Fekete Bernadetta sepsiszentgyörgyi származású színésznőnek másodjára ítélte oda a Csíki Játékszín társulata a Hunyadi László-díjat. Az elismerés apropóján vele beszélgettünk.

A közelgő Csíki Jazzfesztivál sztárvendégeinek angol idegenvezetője „szerepében” is nagyon boldog színművésznő arra is válaszolt a Maszolnak: kit hívna meg vacsoravendégnek, ha bárkit a világon meghívhatna?

Mi az a három dolog, ami széppé teszi Csíkszeredát számodra? Olyan három dolog, amire a most ideköltözőnek is jó lehet figyelnie?

Azt szeretem Csíkszeredában, hogy egyre nyitottabb, pezsgőbb város kezd lenni kulturális szempontból, és nemcsak. Az idén már akadt több olyan hétvége, hogy kapkodtam a fejem, a négy rendezvény közül melyikre menjek el. Szeretem, hogy folyamatosan szépítik a várost. Szeretem, hogy sokan biciklizünk.

Láttunk a Csíki Jazzfesztivál képein, a beharangozó sajtótájékoztatón is. Bensőséges szerepkörben teljesítesz, pontosan mi is az? Mi a kapcsolatod a rendezvénnyel, mit jelent számodra?

A Csíki Jazzfesztivál stábjába ezelőtt öt évvel kerültem bele. Szilágyi Nóra kért fel zenekarkísérőnek, és kiderült, hogy én ezt nagyon szeretem csinálni. Bár munka, én mégis szórakozásként élem meg, feltöltődöm a sok új élménytől, és közben segítek a Csíkszeredában először járó zenészeknek, hogy minden rendben legyen a "földi" dolgok terén, és ők este nyugodtan alkothassanak.

Idén már kissé többet is bevállaltam. Fordítottam, kommunikáltam a nemzetközi előadókkal. Egyelőre csak azt érzem, hogy több munkával jár, de hogy milyen, azt talán a fesztivál lejártával tudom majd megmondani.

Ha a világon bárkit választhatnál, kit hívnál meg vacsoravendégnek? Miért?

Lehet, nagyravágyóan hangzik, de Ferenc pápát hívnám meg legszívesebben vacsorázni. Készítenék neki egy fincsi gombapaprikást, például. Azt hiszem, hogy pár óra beszélgetés egy ilyen csodálatra méltó, tiszta és egyszerű emberrel, és megváltozna a világ. Legalábbis számomra.

Mikor énekeltél utoljára magadnak? És mikor valaki másnak?

Magamnak nap mint nap énekelek: itthon, a biciklin, az öltözőben, ha jó kedvem van, ha rossz. Hogy mikor énekeltem másnak utoljára? Titok.

Ha választhatnál, hogy holnap reggeltől legyen egy új tulajdonságod vagy képességed, mit szeretnél?

Holnaptól jobb szeretnék lenni. Magammal is. Másokkal is. Ezen mindig van mit munkálkodni.

Van olyasmi, amiről régóta álmodozol már, hogy egyszer megcsinálod?

Többször mondogattam már magamnak, hogy egyszer megváltom a világot, de lehet, hogy igazából csak arra gondolok, hogy megtanulok úszni... Az utóbbi talán könnyebb. Azt mondják.

Szakmai elismerést kaptál a Csíki Játékszínnél az elmúlt évad teljesítményéért. Mit jelent ez számodra? Milyen évad volt ez az eddigiekhez képest?

A Hunyadi László-díj egy belső díj a Csíki Játékszínnél, és a társulat, kollégák elismeréséről szól, ezért nagyon sokat jelent nekem. Jóleső érzés megkapni, és egyben meglepetés is, mivel 2008-ban már egyszer megkaptam, és ezért valahogy nem számítottam rá. Az idén a díjhoz társuló kicsi Oszkár-díj különösen feldobta a hangulatomat.

Nagyon izgalmas volt az idei évad, tele kihívásokkal. Külön meg kell említenem a Csíki Zsolt rendezte Özönvíz előtt című előadást, és a Victor Ioan Frunză rendezte Éjjeli menedékhelyet, mert ezekben az előadásokban különösen jól éreztem magam. De semmiképp sem szeretném kihagyni a tavaly készített A vihar kapujában című előadást, amit Kövesdi István rendezett, és amit az idei évadban is játszottunk.

Úgy érzem, hogy ezek az előadások, rendezők nagyon sokat segítettek abban, hogy egyre többet hozzak ki magamból színészként, hogy elkerüljem a klisékbe való beragadást, a megszokott, elhasznált eszközeimet. Persze, ebben még nagyon sokan segítettek: kollégák, rendezők, de ezt most hosszas lenne felsorolni.

Melyik szerepben voltál eddig igazán „otthonos”? Mit szeretnél játszani, mire vágysz?

Az első szerepem, amelyben nagyon megtaláltam magam, az a Hargitai Iván rendezte Cseresznyéskert Várjája volt, de azóta természetesen egyre több szerepet tudnék felsorolni: Bubu 3 (Trapiti, Budaházi Attila rendezésében), Chava (Hegedűs a háztetőn, Parászka Miklós rendezésében), Anna (Éjjeli menedékhely, Victor Ioan Frunză rendezésében), és még sorolhatnám.

Nincs szerepálmom. Azt hiszem, hogy az igazán jó szerep az, amire én nem is gondolnék, mert akkor olyan képességeket, rejtett dolgokat kell magamból felszínre hozzak, amelyekről talán még én sem tudok, és így meg tudok újulni a színpadon. Ez nekem is jó, a közönségnek is jó.

Mi a tapasztalatod, színészként vagy magánemberként mi a női lét lényege?  Mire kell figyelnie egy nőnek ma, itthon, Erdélyben? Milyen a „jó szerep” ma egy erdélyi (székely) nőnek?

A női lét lényege egyszerűbben megfogalmazható a színházban, mert ott konkrétan kell mutatni valamit, egy valamilyen nőt. Magánéletben (civilben) ez összetettebb. Túl sok a tényező, a körülmény, és mindez állandó változásban van. És talán pont ez nem kéne senkiből, sem nőből, sem férfiből, kihozza a megfelelési kényszert. Ha emberként megtaláljuk és elfogadjuk magunkat, akkor nőként és férfiként is magától helyre áll minden.

Nem tudom, hogy itt Székelyföldön keményebb-e az élet, mint máshol. Valószínűleg, nem. De azt látom itthon, hogy a székelyföldi nők nagyon kemények, erősek. Hihetetlen kitartással, energiával nevelik gyermekeiket, dolgoznak, családi életet élnek, és nagyon sokuk mindemellett még társadalmi szerepet is vállal, mindenféle plusz tevékenységet. A székelyföldi nők bárhol a világon megállnák a helyüket, úgy gondolom. Én csodálom őket.