Gőgös, illatos, álomszép, igazi nagy jellem: ilyen Kolozsvár, és persze ezen kívül kinek-kinek másmilyen. Talán kicsit megkésett nőnapi apropója is volt annak, hogy az Erdélyi Múzeum Egyesület székházában Egyed Emese négy nőt kérdezett arról a hallgatóság körében: milyennek látja ő a várost, amelyben éli mindennapjait?

A négy meghívott – Virág Erzsébet, a Pedagógusszövetség elnöke, Horváth Anna alpolgármester, Szabó Lilla, a Kolozsvári Magyar Napok programszervezője és Györgyjakab Enikő színész – közül hárman nem itt születtek, de tevékenységükkel már évek óta a kolozsvári magyar kulturális és közéletben vállalnak fontos szerepet.

A város szó románul hímnemű, franciául és olaszul nőnemű. A magyar nyelvben persze nincs neme, de személyisége annál inkább: hisz éltető eleme az ember, az emberek, akik lakják – mondta felvezetőjében Egyed Emese, aki később arról faggatta a vele egy asztalnál helyet foglaló nőket: milyen gyermek- vagy ifjúkori emlékeket ápolnak magukban Kolozsvárról?

Virág Erzsébet visszaemlékezéséből kiderült, hogy a Rákóczi út egykor macskaköves volt, a Széchenyi téri piac pedig ott terült el, ahol most a Mihai Viteazul lovasszobor áll. „Bennem maradt ennek a piacnak az illata” – mondta a pedagógus. Majd felolvasta Cs. Szabó László sorait, aki Kolozsvárt igazi „nagy jellemként” írta le, aki gőgjében és hiányosságaiban is fittyet hány a más városokkal való összehasonlításra, mert „ő”, Kolozsvár – önmaga.

„Nekem nem adatott meg, hogy itt szülessek – fogalmazott Horváth Anna –, egész gyermekkoromban Kolozsvár úgy tűnt fel előttem, mint elérhetetlen, álomszép, megfoghatatlan város.” Az elöljáró mesélt a család kolozsvári kötelékeiről, a Görögtemplom utcai házról, amelyet dédnagyapja építtetett, nagymamája lakott benne, édesapja pedig ott született – az államosításkor aztán elvették tőlük, és a család Csíkszentkirályra, mint utolsó végvárra húzódott vissza. Így lett Horváth Anna csíki leány, aki a Kolozsvárra tett osztálykirándulást gyerekkora egyik legkedvesebb emlékei között őrzi.

„Halkan mondom: színésznő akartam lenni” – mesélt tovább az alpolgármester, majd a közönség nagy derülésére felidézte, hogy édesapja felhozta Kolozsvárra, egyenesen a magyar színház legtekintélyesebb művészéhez: Senkálszky Endréhez – ő mondja a lány szemébe, hogy nem elég tehetséges. Senkálszky azonban csak annyit mondott: látott ennél már jobbat is, rosszabbat is a színművészetire készülő fiatalok között. A család nem vette ezt túl nagy biztatásnak, így Anna lányuk végül Bukarestbe felvételizett, a közgazdasági egyetemre, sikerrel. De ezt a második kolozsvári élményét sem felejti el soha. „Akkor kezdtem magaménak érezni a várost, amikor megszülettek a gyermekeim, majd elkezdtek itt közösségbe járni. Akkor vált számomra nagyon szerethetővé Kolozsvár” – tette hozzá.

A Marianum, A Ló Farka (aki élt Kolozsváron, az tudja, miért kell ezt csupa nagybetűvel írni), a Music Pub: ez volt Kolozsvár a zabolai székely lány, Szabó Lilla számára, amikor felvételizett a Bölcsészkar magyar-angol szakára.  „Meghatározó barátságokat kötöttem abban a négy évben” – emlékezik a diákévekre. Székely családjától erős kötődést hozott a szülőföld iránt, 2008-ban azonban visszakerült Erdély fővárosába, és 2010-től nagyon sokat köszönhet neki a város magyar lakossága: ő felel a Kolozsvári Magyar Napok programjaiért. „Kolozsvár az a város, ahol jól érzem magam” – jelentette ki.

Aki az E60-as országúton, Torda felől első ízben közelíti meg Kolozsvárt, ámulva pillantja meg a Feleki-tető fái közül hirtelen előbukkanó, hatalmas várost. Györgyjakab Enikő, a Kolozsvári Állami Magyar Színház sepsiszentgyörgyi származású színésze 16 éves volt, amikor először tárult a szemei elé ez a felejthetetlen látvány.  „Olyan a Kolozsvárhoz való viszonyom, mint egy párválasztás: én őt választottam” – mondta. Mesélt a színészi szakmáról, amely azért nagyon nehéz, mert „nem vagyunk felkészülve arra, hogy kilépjünk egy-egy szerepből. Nehéz így szellemileg egészségesnek maradni” – fogalmazott, majd beszélt a Shoshin Színházi Egyesületről, amelynek ő maga is alapítója: „Úgy érzem, ennek révén beleszólhatunk a város életébe, alakíthatjuk azt.”

A beszélgetés végén a hozzászólók közül valaki megemlítette: hasznos lenne a városnak, ha több nő venne részt a helyi döntéshozó testületekben, mert akkor talán „több bölcsőde és kevesebb stadion épülne”. Kolozsvár történelmének első női elöljárója, Horváth Anna elismerte: még mindig a férfiak vannak túlnyomó többségben azokban a közegekben, ahol a döntéseket hozzák, és ennek kézzelfogható következményei vannak. „Nem rosszindulatból, hanem nem is jut eszükbe – mondta férfikollégáiról –: őszinte rácsodálkozással hallgatják a panaszokat a magassarkú cipők, a közlekedni képtelen babakocsik, a feljáró nélküli járdák miatt.”

Milyennek szeretnék látni Kolozsvárt 10 év múlva? – kérdezte Egyed Emese.

Virág Erzsébet nem akar hasra esni a tűsarkújában a frissen kövezett utcán.

Horváth Anna azt szeretné, hogy az akkor 25 éves Marci fia és az akkor 21 éves Krisztina lánya itthon képzelje el a jövőt.

Szabó Lilla sokkal, de sokkal több mosolygó embert szeretne látni.

Györgyjakab Enikő azt szeretné, ha az értékteremtés lehetőségét nem mindig máshová képzelnék el az emberek. „Itthon is lehet értéket teremteni” – jelentette ki. „És szép kirakatokat is szeretnék látni!”