Svéd drámaíró darabját és Tarkovszkij filmjeit ötvözi egy fiatal rendező a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és M Studio koprodukciójában. A november 15-én bemutatásra kerülő Julie kisasszony, Tarkovszkij jelenetekkel című előadás rendezőjét, Nagy Botondot kérdeztük a darabról, a színház társadalomban és az ő életében betöltött szerepéről.

Meglehetősen érdekes kísérlettel készülsz, egy svéd dráma és orosz filmek eggyé gyúrására. Miért ezekből, és mit alkotsz végül?

Első hallásra valóban furcsa lehet egy mély hitű ortodox orosz alkotó, Andrej Tarkovszkij munkásságának egyeztetése egy hideg hangvételű skandináv drámaíró, August Strindberg szövegével. Igaz, Strindbergnek ez a szövege – Julie kisasszony – eléggé forró a szó kevésbé katolikusan vett értelmében. Alapvetően egy tragédia: három ember folyamatos gyarlóságának és felállásának vagyunk a tanúi, vágyak, elfojtott indulatok, ösztöni harcok és pillanatnyi nyugalmak, örömök és félelmek folyamatos egyvelegével találkozunk benne. Ezt a szerző helyenként túlságosan el is cukrozta, amit nyilván kivágtam belőle – az előadás érdekében nem szoktam „megkegyelmezni” a szerzőnek, amiatt gyakran neheztelnek rám, de az előadásnak nem szabad a szöveg szintjén maradnia. Az engem nem érdekel.

Most viszont az érdekel, hogy tud-e a a Julie kisasszony, Tarkovszkij jelenetekkel előadásunk egy próbatétel lenni mindannyiunknak, akik  úgy érezzük életünk során, hogy nem merünk vagy nem tudunk, nem akarunk az álmaink felé haladni. Jó esetben látjuk az utat, és mégsem lépünk rá. Sokszor végtelennek érezzük az idő múlását és ez eltántorít a valóságtól, „köntörfalakba ütköztet”. Olyan emberekről szeretnék mesélni, akik egy új életet akarnak kezdeni, csak mégsem kezdik el. Julie kisasszony egy adott ponton ezt mondja: „ Mondd, hogy szeretsz, különben… igen, különben mit is érek?” Valamiért olyan erősnek akarunk látszani a magányunkban, de mit érünk el vele?

Tarkovszkij munkásságából az Áldozathozatal, a Stalker, az Andrei Rublev, a Solaris, Nosztalgia filmekből használtunk fel anyagokat. Igazából mindezek a párbeszédek, jelenetek, érzetek, atmoszférák Julie kisasszony víziójaként vállik szervessé, és a félelmei, örömei, gátlásai, erényei, perverziói, magányossága kapcsán tudnak polarizálódni egy másfajta realitásba. Szeretem az ellentéteket, az ellentmondásos dolgokat, a szélsőséges szituációkat is. A disszonanciát. Szélsőséges ellentmondásokkal kísérletezem, aztán összerakom őket, hogy lássam, képesek-e egymáshoz nőni. A szélsőséges ellentmondásokból létrejön tehát egy kollázs. Ha a kollázsnak van logikája, az csodálatos. Ha nincs logikája, akkor folytatom a keresést. Próbálok tudatosan provokálni – azért, hogy magam is találjak valami olyat, ami meglep.

Mi volt az első találkozásod a színházzal, hogyan kerültél a közelébe később, miért maradtál a pályán?

Most vagyok 22 éves, kilencedikes osztályos koromban drámaosztályba felvételiztem, akkor még Balázs Show rajongó voltam, aztán szerencsére az élet kezelésbe vett, és most már nem vagyok az. Az első erős találkozás az egy Sirály előadás volt, amit a Tamási Áron Színház társulatától láttam. Valamiért teljesen magával vitt. Akkor színész akartam lenni, aztán az Osonó diákszínházból úgy távoztam, hogy ki lett jelentve: „Többet sosem fogok találkozni érvényes színházzal!” Szóval született bennem egy nagy adag dac. Tizenegyedikes koromban találkoztam Radu Afrim rendezővel, aki kihangsúlyozta, hogy a színháznak fiatal, „crazy” emberekre van szüksége – teljesen elkápráztatott, és drasztikusan kitágította a színházról és életről alkotott véleményemet.

Aztán jött az egyetem, sikerült bekerülnöm Bocsárdi László rendező osztályába. Laci egy kozmikus jelenség! Laci számomra minden! Mindenféle túlzás nélkül. Ha egy mondatba kéne sűrítenem a három év lényegét, amit az ő tanítópálcája mellett töltöttem, akkor talán a következő lenne: „Ejj, pasas, pasas! Nem szabad türelmetlen lenni, meg kell nézzed, hogy mit, miért csinálsz!”

A pályán azért maradtam, mert elsősorban elegem lett a sok ócskaságból és poros hülyeségből, amit színház néven emlegetnek, főleg Erdélyben! Az érdekel, hogy minden lehetséges szabályt felrúgjak, ami a minőség és az igazi találkozás, vagy ünnep útjában áll. Amíg színházak igazgatói meghívnak, addig meg is fogok élni ebből. Volt példa már arra is, hogy vissza lettem utasítva, mivel nem mertek kockáztatni velem, vagy mert nem vállalok könnyű operetteket és habos szilveszteri csámcsogásokat. Fontos, hogy szeretem a generációm, és alapvetően ők is a célközönségem, vagyis a fiatalok és a fiatal lelkületűek.

 Ez a második rendezésed. Milyen kihívásai vannak egy ifjú rendezőnek?

Kőszínházban a második, azon kívül a negyedik. Mindig úgy érzem magam a színészekkel együtt, mint egy játszótéren, ahol azt csinálok amit akarok, ahol lehet provokálni, szétrombolni minden illúziót – de a kérdés az, hogy mit adok helyette. Ha nem adsz semmit, csupán öncélúság az egésznek a forrása, akkor ez romboló művészet, nem állít semmit, és nem alkot újra semmit, csak szétszed. Számomra a kihívás mindig az, hogy sikerül-e a csapatomat, akikkel együtt dolgozunk, egy előadáson megfiatalítani, hogy ezáltal egymáshoz és önmagunkhoz közel kerüljünk.

Azt mondják, a színház a görögök óta haldoklik. Mit gondolsz erről?

Azt mondják, 2016-ban ismét világvége lesz. Mondjuk 2012-ben is feszülten vártuk, aztán mégis itt vagyunk. Szóval továbbra is ilyen haldoklást kívánok a színháznak. További sok jövendőbeli Csehovval, Shakespeare-rel, Pippo Delbonóval, Radu Afrimmal, Bocsárdi Lászlóval, Castorffal, Alvis Hermanis-szal, Tomi Janezic-csel, Törőcsik Marival, Latinovits Zoltánnal, Bíró Józseffel, Kónya Ütő Bencével és Bartha László Zsolttal. El kellene fogadnunk, hogy ami fontos, az itt és most van, ebben a pillanatban, és mától kezdve. Más, ami tegnap volt, és ami holnap lesz, az is más; a színház révén kell megélnünk ezt a pillanatot. Hogy ne valami olyasmit nyújtsunk, amit majd csodálnak, hanem amit másokkal meg tudunk osztani. „To share the moment." Megosztani a pillanatot. Így tűnik el a határ színpad és nézőtér között. Így válik egyre varázslatosabbá, ünneppé, hogy nyitottak legyünk a misztériumra, az élet vagy a művészet misztériumára, ami egy és ugyanaz.

Hogyan akarsz hozzátenni a színház relevanciájához?

El kell felednünk a 19-20. század romantikus művészfelfogását, a kivételes, az örökké magányos művészt, akit csodálni és imádni kell, a géniuszt. Délibáb. Csak annyit tehetünk, hogy megismerjük saját emberi mivoltunkat. Színészként, rendezőként, emberként felfedezzük, hogy mindnyájunknak pontosan ugyanazok a problémáink, pontosan ugyanazok az illúzióink; ugyanúgy vágyunk arra, hogy feltárjunk magunkban egy másik életet, különbözőt attól, amelyet élünk. Egy titkos életet, amiről Csehov is beszél, amelyet nem élünk, de amely létezik. Erről van szó, ennek az aránynak a folyamatos keresése önmagunkban. És nem lehet azt mondani, hogy egyesek az egyik nézetet képviselik, mások a másikat. Mint rendező, mint ember mindenképpen kacsintani akarok, hogy az élet szép! Helyenként nehéz beismerni, de alapvetően szép.