Erdélyben az igazán beteljesült emberi élet olyan, mint maga a táj. Más-más irányból közelítve más más-szépségeket mutatnak az erdélyi dombok, sőt, napszakonként is változnak, éjszaka titokzatosak, a nappali verőfényben viszont nyugodtak, egyszerűek, barátságosak. Nem véletlen hát, hogy itthoni nagyjainkat is az jellemzi, ami a tájat: sokféle gazdagságot kínálnak nekünk, attól függően, hogy mikor mire van szükségünk. Polihisztorok, szoktuk mondani ezekre a tudós emberekre, és a Bolyaiaktól Kós Károlyig hosszú azoknak a sora, akik nem elégedtek meg egyetlenegy mesterséggel, hanem folyamatosan arra próbáltak megoldást keresni, aminek egy-egy pillanatban a leginkább híjával volt a népük, ami éppen a legjobban hiányzott ebből a sohasem túlságosan bőkezű Erdélyországból.

Ma Csávossy Györgytől búcsúzunk. De melyik Csávossy Györgytől? A költőtől? A drámaírótól? A tanártól? A tudós szőlésztől és borásztól? A politikai szerepet is vállaló értelmiségitől? Azt mondanám, hogy elsősorban a nagyszerű embert búcsúztatjuk most fájdalommal, mert hát az életmű mégiscsak velünk marad, a versek, színdarabok, szakmunkák ezután is elérhetők lesznek, legfeljebb most már nekünk kell gondjukat viselnünk, megalkotójuk nem lesz többé közöttünk.

Ezelőtt ötvenvalahány esztendővel úgy adódott, hogy Csávossy György volt az első hús-vér költő, akit kézdivásárhelyi kiskamaszként megismerhettem. Az ottani mezőgazdasági szakközépiskola érettségi bizottságának volt az elnöke, és édesapám meghívta hozzánk látogatóba. Azelőtt nem sokkal jelent meg első verseskönyve, kicsit garabonciás címmel: Fütyörészve. Hozott nekünk a könyvéből, én pedig álmélkodva néztem az akkor még karcsú, de már ezüstös hajú költőt. Ráadásul szüleim megsúgták, hogy valami arisztokrata is tulajdonképpen, talán báró, bár ezt akkoriban nem nagyon kellett hangoztatni. De mi tagadás, látszott rajta a költőség is, a báróság is, miközben a mezőgazdaság állapotáról beszélgettek szintén agronómus édesapámmal.

Költőnek ismertem meg, költőnek tudom mindmáig. Olyan erdélyi poétának, akit kötöttek a szőlődombok, a fák, a füvek, és nem engedték, hogy ide-oda fújja a szél. Pedig azt hiszem, alapjában véve legjobban amolyan széllelbélelt poéta szeretett volna lenni, aki zsebre dugott kézzel jár-kel, fütyörészve, ahogy első könyvének címlapja hirdeti. De nem tehette, mert dolga volt. Verset is kevesebbet írt, mint amennyit szerettünk volna olvasni tőle, hiszen várta ezernyi más feladat. Például a borkészítés tudománya. Mert hiszen meglehet, a bort bohém emberek isszák a legszívesebben, de pontos, fegyelmezett, a mesterség minden csínját-bínját ismerő borászok készítik. Talán írni is azért írt viszonylag keveset, mert úgy érlelte a szót, mint a nap a szőlőt, és kiforratlan szöveget nem akart sohasem az asztalunkra tenni. Ilyen volt közéleti emberként is. Hosszú évekig dolgozhattunk együtt, sokáig az RMDSZ jeles értelmiségiekből és egyházfőkből álló testületének, a Szövetségi Egyeztető Tanácsnak az elnöke volt, és egyúttal tagja szervezetünk operatív vezetésének. Hány meg hány fontos döntést vitatkoztunk végig akkoriban, 1993 és 1998 között, amikor még minden csupa kérdés és kétely volt körülöttünk, előzménytelen volt szinte minden lépésünk, nem támaszkodhattunk történelmi példákra, csak saját helyzetismeretünkre. Kivel állni szóba? Kivel nem? Belépni-e a kormányba vagy sem? Mikor mi a fontos?

Hány meg hány alkalommal segített nekünk, kedves Gyurka, kiegyensúlyozott derűd, képességed az ellentétek, ellentmondások nyugodt mérlegelésére, a vitapartnerek szempontjainak elemzésére és megértésére! Nem felejthetem empátiádat, tettrekészségedet, hogy soha nem hátráltál meg a felelősségtől, és amire megbízást kaptál a közösségtől, teljesítetted. Erdélyi ember módjára: ott, ahol éppen szükség volt rád. Azt hiszem, te a politikában is tudtál valamit: hogy a szőlőt nem szabad idő előtt leszüretelni, és hogy a mustot nem lehet siettetni, hanem hagyni kell, hogy kiforrja magát. Rendelt ideje van a szüretnek, rendelt ideje van a bor lefejtésének is, mint ahogy rendelt ideje volt annak is, amit mi együtt végigvitattunk és eldöntöttünk. De még ez sem lett volna elég, mert bármilyen nemes szőlőből, ha rosszul kezelik, ha nem gondozzák szeretettel, és ha nem tartják be a szabályokat, akkor csak savanyú lőre lesz., és ezen az idő sem segít. Rossz borból ecet válik csupán, csak a jó bor lesz egyre jobb az idő teltével.

A te életpályád jól bizonyítja ezt. Kilencven esztendő viharos történelem, inkább rossz, mint jó időjárás, de végig megbocsájtó mosoly, végig gondoskodó féltés minden iránt, amit rád bíztak. Ilyen volt ez a pálya. Hozzáértés és szeretet. A bor tüze és a borász bölcsessége mindvégig. Erdélyi polihisztort temetünk ma, akinek verseiből, színdarabjaiból, tanulmányaiból máris jóféle óbor lett, és meggyőződésem szerint az évek múltával egyre jobb lesz. Kár, hogy te már nem ízlelheted. Vagy ki tudja, odafent is szeretheti az Úr az őszinte, aggodalmas szót, a szépen érlelt verset, a jókedvű színielőadást és az illatos Muskotályt meg Traminit. Talán a Bakatort is. Lehet, azért szólított ilyen szelíden magához.

Isten nyugtasson, kedves Gyurka!

(Elhangzott Csávossy György temetésén 2015. december 3-án, Nagyenyeden)