Nem konvencionális, de a színház gyökereihez nagyon közel álló térben, egy templomban játsszák kolozsvári magyar színészek és gyerekek Maurice Maeterlinck 1901-ben megjelent drámáját, a Beatrive nővért. A rendező, Alexandru Gherman több egyházi hajlékot is fontolóra vett, végül a kolozsvári evangélikus-lutheránus templom fogadta be az előadást, amelynek szepmber 11-én, pénteken volt az bemutatója. A produkció keletkezéséről, a feledésbe merült történet aktualitásáról és a független színház esélyeiről is kérdeztem a rendezőt a második, szombati előadás után.

Hogy született meg az ötlet, hogy egy templomba "vigyél be" színházi előadást?

Ha úgy vesszük, egy visszatérésről van szó. Visszatérés a kezdetekhez, hiszen az antik görög dráma bölcsője a templom. (A Dionüszosz isten tiszteletére énekelt kardalokból, amelyek idővel egyre bonyolultabbá és dramatikusabbá váltak, fejlődött ki a görög tragédia – szerk. megj.) A független színháznak különben is ismérve a nem konvencionális terek kerekesése: egy korábbi, általan rendezett darabot, a Bohóc kerestetik!-et például a Kolozsvári Rádió stúdiójában mutattuk be. A Beatrice nővér egy spirituális utazásról szól, a keresésről, a lelki felemelkedésről: a kolozsvári evangélikus-lutheránus templom a környező udvarral és épületegyüttes adottságaival tökéletes volt erre a színházi „utazásra”.

Azt hiszem, nagy nyitottságra és bizalomra van szükség egy egyház részéről, hogy színházi előadást fogadjon be abba a térbe, ahol másnap, harmadnap Istenhez imádkoznak...

Igen, és végtelenül hálás vagyok Adorjáni Dezső Zoltán püspök úrnak, hogy első perctől nyitottan fogadta elképzelésemet. Ismerve a darabot, amely egy 14. századi legenda továbbgondolása, ő is egyetértett abban, hogy ehhez a történethez a templom a legmegfelelőbb helyszín.

Más templomoknál is próbálkoztatok?

Szóba kerültek mások is, de végül ez tűnt a legmegfelelőbbnek. Én gyerekkorom óta ismerem az evangélikus templomot, de az udvarra most, a helyszínkeresés során léptem be először. Hatalmas reveláció volt: becsukódott mögöttem a kapu, és én egy más világban éreztem magam. Kolozsváron voltam, de mintha mégsem lettem volna Kolozsváron: egy csendes, zöld oázis, ahová alig hallatszik be a nagyvárosi zaj és forgalom.

Mint magad is mondtad, a Beatrice nővért egy középkori legenda alapján írta a szerző több mint 100 évvel ezelőtt. Egy nővér, aki megszökik a kolostorból és bűnös asszonnyá válik, mégis szentebb, mint bármelyik apácatársa, akik a kolostorban maradtak és imádkozással töltik napjaikat. Annyira szent, hogy magának Szűz Máriának védelmét és támogatását élvezi. Nem áruljuk el az egész történetet az olvasóknak, mert a jövőben többször is tervezitek még előadni a darabot. Hogy látod: mit mond ez a középkori történet a 21. század emberének?

Amikor először beszéltem tervemről, hogy színre vinném a Beatrice nővért, sokan vélekedtek úgy, hogy ez egy idejétmúlt szöveg. Nagyon régóta nem játszhatták se román, se magyar nyelvterületen, írott nyoma legalábbis nem maradt.  Nagy nehezen bukkant rá Biró Eszter dramaturg Magyarországon egy Maeterlinck-kötetre, amely tartalmazta ezt a drámát is, Lackfi János fordításában. Magát a szöveget is kellett aktualizálni, és ezt a célt szolgálja a bevezető jelenet is, amiről itt nem árulunk el többet leendő nézőinknek. A történet viszont – amely nagyon hasonlít Mária Magdolna történetére – nem szorul különösebb aktualizálásra: a bűntől való megtisztulás a szenvedés árán, ez örök téma, még akkor is, ha nem akarjuk feltétlenül azt szuggerálni a  nézőnek, hogy a megváltás csak a templomban várhat ránk. A megváltás bennünk van, de előbb szembe kell néznünk az élet kihívásaival és kísértéseivel.  Beatrice nővér attól lett több, mint apácatársai, hogy volt bátorsága ehhez: volt mersze kitörni a kolostor falai közül és magára vállalni a szenvedéseket, a remélt szerelemért cserébe. Aki nem meri belevetni magát az életbe – és most itt nem csak a szerzetesekről beszélek, hisz nem kell vallásosnak vagy katolikusnak lenned ahhoz, hogy megértsd ezt az üzenetet –, aki biztonságos fedezékbe húzódik az élet nagy kísértéseitől és kihívásaitól, az valószínűleg nem fog annyit szenvedni, de megdicsőülni se fog. Korunkba ültetve a történetet, ne mondjunk megdicsőülést, sőt még  felsőbbrendűséget se, mondjuk egyszerűen azt, hogy Beatrice nővér hozzáállása nélkül sok kapu csukva marad előtted, ami csak a bátraknak nyílik meg. Ez a darab üzenete a mai ember számára.

Az előadás számomra elsősorban nagyon erős esztétikai élmény volt. Szép, mint egy műalkotás, amiről nem bírod levenni a szemed, vagy egy zenemű, amelyet újra és újra meg kell hallgatnod, mert nem tudsz betelni vele. A színészek játéka is ehhez a szépség-koncepcióhoz illeszkedett. Mindenki hitelesen alakít, de a címszerepet játszó Albert Csilla egyszerűen lenyűgöző volt számomra. Előre tudtad, hogy ennyire számíthatsz rá?

Igen, láttam őt már dolgozni, próbálni a Kolozsvári Magyar Színházban többször is. Én a Hedda Gabler című produkcióban dolgoztam együtt Andrei Șerbannal mint rendezőasszisztens, ő akkor a Ványa bácsit is próbálta a társulattal, amiben Csilluka a dadát és (váltással) Szonját is alakítja. Rögtön tudtam, hogy ezzel a színésznővel feltétlenül együtt akarok dolgozni. Amikor odaadtam neki a Beatrice nővér szövegét, első olvasatra magáénak érezte. Fokozatosan megismertem a többi színészt is, illetve egy részüket már korábbról ismertem, nagyjából tudtam, kit melyik szerepben szeretném látni.

Ragaszkodtál a magyar társulathoz és ahhoz, hogy magyar nyelvű előadás legyen?

Valójában az a tervem, hogy ugyanez a csapat tanulja meg a darabot románul is, és akkor felváltva tudnánk játszani magyar és román nyelven. Nem mondtam le erről az álmomról. Így is feliratozzuk az előadást románra és franciára, de nem titok, hogy a feliratozással valami mindig elvész.

Nincs sok díszlet az előadásban, de van egy Szent Szűz-szobor, ami Albert Csilla élethű mása...

Igen, Marian Sandu csodálatos munkát végzett, csakúgy, mint Horváth Zoltán, az evangélikus templom orgonistája, aki élő, templomi zenét biztosít, a gyermekek kórusával együtt.

Az előadásban gyerekszereplő is játszik, és a kórust is gyermekek alkotják.

A kis Alettát kettős szereposztásban alakítja Bogdán Gyopár és Fehér Mátyás. Gyopárt a szülein keresztül (Bogdán Zsolt és Csutak Réka, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészei – szerk. megj.) régóta ismerem, szép és nagyon tehetséges kislány. Matyival véletlenül találkoztam, a kórusban éneklő bátyjával játszott az udvaron, amikor felfigyeltem rá. Ő is hihetetlenül természetesen, nagy átéléssel játssza a szerepét.

Nagy fontosságot tulajdonítasz a gyermeki jelenlétnek a darabban?

Óriásit. A gyermekkel való találkozás a mű egyik kulcsjelenete: az anyai princípium találkozása az ártatlanság korában lévő gyermekkel. Ez az az ártatlanság, amely mindannyiunk része volt, és mindnyájan elvesztettük 7-8-9 éves korunkban. A gyermekkórus hangjai tovább erősítik ezt. Egyszóval, igen, nagyon fontosnak tartom.

Beszéljünk egy kicsit földhözragadtabb dolgokról. Két, független színházi produkciót rendeztél eddig Kolozsváron: a Bohóc kerestetik!-et és most a Beatrice nővért. Hogy látod a független színházi produkciók sorsát, jövőjét? Mert az már rég nem kérdés, hogy szükség van-e rá...

Aki független színházban gondolkodik, annak egészen más erőforrásokból kell gazdálkodnia, és itt nem csak az anyagiakra gondolok, hanem a humán erőforrásokra is: nincs (vagy csak minimális) a műszaki személyzet, nincsenek öltöztetők, díszítők, ültetők satöbbi. Ilyen körülmények között nagyon nehéz egy olyan produkciót létrehozni, mint a Beatrice nővér, ahol 17 ember játszik egy minden szempontból nagy és impozáns térben. A független színház: szegény színház. Kevesen támogatják. Minden tiszteletem azoké, akik nemkonvencionális terekben, kocsmákban, bárokban, köztereken egyedül hoznak létre előadást. A független színházhoz rengeteg odaadás és a szabadidő önkéntes feláldozása szükséges: ehhez a produkcióhoz például a művészek a nyári pihenésük egy részét áldozták fel, a szülők itt maradtak estig, amíg a gyerekeikkel próbáltunk. Rengetegen segítettek. Sokkal nehezebb független színházi előadást összehozni, de a végén az elégtétel is sokkal nagyobb, azt hiszem.