Nem, nem csak akkor, ha súlyos megélhetési gondjai vannak, és a meleg cellában, ingyen ebéddel tud csak túlélni. Egy nő akkor is oda vágyódhat, ha leszbikus. Az Eltitkolt évek című magyar dokumentumfilm rendezőjével, Takács Máriával beszélgettünk.

Közönségdíjas lett Takács Mária Eltitkolt évek című magyar dokumentumfilmje a november 10-16 között Kolozsváron zajló Meleg Filmek Fesztiválján. A filmre a szűkös vetítési helyszín (La perne kávézó) ellenére rengetegen voltak kíváncsiak, a közönség soraiban sok magyar ajkú ült. A fesztivál főszervezője, Lucian Dunăreanu ezért is tartotta fontosnak, hogy a film után a rendezőt tolmács segítségével magyarul faggathassa a közönség. A fesztivál a sokszínűség jegyében zajlik, indokolta a főszervező.

És a közönség kérdezett is. Volt amiről. Takács Mária Eltitkolt évek című dokumentumfilmjében tizenegy, 45 és 70 év közötti nő beszél arról, milyenek voltak az „eltitkolt évek”. Az alkotás személyes történeteket mutat be „a rendszerváltáson innen és túl: az 56-os forradalomtól kezdve a megalkuvó 60-as 70-es éveken keresztül, a 80-as évek alternatív kultúráján át a rendszerváltás által lehetővé tett meleg és leszbikus mozgalom megszerveződéséig”. A film azért mérföldkő, mert mítoszt rombol: „Sokan azt gondolják, hogy leszbikusok, melegek a rendszerváltás előtt nem léteztek, s az, hogy megjelentek, sőt láthatóvá váltak, valamiféle nyugatról jött divathullám része”.

Secret years 2 ntsc from Éclipse Film on Vimeo.

A film keletkezésének történetéről Takács Mária elmondta, a 2000-es évek elején Budapesten egy baráti társaság, a Budapesti Leszbikus Filmbizottság filmek készítésébe kezdett (Mihez kezdjen egy fiatal leszbikus a nagyvárosban?, Eklektika tánciskola, A fásli, zokni és a szőr, Rózsaszín görény). Az akkor szerveződő Labrisz-estekre (leszbikus beszélgető estek), leszbikusbarát helyekre idősebb nők is jártak és felmerült az igény, örökítsék meg az ő élettörténeteiket is. Ezekből az életútinterjúkból  született az Eltitkolt évek. Három évbe telt, mire sikerült összeszedni a támogatást, a film költségeinek fedezéséhez a magyar állam is hozzájárult. „Most a film pasis változatán (Meleg Férfiak Hideg Diktatúrák, szerk. megj.) dolgozunk, amire már nem kaptunk állami pénzeket”, jegyezte meg a rendező.

Arra a kérdésre, mennyire sikerült olyan nőket is megszólaltatni az Eltitkolt években, akik nem tartoztak a baráti társasághoz, Takács Mária elmondta, hirdetés útján akartak eljutni ismeretlen szereplőkhöz, sikertelenül. A film nyitójelenete, mely rejtett kamerával és mikrofonnal készült, ad magyarázatot arra, miért volt lehetetlen vállalkozás a hirdetés. Az alkotásba így a barátok, és azok ismerőseinek az ismerősei kerültek bele. „Azért van a filmben olyan személy, akivel az életben nem találkoztam a forgatás előtt”, zárta a gondolatsort a rendező.

A közönség arra is kíváncsi volt, hogyan fogadták a filmet a meleg közösségen kívül: „Egész jól. A szereplőket sokan felismerik az utcán, szóba elegyednek velük. Egyébként a szereplőkkel simán lehet beszélgetni a sztorikról, nyitottak. Akad még ennél is érdekesebb történet. A filmet többek között Amerikában is lejátszották. Az egyik vetítés után odajött hozzám egy amerikai pszichiáternő, aki egy romániai magyar nővel él együtt. Elmondta, hogy a film után értette meg igazán élettársa történetét, ez a film rakta össze benne, honnan jön a társa, milyen gyökerekkel rendelkezik”.

A dokumentumfilmet több országban, például Németországban, Finnországban, Észtországban, Ukrajnában, Lengyelországban, Csehországban, Szerbiában, az Egyesült Államokban, Szlovéniában és Svédországban vetítették, Romániában Kolozsváron kívül Bukarestben is megtekinthette a közönség. 2010-ben elnyerte a 7. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál különdíját. 2011-ben megkapta az ERSTE Alapítvány Társadalmi Integrációs Díját, az elismeréssel járó pénzösszegből fordították le 12 nyelvre, egyebek mellett románra is a filmet.

Takács Mária rendezővel a közönségtalálkozó után beszélgettünk.

Hogyan lettél rendező? Ha jók az értesüléseim, tanárként kezdted a pályafutásod.

Igen, földrajz-történelem szakot végeztem az ELTE-n, tanítottam is. Közben aktivista is voltam. Volt egy baráti társaságunk, ebből alakult aztán a Labrisz Leszbikus Egyesület meg a Budapesti Leszbikus Filmbizottság, kisjáték- és dokumentumfilmeket készítettünk, de csak az LMBT-közösségnek. Már elég sok konferenciára jártam külföldön, amikor egyszercsak úgy éreztem, ennek így se füle, se farka, nincs sok haszna, inkább csináljunk olyan dolgokat, amivel meg tudjuk mutatni igazán magunkat. És erre az audiovizuális eszközök nagyon alkalmasak. Ezért jelentkeztem a filmművészetire. Ott tanultam dokumentumfilmezést, leginkább Fekete Ibolyától, Vészi Jánostól.

Az Eltitkolt évek előtt milyen munkáid születtek?

Zöld meg egyéb, leginkább emberjogi civil szervezeteknek készítettem filmeket. Tíz évvel ezelőtt például a romániai biogazdákról forgattunk Romániában, a kisfilm persze a magyar gazdákkal is kiegészült. A dokfilmet a Védegylet Gumicsizma munkacsoportjának csináltuk. Az volt a munkacíme, hogy Az vagy, amit megeszel.  Közben folyamatosan készítettem kisebb filmeket az LMBT-közösségnek, a filmbizottsággal folyamatosan dolgoztunk. Az Eklektika Kávézóban forgattuk például az Eklektika Tánciskolát (2004), a kávézóban szervezték meg az első tánciskolát azonos neműeknek. Azóta a kávézó megszűnt, de a tánciskola továbbra is sikeres. A fásli, a zokni és a szőr (2006) transz témát feszeget. A Rózsaszín görény (2003) című filmben is tevékenykedtem.

Mi lett ezeknek a filmeknek a sorsa?

Közösségünk akkori tagjai imádtak ezekben a filmekben szerepelni, vagy álnévvel, vagy félig kitakarva, vagy teljesen megmutatkozva, egyetlen kikötésük volt, hogy ezeket mindig az éppen aktuális évi meleg fesztiválon mutassuk be. Külföldön persze vetíthettük. Így történhetett meg, hogy ezeket a filmeket többen látták külföldön, mint otthon. Az Eklektika kávézót például holland lányok csak azért keresték fel, mert látták a filmet egy fesztiválon. A hely tulajdonosa a tánciskola vezéralakja volt, és hát boldog, hogy a film holland vendégeket csábított hozzá. Néhány filmet az egyezség értelmében most sem tehetünk fel például a YouTube-ra.

Az Eltitkolt éveket a magyar állam is támogatta. Jelenleg elképzelhető, hogy állami támogatással készülhessen el egy LMBT-tematikájú film?

A most készülő filmre kértünk állami támogatást, az MTVA-hoz pályáztunk. Be is hívták a producert meg a rendezőasszisztenst, én akkor éppen nem tartózkodtam Magyarországon. A tíz körmükről kapták le őket, hogy mit gondolnak, egy ilyen filmet ki fog megnézni, ráadásul közszolgálati televízióban, és mit gondolnak majd a gyerekek, akik megnézik, a nézőkben mit generálhat stb, stb, és egyébként is intelligens családok a családon belül meg tudják beszélni ezt a témát. Azt sem felejtették el elmondani, ha mégis sikerül megcsinálnunk a filmet, csak mozikban vetítsük, televízióban semmiképp.

Az Eltitkolt évekért nem kaptunk sok pénzt, de annyit pont igen, hogy elkészülhessen. Én valamivel kreatívabb filmet terveztem, de az interjúk alatt elmesélt erős történetek felülírták az elképzeléseimet. A forgatáson volt egy pillanat, amikor összenéztünk az operatőrrel, Trencsényi Klárával, és megállapítottuk, hogy dehát ez a film, a történetek, az archív fotók és felvételek mindent visznek, és nem kell kiegészíteni semmi mással, a történetek önmagukat adják. 2008 és 2009 között egy év alatt le is forgattuk a filmet. Tizenegy szereplője van, és mint kiderült, ez sok is. Sajnos nem lehet mindenkit rendesen bemutatni.

A közszolgálati televízió akkor mutatott hajlandóságot a film levetítésére?

A közszolgálati televízióval az volt, hogy elmondták, szívesen műsorra tűzik, de egy fityinget sem fizetnek érte. A producer, Vészi János erre úgy reagált: akkor nem adjuk a filmet. A válasz akkor érthető, ha tudjuk: a filmhez az MTV-től vásároltunk archív anyagokat, ami elképesztően drága volt, ezek után pofátlanságnak gondoltuk részükről, hogy csak ingyen akarták játszani.

A Meleg Férfiak Hideg Diktatúrák ötlete honnan jött?

Nem az én ötletem volt. Az egyik meleg barátom, Milán (a Meleg szemmel videóblog egyik házigazdája) keresett meg, miután megnézte az Eltitkolt éveket. Féltékeny lett, hogy a leszbikusoknak van filmjük, a meleg pasiknak meg nincs. Egy hónap gondolkodási idő után, miközben kitaláltam, milyen legyen, és miben legyen más ez a film, rábólintottam. De ez már három éve volt.

Jelenleg hogy áll a film?

Most már nagyjából elnyeri a végleges formáját, még az archív anyagok jogdíjait kellene kifizetnünk, zeneszerzőt kellene kerítenünk, de ott van még a hangutómunka, meg a fényelés, tehát szükségünk lenne egy csomó pénzre, úgyhogy folyamatosan pályázunk. Remélem, februárban már be lehet mutatni.

Említetted, hogy más lesz a Meleg Férfiak Hideg Diktatúrák. Miben?

Ebben a filmben fiatal fiúk szólaltatnak meg idősebb férfiakat. A struktúrája annyiban más, hogy vannak benne kreatív jelenetek is, tehát nem csak interjúkat készítettünk idősebbekkel, hanem kreatív szituációkba is hoztuk őket. Ez rendezőileg is másfajta kihívás. A filmben bemutatott korszak egyébként ugyanaz, de nem az ötvenes évektől indul, hanem a hatvanas évek végétől, és eljutunk egészen napjainkig.

Az Eltitkolt évek forgatása alatt hallottál olyan történetet, amin te is meglepődtél?

Elég megdöbbentő volt számomra, amit az egyik idősebb szereplőnk mesélt: fiatal korában folyamatosan a börtönbe vágyódott, mert úgy gondolta, ott női társaságba tud kerülni, és nagyobb eséllyel talál magához hasonlókat.

Ha már a történeteknél tartunk. Nagyon tetszett, ahogy, amilyen megközelítéssel ezek nők elmondták történeteiket. Mert ugye van egy csomó drámai sztori, ami akkor dráma volt az életükben, most viszont hahotázva adtak elő. Egy fiatal leszbikus anyacsoportot a mai napig nem tudnék meginterjúvolni, mert ők folyamatosan veszélyzónában érzik magukat. Úgy gondolják, hogy a nyilvánosság elé lépéssel kiszolgáltatják nemcsak magukat, hanem gyerekeiket is. Az Eltitkolt években szereplő nők már túl vannak ezen.

Van különbség a nők és a férfiak történetei között?

A nők egyrészt érzelmesebben élték meg és érzelmesebben is adták elő ezeket a történeteket. A pasik sztorijai is érdekesek, máshogyan kerülnek felszínre a drámaiság nüanszai. Meg a pasiké teljesen más világ. Már a férfiszexualitás is sokkal explicitebb. A nő sokszor, ha megtalálta a párját, él a négy fal között vele, amíg tart a kapcsolat. Ha elveszíti, ismét kimozdul, hogy aztán a társával ismét a négy fal között élhessen. Kevesen igénylik az ugynevezett leszbikus közösséget.  A pasiknál már más a helyzet: ők jönnek-mennek, és megélik magukat.

De emiatt sokkal inkább veszélyben vannak. A pasik veszélyeztetettsége nem is a Meleg Férfiak Hideg Diktatúrák -ban mondódik ki, hanem az Eltitkolt években. Azért alapították meg már 1988-ban az első meleg szervezetet, a Homéroszt, mert a társadalom sokkal kevésbé tűrte meg őket, mint a nőket, nekik sokkal több volt a vesztenivalójuk, ők sokkal inkább a veszélyzónában éltek és élnek a mai napig.