A sepsiszentgyörgyi Reflex3 Nemzetközi Színházi találkozó eltérő színházkultúrában született előadásainak közös pontja a színházi önreflexió. A különböző műfajú színházi formákkal fogalmazó produkciók  véleménnyel vannak a világról, olyan világérzésről beszélnek, melyek saját életükben mélyen foglalkoztatják, így a színház keretét a létezés keretévé növelik.

A magyar színház önreflexiói

Az elmúlt tíz fesztiválnap alatt a közép-kelet európai magyar színházkultúra meghatározó előadásaiból is kínált a Reflex3. Az Újvidéki Színház Opera ultima c. előadását Kokan Mladenović rendező és Gyarmati Kata dramaturg Beaumarchais Sevillai borbély és Figaro házassága című szövegei alapján állította színpadra. Fehér és fekete felvonásokat láttunk, áriákat és songokat hallottunk – a rendező szerint egy mesét arról, hogy a helyi hatóságok felszólítására miként lehet operát csinálni egy drámai együttessel, valamint arról, hogy hogyan lehet a kultúra bármely formájával is foglalkozni a lepusztult, műveletlen országban. „Az első részben eljátszunk egy kellemes komédiával, A sevillai borbéllyal, a másodikban pedig a Figaro házasságának máig aktív motívumait felhasználva számolunk le a saját korunkkal, ugyanolyan kompromisszumot nem ismerő módon, ahogy Beaumarchais számolt le kora képmutatásával. (…) Engem nem érdekel a régmúlt, engem a mai Szerbia érdekel, amely viszont kellemetlenül emlékeztet az akkori Franciaországra. A kirúgott munkások földje ez, a szegénység földje, a szemérmetlenül gazdag kisebbség és az éhező többség földje. A bulvár és az elcsépelt viszonyok országa. Ez hát az előadás sötét oldala, amely egész más színházi nyelvet használ, és amely keserű hangon szólal meg” – fogalmaz  Mladenović. A közönségtalálkozón a színészek arról is mesélnek, hogy a két rész erőteljesen más játékstílust követelt tőlük, karakterformálásban és színészi állapotban is. Míg az elsőben bármi, és annak túlzása is belefért – megannyi elrajzolt, felnagyított és kitartott mozdulat, gesztus, hanghordozás – addig a második rész hűvössége, érzelemnélkülisége, az elidegenítés eszközével megformált karakterek világa, a színpadon lévők élete pedig nem vígopera, nem játék, hanem végállapot.

A magyar színházi szakma a legjelentősebb és leginvenciózusabb független színházi alkotóműhelynek tartja Pintér Bélát és Társulatát. Az elmúlt 15 évben Pintér rendre pontosan szerkesztett, társulatának színészeire írt darabokkal jelentkezett. Nagy várakozás előzte meg a fesztivál közönsége részről a szerdai Titkaink c. elődást. A színész, szerző és rendező Pintér Béla sajátos stílust képvisel a kortárs színházi palettán évről-évre érvényes előadásaival, melyekre a nem színházba járó emberek is szívesen elmennek. Drámái tele vannak élettel, konfliktussal, és bármennyit nevessen is a néző, kérlelhetetlenül tragikus kimenetelűek. Kovács Bálint kritikus szerint:„Pintér kétrétegű drámájának egyik része olyan szembenézés Magyarország közelmúltjával, ami nemcsak a színházból, de a közbeszédből is fájóan hiányzik: a besúgókról és besúgottakról beszél, súlyos, egyéni sorstragédiákon keresztül mutatva be a rendszer működésének sajátosságait.” A Reflex3 előadásai kortárs módon reagálnak a világ őrületére, Pintér színpadon bemutatott világban a rendszerek ciklikusan váltják egymást, a szerepek cserélődnek, a szereplők nem: a besúgókból kortárs politikusok lesznek.

A színház világnapján zsúfolásig telt terem előtt mutatta be a budapesti Nemzeti Színház David Doiashvili rendezésében a Szentivánéji álom c. vígjátékot. Az álom és a valóság különös viszonyáról szól Shakespeare legnépszerűbb darabja, amelyet gyakran könnyed, vidám tündérmesének fognak fel, leegyszerűsítve ezzel a darab mélyebb, drámai olvasatát. A grúz David Doiashvili rendezte előadásban is fontos szerepet tölt be a humor, a derű, de az csak akkor tud igazán érvényesülni, ha mellette ott van a folyton változó emberi érzelmek, viszonyok erőteljes drámája is. A Szentivánéji álom szereplői egy furcsa beavatáson esnek át valahol az álom és a valóság határvidékén. A társulattal folytatott találkozón a nemzetis színészek a rendezővel folytatott munka természetéről beszéltek, Doiashvili megközelítésének sajátosságáról, hiszen a Tbiliszi Állami Zenés és Drámaszínház főrendezője már több alkalommal színpadra állította a művet, egyre mélyebb és mélyebb rétegeit feltárva annak:  „A mesteremberek jeleneteiben nemcsak a paródiát látom, hanem a színházi lét fájdalmasan nevetséges tragikumát is.” Az előadás bemutatója 2014. július 3-án volt a Gyulai Shakespeare fesztiválon, majd ugyanebben az évben szeptemberben a rendező a Nemzeti Színház színpadára „alkalmazta” az előadást, ahol a világ egyik legjobb színpadtechnikai gépezete állt rendelkezésére. Budapesten az előadás rendkívül látványos, röptetésekkel, állandóan változó terekkel, de a koncepció egyszerűbb színpadokon is működik, a Reflex fesztivál közönségének pedig arról meséltek a vendégek, hogy ebben az utazó változatban nagyobb hangsúlyt kap a színészi jelenlét és munka.

A Moliendo Café megannyi életjelenet, amelynek a metszéspontjában ott a kávé. Még a színházakat is összeköti – az előadás a Temesvári Csiky Gergely Színház és az Állami Német Színház első együttműködése. Alapját ezúttal nem szolgálta sem forgatókönyv, sem irodalmi alkotás, két hónap improvizációiból született alkotás, melyhez a világhírű rendező Silviu Purcărete csupán témákat ajánlott, mint a kávé vagy a színház: „két nélkülözhetetlen haszontalanság, ami semmit sem ér, de mégis mindannyian élünk vele”. A két társulat szinte minden tagját bevonó tömeg-jelenetekben mozgás, tánc, evés és ünneplés van. A koreográfia rendszereket épít, és ellenpontozza a zűrzavart: a belső szférában uralkodó ösztönöket, bűnöket, elfojtott frusztrációkat. Feltűnnek Purcărete markáns vizuális világának elemei: disznófejű maszkok, zabálás, tombolás, tékozlás, asztalok, fekete öltönyök, kalapok. Vasile Şirli zenei kompozíciója egy bárzongorista  és egy szaxafonos akkordjain szólal meg. Az előadás másik különlegessége és egyedisége, ahogy az anyagokkal dolgozik: hús, gyümölcsök, tejszínhab, tiramisu, kávé és hagymaillat – olyan provokatív látvány- és hangulatelemek, amelyek következtében befogadásunk nem csak a vizualitásra korlátozódik, de ízleljük, tapintjuk, szagoljuk a színpadra kerülő elemeket.

„Az ellentétek előadása ez, melyből a mesterség iránti őszinte szenvedély tükröződik – meséli  Balázs Attila, a Csiki Gergely Színház igazgatója – Nincs hagyományos értelemben vett színpadi dialógus. Ami van az a játék szeretete. Meg ugye a kávé.”

Az Odeon Színház kétszer játszotta a Reflex fesztiválon A demokrácia ellen című előadását, melyet az Observator cultural folyóirat 2014 legjobb előadásai közé sorolt. Alexandru Dabija a román abszurd színház nagymestere a katalán drámaíró, Esteve Soler trilógiájának harmadik darabját vitte színpadra. A különálló képeket felsorakoztató produkció a demokrácia hátulütőit rajzolja meg, tetten érve annak hiteltelenségét és hamisságát, ugyanakkor bejárva az utat, annak groteszk és abszurd változatát, a születéstől a halálig. A demokrácia ellen minden ellen szól. Az első jelenetben a férfi és nő még képes gyermeket hozni a világra, megszületik hát az új ember, a klónozott ufó, a pelenkás gnóm szó szerint szüleivel táplálkozik. Az előadást záró jelenetben a szülők ölik meg nem kívánt gyermeküket, amikor 18. életévét betölti. Közte a brutális versenyvilág, a korrupt és az egész világot uralni és pusztítani akaró politikum, a szélsőséget tápláló kulturális különbségek, és az abszurd helyzet, amelyben nem tudjuk, hogy mi van a hatos szám után. Dabija színpada minimális díszletelemmel rendelkezik: egy fekete vetítővászon – ezeken látjuk a demokrácia eszményei által felperzselt, pusztuló világ képet: kiszáradt mezők kőolajfúrógépekkel, sivatag, űrrakéták, villámlás, számítógépes játék –, hulladékok, elektronikai eszközök. Ebben az egymásra hatásban a képek markánsabbak, az eszközökkel való játék pedig szikárabb lesz, erős jelrendszerként működik. A péntek délutáni közönségtalálkozón a színészek elmesélték, főleg a fiatalok reagálnak nagyon pozitívan az előadásra. Ők maguk a színpadról nem érzékelik, hogy ennyire brutális világot, nyílt erőszakot mutatnak be, viszont magánemberként tudatában vannak annak, hogy mennyire vékony a határ a békés és az agresszív viselkedés között. Oana Ştefănescu, a bukaresti Odeon Színház művésze a Reflex radiónak elmesélte, nagy szeretettel érkezett a Reflexre, ugyanis Sepsiszentgyörgyön kezdte színészi pályáját. Beszélt arról is, hogy számára mindig nagy élmény Alexandru Dabija rendezővel dolgozni, és az a pusztulás, melyet ez az előadás megfogalmaz, talán arra is jó, hogy a nézőt figyelmeztesse a veszélyre, amely az emberekre vár, ha a szereplők élete szerint cselekszenek.