Női író volt az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) beszélgető sorozatának szerda esti vendége. Márton Evelint, a Macskaméz, a Papírszív és a Szalamandrák éjszakái kötetek szerzőjét a sorozat házigazdája, László Noémi (Nonó) kérdezte – felvezetőként éppen arról, amit tőle is sokszor meg szoktak kérdezni, legnagyobb bosszúságára: milyen érzés „női írónak” lenni?

A helyzetet élesítette a beszélgetősorozatnak helyt adó kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávéház enteriőrje, amelyet húsos női ajkakat, lábakat, testeket ábrázoló fotók díszítenek, míg lent, az erdélyi írók arcképcsarnokában egyetlen nő sem kapott helyet. Nonó meg is jegyezte, hogy egy hatalmas puszi alatt ülnek. Két író(nő) egy olyan térben, amelynek kialakítói szemlátomást a nőre csak mint élvezeti cikkre tekintenek, a luxusautókkal egy sorban.

„Azt nem tudom, milyen érzés lehet férfiként írni, csak azt tudom, hogy számomra jó írni, függetlenül attól, hogy úgy tűnik, nő vagyok” – jött a válasz.

Márton Evelin első, Bonjour Leibowitz című kötete szinte észrevétlenül jelent meg 2008-ban a Pont Kiadónál. Később a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztői „fedezték fel” az írót, aki ezt követően gyorsan bekerült az erdélyi irodalmi köztudatba, legutóbbi regénye, a Szalamandrák éjszakái 2015-ben jelent meg. Márton Evelin elmondta: első kötetéhez úgy viszonyul, ahogy első gyermekéhez szokott az ember, a szöveg dagályos stílusa és műfaji behatárolhatatlansága ellenére. „Nem érdekel kimondottan a forma – fejtette ki arra utalva, hogy a Macskaméz egyesek szerint összefüggő novellák folyama, mások szerint regény –, ha az embernek van mondanivalója, akkor mindegy, hogy azt novellának nevezik-e vagy regénynek.”

Sokan felkaptuk a fejünket, amikor a legnagyobb lelki nyugalommal kijelentette: regényt írni nem olyan nehéz. „Abbahagyni nehéz” – tette mindjárt hozzá, állítva, hogy mindenkinek az élettörténete regény témája lehet.

Márton Evelin történetei összefüggenek, egymásnak felelnek vagy egymástól kérdeznek, egy pontból kiinduló koncentrikus körökként terjednek tovább – jellemezte Nonó pályatársát. Vannak visszatérő mozzanatok, motívumok, például a felnőtté válás folyamata, vagy a nő, aki gyermekével elhagyja a férfit, vagy a lebontott ház, amely mindkét regényében megjelenik.

Mindamellett, hogy ezek a történetek velejéig helyiek, mégis tele vannak nemzetközi nevű- jellemű-érzésű szereplőkkel. Ugyanez a nemzetköziség figyelhető meg a helyszínek tekintetében: Dél-Amerikától Svájcig, Spanyolországtól Afrikáig és óceáni szigetekig a legváltozatosabb helyeken zajlik a cselekmény. Ennek egyrészt az az oka, hogy az írónő valóban járt az egzotikus helyszínei javarészén, másrészt tudatosan törekszik az általános, nemzetközi érvényű történetmesélésre. „Nem hiszek a kis magyar történetekben. Én egy kis magyar történet része vagyok – egy nagy, közös világban”, mondta a szerző.

László Noémi meglátása szerint Márton Evelin elmaradhatatlan témája, a szerelem nem kizárólag a férfi-nő kapcsolatként bukkan elő, hanem a vonzalom legáltalánosabb érvényű megnyilvánulásait keresi, és habár az írás minden esetben női szempontú (a narrátor vagy a főszereplő „valamilyen mértékben” nő), mindig ott van a lehetőség, hogy talán „egy kicsit” mégis férfi. Ennek kapcsán az is szóba került: Erdélyben „nem szokás” beszélni ezekről a „más” szerelmekről. „Ilyen ez a társadalom: konzervatív. Foggal-körömmel ragaszkodnak olyan illúziókhoz, amikhez nem kéne. Egy 400 lelkes faluban van legalább négy homoszexuális, de az egész közösség úgy tesz, mintha nem léteznének. Aztán amikor megtörténik egy szerelmi gyilkosság és kivonul a helyszínre a rendőrség, kiderül, hogy mindenki tudott róla, csak a szőnyeg alá seperte”, mesélt el az írónő egy valós történetet.

Zárásként a Szalamandrák éjszakái című, 400 oldalas új regényéből olvasott fel, amelyet afrikai útja ihletett, és amely - szerkesztője szavaival - kimeríti ugyan a „tompa, súlyos tárgy” fogalmát, de érdemes kézbe venni.