Középen állni: színházi búcsú Kötő Józseftől


-A A+

Szombaton kísérték utolsó útjára Kötő József színháztörténészt, politikust, a rendszerváltás utáni erdélyi magyar közösségi és kulturális élet meghatározó alakját. Kötő József 25 évet töltött a Kolozsvári Magyar Színház falai között, ebből két évtizedet irodalmi titkári minőségben, majd öt évet a színház igazgatójaként – így ott is ravatalozták fel, és a társulat egy emberként gyászolta. A következőkben az intézmény művészeti aligazgatója, Visky András sorait adjuk közre, amelyekkel búcsúzott egykori munkatársától, barátjától.

KÖZÉPEN ÁLLNI

Kötő József, akinek megrendülten állunk a koporsója körül, 25 évet töltött a Kolozsvári Magyar Színház falai között, ebből két évtizedet irodalmi titkári minőségben, majd öt évet a színház igazgatójaként. Nemcsak figyelmes krónikása volt a kolozsvári magyar színjátszás két és negyed évszázadának, hanem tanúja és tevőleges alakítója is a kolozsvári színház önképének, egy igen nehéz és ellentmondásos időszakban. Majd pedig, amikor a diktatúrából kilépvén, az erdélyi művelődési élet egészének a szervezését vállalta magára, az össz-erdélyi színházi életet is nyomon követte és alakulását időről időre a magyar színháztörténet kontextusában hűségesen értelmezte.

A szelíd, egyenes szívű emberek következetességével munkálkodott, ő volt az, akire minden helyzetben számítani lehetett, akár egyetemi oktatóként, akár a főváros kiismerhetetlen labirintusaiban ügyeket intéző parlamenti képviselőként vagy éppen államtitkárként. Jó szívvel emlékszem vissza arra az időszakra, hogy egyetlen példát említsek most, amikor, 1992-ben, színházunk számos akadályoztatás közepette a kolozsvári színjátszás 200. éves évfordulóját ünnepelte, és ahogy az eseményt sohasem agresszíven, de következetesen ő maga is az erdélyi, sőt az egész magyar kultúra eseményévé tette. És mikor kiderült, hogy a kirekesztő gyűlölet hivatalnokai nem engedélyezik az évfordulóra emlékező, három nyelvű márványtábla kihelyezését és felavatását, ő nem mondott le róla, és két évtized után, a 220. évfordulón kijárt minden engedélyt és a tábla végre fölkerülhetett az egykori Farkas utcai színház helyén álló épület falára.

Mennyire jellemző ez a két évtizedes kitartás, valamint a kilencvenes évek elején be nem teljesült emlékezés figyelmes, észrevétlen és konok számon tartása Kötő Jóska barátunkra, akivel elég volt összefutni a városban vagy egy iskolai ünnepélyen, máskor meg rövid kávézás közben megbeszélni valami közös tennivalót, hogy az ember részesüljön derűjében és a közzöségre mindegyre figyelő szeretetében. 

A közösséget formáló szenvedélye soha nem került összetűzésbe a könyvírásba belemerülő, állandóan cédulázó, magányosan kutató színháztörténésszel: sokunk bámulatát vívta ki megjelenő új, mindig pontos és megbízható színháztörténeti könyveivel, miközben mindannyian tudtuk, mert mindannyian megtapasztaltuk, hogy kéréseinket soha sem utasítja vissza szerteágazó feladataira való hivatkozással, hanem szép kézírásával a szemünk előtt gondosan lejegyzi, majd maradéktalan pontossággal visszajelez mindig, értesít a dolgok pillanatnyi állása felől. Időről időre persze gyanakvással tekintettem rá, de bizonyára nem csak én, hiszen aki különösebb erőfeszítés nélkül mindenütt jelen tud lenni, az közelebb áll az angyalok természetéhez, semmint az emberekéhez.

Kötő Józsefet mindenki ismerte – milyen megrázó tud lenni a múlt idejű ige! –, de nem mint a hírességeket szokás. Mindenki ismerte őt, mert ő is személyesen ismert és számon tartott mindenkit. Személyes kapcsolatban lenni, szóba állni és meghallgatni a másikat: mekkora nagy ajándék... – amivel most mint súlyos örökség kell szembe néznünk, mert ránk hagyta, és félő, kevésnek találtatunk ennek az örökségnek az elfogadására és tovább vitelére.  

Középen állt, de nem azért, hogy mindenki rá figyeljen, hanem mert életét a különböző meggyőződések, hitvallások, politikai elköteleződések, egymás nyelvét nem értő nemzedékek és olykor egymással élesen szemben álló esztétikák közötti közvetítésre tette fel.  Félek, ismét ezt kell mondanom, hogy magával vitte ezt a tudást. Töretlenül hitte, hogy az ami egymástól nagyon is különböző embereket összeköt, sokkal fontosabb, mint ami elválaszt, mert, folytathatjuk, az emberi lényegből, a Teremtő rajtunk hagyott ujjlenyomataiból és lélegzetünkbe lélegzetét vegyítő szeretetéből fakad eredendő és végső együvé tartozásunk.

A lélegzet, igen:  ami számunkra jószerével észrevétlen, ám Kötő Józsefnek egyszercsak a felfoghatatlanul gyors eltűnés ritmusát adta meg. Nehéz lett tőle az advent időszaka, és árnyék ülte meg a Születés ünnepét, az új év meg borúsan köszöntött be, mert mindegyre Jóskára kellett gondolnom, az ő küzdelmeire és elfogyására.

„Az embereket te meg hagyod halni” – énekeljük Szenci Molnár Albert nyelvén a 90. zsoltárt, és máris ott vagyunk az elfogadhatatlan küszöbén, hiszen az aki most eltávozott a láthatóan élők sorából, még bizony élt volna, és mi is, barátai és munkatársai, úgy gondoljuk, hogy örülhetett volna még munkájának, szép családjának, azoknak, akik véréből lettek, és azoknak, akik a tágabb családot jelentették neki. „Éveinket, mint egy sóhajtás bevégezzük” – mondja az idézett zsoltár, amely riadt bizonyossággal szólítja a Mindenhatót és a lehetetlent kéri tőle: „Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá.”  És most, amikor Kötő Józseftől búcsút veszünk, együtt sírva a sírókkal, jól tesszük, ha elismételjük a réges régi és mindig új imát: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.”

Nyugodjon békével, a boldog feltámadás reménysége alatt.

Visky András

Kolozsvár, 2015.01.24.

 

  

              








EZT OLVASTA MÁR?

X