akik a magyaroknak továbbították a kivándorlási lázt. A példa viszont hamar ragadóssá vált, hiszen a fejlesztésekből kimaradt, gazdaságilag elszigetelt területek, az iparosodás, a városiasodás, az infrastruktúra hiánya, a kevés termőföld taszítóerőnek számított, a cél, Amerika viszont olyan húzóerőnek, amely következtében egy „láncmigráció” jött létre. Ez azt jelenti, hogy a szegény magyarok Amerikában sikert érnek el, pozitív tapasztalatokat szereznek, azonnal munkahelyet és szállást találnak, bár ott a legalacsonyabb, de az óhazában mesésnek számító javadalmazást és visszajeleznek az otthonmaradottaknak, sok esetben hajójegyet küldenek, hívó szót, hogy érdemes felkerekedni.  Létezik egy Amerika-propaganda is, a száz év kedvező imázsa, a szabad ország képe, erre alapoznak azok az ügynökök is, akik ellepik el Magyarországot, megkeresik a településeket, utazási lehetőségről, vonat- és hajójegyről gondoskodnak, „kipárnázzák” az utat Amerika felé. Ez a szállítócégek számára óriási profitot hoz, verseng egymással a két nagy hajótársaság, a német és az angol. Az előbbi a magyarokat Hamburgból, Brémából szállítja az ígéret földjére, míg az utóbbi Fiuméból.

Azzal kapcsolatban, hogy hányan mentek ki Magyarországról ez alatt az idő alatt Amerikába, nehéz pontos számadatokat mondani – fogalmazott az előadó. A hajóutas listák, az amerikai bevándorló hivatal nyilvántartása és a magyar statisztika adatait figyelembe véve másfélmillióra tehető azok száma, akik elhagyták az országot. 1900 és 1910 között, de főleg 1905, ’06, ’07 és ’08-ban hág a tetőpontjára a kivándorlás, százezrek kerekednek fel, a magyar szaporulatnak mintegy 75 százaléka. Ennek ellenére mégsem fogyatkozott meg Magyarország népessége, mert a bevándorlás, a magas szaporulat ellensúlyozta a kivándorlást. Sokan hazajönnek, vannak akik többször is megfordulnak az óhazában, sokan viszont életük végéig készülnek, addig amíg kitör az első világháború, utána pedig az akadályozza meg a hazatelepülést, hogy gyerekeik beilleszkednek az amerikai társadalomba, egyre kevesebben beszélik a magyar nyelvet, sőt az sem ritka, hogy a második-harmadik generáció gyerekkorában sem beszéli anyanyelvét.

A társadalmi hozzáállásról a történész elmondta, az állam tolerálja a kivándorlást, felelőtlen módon hagyja, hogy a munakerő, a 30-40 éves, életerős férfiak, majd a nők is elmenjenek. Vannak törvények, amelyek ezt próbálják szabályozni, de nem akadályozzák, ahogyan az 1908-ban hozott, egy kicsit szigorúbb törvény is, amely azt szabályozza csupán, hogy a távozóknak a külügyi és a hadügyminisztériumtól engedély kell kérniük, de továbbra is útlevél és vízum nélkül lehet utazni. Mindez részben a liberalizmussal magyarázható, amely tiszteletben tartja azt az alapvető emberi jogot, amely az egyén szabad helyváltozatására vonatkozik. Ugyanakkor az is szempont, hogy az állam így akarja pozitív irányba elmozdítani a magyar ajkúak lélekszámát. Míg korábban 50 százalék fölött van a nem magyarok száma, ez kivándorlás során változik. A közvélemény zöme közömbös, nem érdekel senkit, hogy egy-egy távolabbi helyen, mint például a Székelyföldön milyen nyomorban élnek az emberek.

A kivándorlók zöme az elején férfiakból állt, 1905 körül ez az arány kiegyenlítődik, ugyanannyi nő megy el, mint férfi. A foglalkozás szempontjából a többség mezpgazdasági napszámos, őket követi a cseléd és a kisiparos, vagy a kisegzisztenciájú társadalmi réteg. Valamennyien New Yorkba érkeznek, ahol a képzettebbek találnak munakehelyre, gyári munkások lesznek. A többiek Ohio, New Jersey, New York, Penssylvania államokban telepednek le, az ettől nyugatabbra eső államokban nem jellemző a magyarok jelenléte. Mivel egész közösségek települnek ki, nem idegenek közt élnek, saját rokonaik, ismerőseik, szomszédaik közösségében, magyar iskolába járatják gyerekeiket az elején, illetve magyarul gyakorolják vallásukat is. Az etnikai identitásuk megőrzésében nagy szerep jut az egyháznak, ezért ezt megszervezik, hogy az óhazából papokat  küldjenek ki. Az identitás megőrzése ellenben csak az első generációra jellemző, a kivándoroltak gyermekei, unokái sok esetben már meg sem tanulnak magyarul, amerikaiakká válnak, beolvadnak.