Chuck Berry a legfeketébb hangú fehér énekesnek nevezte, ő Torda, a táltos az István a király klasszikus szereposztásában, s a magyar blues koronázatlan királya. Legutóbbi budapesti koncertje előtt beszélgettünk Deák Bill Gyulával, aki tavasszal ismét Erdélyben lép fel.

Fel tudod idézni a pillanatot, amikor elkapott a blues, amikor eldőlt, hogy énekes leszel?

Gyerekkoromban futballista akartam lenni, nem énekes. Aztán 11 éves koromban elvesztettem a lábam. Amikor a hatvanas években bejött Magyarországra a beat-zene, én is hallgattam a Beatlest, a Rolling Stonest, az Animalst, s aztán elkezdtem énekelgetni. Ahhoz, hogy leginkább a blues fogott meg, hozzájárult az is, hogy Kőbányán születtem, ott éltem. Egy ötször ötös szobában laktunk hatan, apám, anyám, s mi gyerekek, négyen. Lavórban mosdottunk, a WC kinn volt a folyosó végén. 

Úgy gondolod, hogy a blues életérzéshez elengedhetetlenek a nehézségek, a nyomor, az élettől kapott pofonok?

Pontosan így van, ezt mások is megmondták, például amerikai blues zenészek. Aki nem kapott elég pofont az élettől, aki a Rózsadombon született, az nem is tudja igazából, hogy mi a blues.

Hobóról nem lehet elmondani, hogy nehéz gyerek- vagy ifjúkora lett volna, mégis ő a magyar blues másik királya.

Ez igaz, ő kivétel. Magyarországon két olyan hiteles ember van, aki bluest csinál, Hobó az egyik, a másik pedig én vagyok.

Hobóval már veteránnak számítotok. Lesz-e következő blues előadó generáció Magyarországon?

Nem látok senkit. Ferenczi Györgyöt nagyon szeretem, világszínvonalon szájharmonikázik, de amit ő csinál, az egészen más, mint amit mi csinálunk. Hobó is azt írta a honlapján, hogy bluesban mi vagyunk az utolsó mohikánok. Valóban így van.

Kőbányán születtem, ott is nőttem fel, vannak jobb helyek, de nekem megfelel, énekeled. Úgy tűnik, tényleg így van. 

Az igazág az, hogy nem éltem folyamatosan Kőbányán. Laktam öt évig Újpalotán, de aztán visszaköltöztem Kőbányára. Visszahúzott a szivem, meg aztán közelebb akartam lenni anyámhoz, akit imádtam. 

Eljátszottál a gondolattal, hogy miként alakul az életed, ha nincs az orvosi műhiba, ami miatt elvesztetted a lábadat?

Persze. Valószínű, hogy akkor nem énekeltem volna. Éppen ezért, örülök, hogy így alakult az életem, hogy ez lett belőle. Elvett valamit a jóisten, de kaptam is valamit tőle. Ez egy jó dolog.

Ha angolszász országban születsz, akkor ma valószínűleg a fél világ ismerné a neved. Nincs benned sajnálkozás, hogy magyarként nem tudtál akkora karriert befutni, amekkora a képességeid alapján kijárt volna?

Ezt dobta a gép, nincs bennem sajnálkozás. Persze, lehet, hogy akkor most helikopterem meg kastélyom volna, de én így is jól elvagyok, semmiben nem szenvedek hiányt. Így is megtehetném, hogy máshol éljek, vehetnék egy házat külföldön, de itt érzem jól magam, magyarok között.

Kitűnő zenészek egész sorával léptél színpadra pályafutásod során. Kivel szerettél a legjobban együtt játszani?

Az egyik példaképem Orszáczky Jackie volt, a legendás Syriusból, akivel jó barátságban voltam. Szerencsés vagyok, mert olyan zenészekkel játszhattam együtt, mint Bencsik Samu, Radics Béla, Babos Gyula, Tátrai Tibor, Szakcsi Lakatos Béla, Póka Egon, Pataki László, Ráduly Mihály. Mikor fiatalon meghallottam Lakatos Bögöly Bélát, aki Orszáczkyval együtt a Rákfogóval énekelt, azt mondtam, hogy abbahagyom az éneklést, mert mellettük nincs mit keressek.  

Ha nem is lettél focista, a labdarúgás azért nem maradt ki az életedből. Meccsre jársz?

Imádom a focit, a jó focit, fradista és barcelonás vagyok. Az új Fradi pálya nyitómeccsén ott voltam, de egyébként ritkán járok ki. Ennek az oka az, hogy ha fellépek pénteken és szombaton, akkor vasárnap pihennem kell. 

Idén leszel 67 éves, túl vagy egy infarktuson, mégis nyomod a bluest rendületlenül. Honnan az energia, mi motivál?

Annyi a titok, hogy szeretem, amit csinálok. Mint motiváció, persze ott van a pénz is, a szükséges rossz, de alapvetően szeretek zenélni. A mai napig örömet okoz felmenni a színpadra. Az is fontos számomra, hogy példát tudok mutatni a hozzám hasonló, mozgáskorlátozott embereknek. Részt veszek egy ilyen projektben, a Főkefének, amely mozgássérült, csökkent munkaképességű embereket foglalkoztat, én vagyok az egyik fő reklámarca.

Tavaly remek koncertet adtál Nagyváradon. Mikor látunk ismét Erdélyben?

Úgy néz ki, hogy május 22-én megyünk Csíkszeredába, s lehet, hogy előtte lesz egy koncert Udvarhelyen is. Szeretek kijárni, nagy élmény volt a nagyváradi koncert is.