Laczkó Vass Róbert: a legszebb szó az ölelés
A Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze, operaelőadásokban énekel, versei és publicisztikái jelennek meg – a sor hosszan folytatódik, de a lényeg közös: Laczkó Vass Róbert mindent, amibe belefog, egyforma szenvedéllyel, tehetséggel és bámulatra méltó munkabírással végez. Nem véletlen, hogy az EPP-kongresszus alkalmából kiadott, romániai magyarságot tömören bemutató könyvecskébe a vele készült interjú is bekerült. Ennek vágatlan változatát olvashatják az alábbiakban a maszol.ro olvasói.
Színész, énekes, költő, publicista, fotográfus: Laczkó Vass Róbert. Valamit kifelejtettem?
Túlságosan felcímkéztél, de igen: kult-turista és gyakorló keresztapa is vagyok. Nem a Coppola-féle keresztapáskodásra kell itt gondolni, sokkal munkásabb és szelídebb történet ez annál! Egész esztendőben komolyan gyúrok arra, hogy szabadságolás idején a kedvem szerint választhassak magamnak úticélt, ahol az eltöltött idő nem arról szól, hogy a világ valamelyik végén csak úgy lelógatja az ember a lábát a semmibe. Nálam az egzotikum elsősorban felkutatni, megismerni, s ha lehet: eltanulni való kulturális tartalmakat hordoz. Malibura koktélozni ha fizetnének, sem mennék. Viszont hosszan el tudok mélázni egy népes dalit családon, amint az állami támogatás jegyében, a feltörekvés bűvöletében nyargalnak és álmélkodnak végig a Jaipur-i Albert Hall Museum oktató tárlatain, ahol az egész európai reneszánsz művészetet Giotto egyik freskójának félresikerült másolata képviseli. Egy másik világ titkai sejlenek föl ilyenkor előttem. Ezek a szocio-kulturális sokkhatások arra készítenek föl például, hogy elmehessek egy kis, kenyai falucskába, Rusinga szigetére, személyesen is megismerni „keresztfiamat", Patience Anditi-t, akinek a taníttatási költségeihez járulok hozzá havonta, a magam lehetőségei szerint. Ő az egyetlen keresztfiam, idehaza csak „de facto" keresztlányaim vannak.
Lehet rangsort állítani az avatarjaid között?
A rangsort mindig az éppen aktuális, gyakran egymásra szerveződő feladatok, lehetőségek vagy esélyek adják, a szerelem viszont a színpad.
Az életrajzodból az olvasható ki, hogy tanítóképzőt végeztél, sőt, egy évet tanítottad is a kis lurkókat. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehetett a tanítóbácsi Laczkó Vass Róbert...
Rebellis. Tágítani próbáltam azokat az oktatási kereteket, amelyeket akkoriban előírtak, amelyekből én is kinőttem és jelesre vizsgáztam. Amikor elfoglaltam az állásomat, félénk és ártatlan gyerekeket kaptam, egy csomagban. Aztán mindenféle történt velünk. Természterajz-órákra egyszerűen kiköltöztünk az iskolából. Karácsonykor, a város történetében talán először, végig betlehemeztük a paneltömböket. Kifejezetten kisiskolások számára hoztunk létre versmondó versenyt. Gyerek-musicalt írtunk a brátaimmal, ebben parádézták a lurkók. Bányát látogattunk. Tananyagon túl is nagyon sokat tanultunk, legfőképpen írtunk, olvastunk és számoltunk. A mai gimnazisták jelentős részének írásbeli vagy szövegértés miatti gondjait látva, nem is eleget!. Meglepő módon a gyerekek sokkal jobban bírták, és ami fontos: élvezték a tempót, mint az aggódó szülők. Nem voltam én mintapedagógus, de tény, hogy sokukkal mind a mai napig kapcsolatban állok, az egyik kislányból bevallottan énmiattam lett később osztályatnító, és ez végtelen büszkeséggel tölt el.
„A Négyszögletű kerek erdő nem más, mint a Cseresznyéskert"
Gyerekelőadást nem lehet elképzelni nélküled Kolozsváron. (Vacskamatit alakítja a Négyszögletű kerek erdőben, a címszerepet az Óz, a nagy varázslóban, Morzsányi Gézát a Túl a Maszat-hegyenben, Belkántó herceget A kék csodatortában – szerk megj.) A színpadról is „átjön", hogy nagyon értesz a gyermekek nyelvén. A tanítóbácsiskodásból származik ez az érzék vagy erre születni kell?
Én azt mondom: szeretni kell. Az Együgyű Misót is, ami az autentikus népi tanmesékből dramatizált szövegét tekintve kétszeresen is mesejáték volt! Ezek bizony szolgálati előadások. Nem csak tanítunk velük, hanem nevelünk és tartalmasan szórakoztatunk is. A Generations of War ki tudja, hányadik kiadásánál mindenképpen tartalmasabb, a szemet is kevésbé rontja, képletesen is! A gyerekekből lesznek ugyanis a későbbi színházlátogatók, akik majd Örkényt, Csehovot, Beckettet vagy Ionesco-t néznek.
Hiszed vagy sem, Varró őrnagyot gyerekkorában Együgyű Misónak, Lopahint Vacskamatinak, Vladimirt és Estragont Morzsányi Gézának és Partvis Attilának hívják gyerekkorában, a Négyszögletű kerek erdő pedig nem más, mint a folyton kivágásra ítélt Cseresznyéskert. Ha így szemléljük a dolgot, a gyakran lesajnált mesejátékok is univerzális dimenziót kapnak. A gyerekek a leghálásabb és legőszintébb közönség, ami színházban létezik. Egy-egy drámaibb fordulópontnál szinte szakrális a légkör. Nagyon is értő közönségről van szó, mert ha tényleg a szabályok szerint játszunk, hamis dolgokat lehetetlen beadagolni nekik. Játszani pedig egészséges élvezet, olyan, mint egy második gyerekkor az elveszett paradicsomban. A legjobb színházi fogyókúra!
Másképp kell készülni egy meseszerepre, mint egy „felnőtt" előadásra?
Csak a szabályok és koordináták változnak, amelyek megszabják a játék és kommunikáció nyelvezetét. Ezeket nagyon komolyan kell venni, legalább annyira komolyan, mint egy gyerek. Minden egyéb marad, legfőképpen a hozzáállás.
A beavatás elmarad
Nemrégiben egy színész azt mondta nekem egy interjúban, hogy már hat éve van színpadon, de csak a legutóbbi szerepében kezdte el igazán színésznek érezni magát. Neked volt ilyen szereped? Ami olyan volt, mint egy felavatás vagy beavatás?
Egy-egy ilyen kérdésre adott válaszunkkal szoktunk mi, színészek levizsgázni. Hadd kerüljem én el ezt a buktatót, és mondjam azt, hogy minden bemutató után jó lefeküdni, hiszen összegyúrtunk és életre keltettünk valamit, ami nem volt addig – és borzasztó dolog fölkelni, mert másnap mindjárt kiderül, milyen tökéletlen is ez a gólem. A beavatás így elmarad: ennél több kell a teremtéshez! Katarzis van, aztán a fölismerés. Mindkettő rokonságban áll viszont a beavatással, ám ez csak a nagyon keveseknek adatik meg. Mégis: hadd említsek egy szerepet, ami különös hatással volt rám. Elveszítettük, aztán újra megtaláltuk egymást. Orbán György, a marosvásárhelyről elszármazott nagyszerű kortárs zeneszerző nem kevesebbre vállalkozott a magyar Millenium kapcsán (2000-2001), mint hogy életre kelti haló poraiból az első magyar opera, a Pikkó hertzeg parodisztikus figuráit és igazi, mélylélektanú zenedrámát komponál a történetből. Így lett egy klasszikus 18. századi bohózatból vérbeli szerelmi tragédia. Nos, Orbán a csetlő-botló mellékszereplőket egyetlen aktív, cselekvőképes, helyzeténél és habitusánál fogva mégis nagyon emberi és esendő, végső soron tragikus hőssé szublimálta. Buksiból Sibukot faragott, egy árva gyermekből kiteljesedő táltost és diplomatát, aki rajtaveszt az általa szövögetett játszmán. Igazi nagyformátumú opera-szerep, ráadásul nadrágszerep volt (eredetileg női hangra írták), amellyel mostoha körülmények között, beugróként kellett megbirkóznom. Volt előképem az egyetemről, mégis ekkor tanultam meg igazán, mit jelent a fegyelmezett, fanatikus, célirányos – végső soron a hatékony munka. Az igazi mélyvíz, amelybe Selmeczi György dobott! Eljátszani, majd tíz esztendő múltán elővenni, újraértelmezni és lemezre énekelni a szerepet életem nagy élménye marad.
Egyike vagy azon kevés előadóművészeknek, akik élő hidat képeznek a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Kolozsvári Magyar Opera között. A két intézmény közös épületben működik, nagyszínpaduk is ugyanaz. A két társulat azonban más. Te viszont itt is, ott is játszol. Egyik este még kortárs drámában játszol vagy Büchner Leonce és Lénájában, következő nap már a Báthory Erzsébet musical-operában énekelsz. Milyen ez az állapot?
Nagyon is normális, bár időnként fájni szokott a fejem, amikor egymásra csúsznak a próbáim. Szégyellem ugyanis, ha magyarázkodni kell olyan dolgok miatt, amelyekre csekély befolyással bírok. Amikor a budapesti Magyar Állami Operaházban debütáltam, nappal Budapesten próbáltam, éjszaka utaztam, itthon másnap előadás, éjszaka utaztam, nappal odaát a próbák... és így ment hetekig. Ez egy életforma: vagy vállalod, vagy sem. Déryné tüdőbajosan csicseregte körbe a Kárpát-medencét egy echós szekéren, Megyerinek pedig – Petőfitől tudjuk – a gázsijával együtt a sárga kabátja is ráment a tintásüvegre. Ma sincs másként: ez az életforma áldozatokkal jár. Például azzal, hogy hetekig nem érek rá saját magamra. Nem is veszem észre, hogy egész nap semmit sem ettem. Amit viszont cserébe kapok, az boldogsággal tölt el, és keveseknek adatik meg. Említetted Büchner Leonce és Lénáját.
A rendező, Tompa Gábor barokkos köntösbe bújtatta és egy poros csarnok sarkában mozgatja a figurákat. Ritka gyönyörű, filozofikus mesedarab, korát messze megelőző mondanivalóval, finoman csiszolt humorral fűszerezve. Lator László és Thurzó Gábor fordításainak ötvözésével játsszuk a sétatéri színpadon, így a nyelvezete külön csemegének számít. A remekbe szabott frázisoknak azonban olyan különleges felhangjai vannak, amelyeket a kollégáim közül csak én hallhatok az egyes előadások alkalmával. Vajda János opera-változatában évekkel ezelőtt Valerio szerepét játszottam-énekeltem, idén pedig ezt is lemezre vettük, nem csoda, ha minden egyes szófordulatnak fülembe cseng a kottaképe, szinte dúdolom a kulisszák mögött. Mi ez, ha nem ajándék? Vagy itt van egy másik példa, Puccini Gianni Schicchije, színházban és operában. Ugyanaz a remekmű, ugyanaz a szerep, két gyökeresen más látásmódban kibontakozó előadással. A színházban Silviu Purcărete szinte az egész társulatot fölvonultatja az előadásban, két nagyszerű operaénekessel, karmesterrel és zenekarral, akiket viszont mi látunk vendégül ugyanúgy, ahogy például engem a Kolozsvári Magyar Opera szokott.
Ráadásul együttesed is van: a Kalapos Banddel is lázban tudod tartani a közönséget. Hogy határoznád meg azt a műfajt, amit műveltek?
Muszáj meghatározni? Néhány tehetséges, nyíltszivű gyermekember zenekart alapított és kiállított egy komplett repertoárt saját szerzeményekből, klasszikus irodalmi szövegekre. Mondhattam ilyesmire nemet én, a valamennyiüknél leglább 15 évvel idősebb versőrült, mikor arra kértek, legyek egy ideig az ő hangjuk? És eredményesen gyarapítottuk egymás munkáját akkor és ott, amikor és ahol tudtuk. Aztán szépen leérettségiztek, egyetemre mentek, eléggé szétszéledt a csapat. Sajnos felnőttek, mondanám, ha nem ez volna a dolgok rendje. Együtt vagyunk, de mégsem. Az sem biztos, hogy velem kell kitartaniuk, de egyikőjükkel, bármi legyen is, biztos, hogy tovább dolgozom majd. Egyelőre maradjon a mi titkunk, hogy mit is!
Gondolom, voltak emelkedők és hullámvölgyek, amíg idáig eljutottál...
Minden alkotónak saját hullámvasútja van, ez egy meglehetősen szeszélyes pálya, nagy közöttünk az egyenlő(tlen)ség e tekintetben. Az alkotás szabadság függvénye, mégis kellenek a fogódzók, a menedékek, az irány- és partjelzők, meg kell tanulnunk tájékozódni bizonyos értékrend szerint, hogy el ne tévedjünk a nagy szabadságban. Ki-ki maga kovácsolja mostanság a szerencséjét, ezt olykor egészen szélsőséges körülmények között kell megtapasztalnunk: a mi köztes-európai társadalmunk egyelőre nem az esélyegyenlőség mintaközege, és ez az alkotó emberek világára ugyanúgy érvényes, mint bárki máséra. Pályakezdőként ráadásul a létbizonytalanság is teher. Ilyenkor jelenthet óriási segítséget, áthidaló megoldást egy-egy megpályázható ösztöndíj, amilyet például mifelénk, Erdélyben a Communitas Alapítvány az általa gondozott pénzalapokból nyújt a fiatal alkotók számára. Lehetőség és felelősség is egyben az alkotói létforma továbbgondolására.
Aki ismerősöd a Facebookon, az tudja rólad, hogy nagyon szeretsz utazni, és hogy a látottakról fotósorozatokat készítesz, nem is akármilyet. Ha jól tudom több fotókiállításod is volt már... Mi az, amiről úgy érzed: meg kell örökítened, látnia kell másnak is?
Mindazt, amit én magam is láttam. Ez persze nem lehetséges, mindenkinek a saját szemével kellene látnia, de vannak eszközeink, amelyekkel visszajátszhatjuk a mulandóságot. A világ másik oldalán, az Isten háta mögött már nagyon a zsebre megy a játék, nem élvezhetünk mindent fenékig. Ezért hazahozom az élményeket és itthon csemegézünk rajtuk. Ha megfigyeled, szinte minden színész foglalkozik olyasmivel, ami a szó fizikai értelmében maradandóbb, mint a színpadon elégetett pillanatai. Mindenki barkácsol, fúr, farag, fest, rajzol, ír – vagy fényképez valamit. Én az utóbbi kettőt űzöm, több-kevesebb sikerrel. Utazásaim során szimbiózisban élek a camera obscura-val, a barátaim azzal élcelődnek, hogy a világot gyakorlatilag a kukucskálón keresztül nézem, nem is lehet könnyű az utitársamnak lenni. Majd elkérik a fényképeket és körbemutogatják. Hát megspórolom nekik a fáradságot azzal, hogy alkalomadtán kiállítom őket.
Az étel kontinensenként más, de a színház nyelve univerzális
A Tompa Gábor-rendezte III. Richárddal eljutottál Dél-Koreába, a Leonce és Lénával pedig Kolumbiába... milyen egy ilyen, más kontinensre történő kiszállás? Van a színésznek ideje nézni, látni, fotózni, emlékeket raktározni? És a közönség? Egészen más, mint a magyar vagy a román?
Hogyan is foglalhatnám ezt össze pár mondatban? Kezdjük talán azzal, hogy bár az élmények javarésze már leülepedett, még mindig nem hiszem el, hogy hipp-hopp, egyszer csak a hétmérföldes csizmával a Távol-Keleten, aztán Dél-Amerikában teremtünk. A világ másik végén minden élmény és minden látnivaló, csak nyitva kell tartanunk a szemünket és ébren a szellemünket. Ugyanabban a tempóban aludni, enni, járkálni vagy gondolkodni, mint idehaza – vétek, legalábbis fölösleges luxus. Egy-egy ilyen utazásnak annyi rejtelme van, hogy mire kibogozod őket, már hetek óta itthon vagy! Más világok ezek, mint amiben mi élünk, pedig ott is éppúgy emberek élik a mindennapjaikat – ki jobban, ki nyomorultabban -, mint mifelénk. Ezek az emberek azonban más-más kultúrákból szívják az életerőt. Lehet közös bennünk például a húsvéti körmenetek öröme – hiszen legutóbb a húsvétot Bogotában ültük! –, tapogathatjuk ugyanazon márkájú okostelefonjainkat, mint a szöuliak, életvitelükre, gondolkodásmódjukra többnyire csak rácsodálkozni tudunk. Isteni eledel a papas vagy a kimchi, de tárkonyos pityókalevest eszem gyakrabban azóta is. Ami viszont mindkét országban jócskán meglepett, az a nyitottságuk volt, amivel a mi színházi fromanyelvünket fogadták. Ott szurkoltunk a kulisszák mögött, és hüledeztünk, mennyire univerzális nyelv a színpad nyelve még akkor is, ha nem élvezhetik a mi furcsa, számukra inkább csak szögletes mondatainkat!
Képzeljük el, hogy holnap azt mondják neked: itt egy színpad, itt vannak színészek, operaénekesek, zenekar, díszlet, műszak, minden, ami egy színpadi produkcióhoz kell. Te vagy a rendező. Mit állítanál színpadra?
Őszinte leszek: saját magamat. Aztán gyorsan lepasszolnám a rendezői széket az arra érdemesebbeknek, és maradnék a kaptafánál. Ez lenne holnap. Hogy mi lenne holnapután, arról majd holnap beszélünk.
És most térjünk vissza a „földre"... milyen projekteken dolgozol jelenleg?
Hogy miután visszatértünk a földre, újra megtanuljak járni. Viccet félretéve: még viszonylag évad eleje van, de már túl vagyok egy színházi és egy musical-bemutatón, lemezre énekeltem két kortárs opera egy-egy főszerepét, soha kevesebbet, ide nekem az oroszlánt is! Kiengedni persze jó, de vannak megírni való jegyzeteim, feldolgozni és kiállítani való fényképeim, egy elég régen dédelgetett előadóest anyaga is ott nyüszköl a fiókban, és hát az évad még nagyon az elején tart!
A verseid mintha a melankolikusabb oldaladat mutatnák meg – vagy tévedek? Mostanában írtál verset?
Igen, írtam, és az is én vagyok, aki onnan a szavak mögül kilátszik. De inkább vesszőfutások ezek a sorok között, mint versek.
Láng Zsolt egyszer azt mondta viccesen, hogy manapság Erdélyben minden sikeres alkotónak három neve van. Neked honnan származik ez a hármas név?
Bár igaza lenne Láng Zsoltnak! De még csak lófő sem vagyok. Az én harmadik nevem története nagyon egyszerű: anyai dédapám viselte a Vass nevet ebben a formában, aztán valamelyik túlbuzgó hivatalnok lekoptatott egy s betűt az impériumváltás idején. Édesanyám csakazért is így írt alá, egyedül a családból. Neki akartam elégtételt szerezni, amikor középiskolás koromban odakanyarítottam a keresztnevem elé. Ott ragadt. Vicces elírások születnek belőle: Laczkó Vass Albertnek már oklevele is van!
Utolsó kérdés, sokat ne gondolkozz a válaszon. Mi a legszebb magyar szó?
Ölelés.
- 34231 órája
NBA: Stephen Curryt nézni egy sima edzésen is élmény (VIDEÓ) - 34233 órája
Kiváltságokkal jár majd a koronavírus elleni oltás beadatása? - 34234 órája
Férfi kézi BL: vesztes finálék után végre győzni szeretne a Telekom Veszprém - 34235 órája
Megkéselte a szomszédja, mert túl hangosan horkolt - 34236 órája
Ilyen igazolást kapunk a koronavírus elleni oltás után - 34237 órája
„Imádkozz, és törekedj a jóságra” – így nevelte fel hét gyermekét a 101 éves, székelyföldi Marcsa néni